Bizonyára furcsán hangzik, ha azt mondom: szeretem a
magányt. Ha nagy ritkán részem van benne,
kiélvezem minden pillanatát. Számomra legnagyobb
öröm, a különleges figyelem lehetősége,
olyan esszenciája az időnek, amelyet én
vegyíthetek, alakíthatok. Bár újabban a
magányt élethelyzetekre értik, amikor
kiszolgáltatott és tehetetlen elszenvedőjére senki
sem nyitja rá az ajtót.
Én bizonyára boldogan dúskálnék
a csend és önrendelkezés megszentelt
idejében, a permanens alkalmazkodás nélkül! A
magány számomra lelkiállapot, mely teljesen
független a környezettől. Máraitól olvastam,
hogy „…A magány rang is: az úgy
született magányos mindig őrzi magát. A nagy
magányosok rangja Istentől származik, aki a legnagyobb
magányos. Senki nincs a világmindenségben annyira
egyedül, mint Ő.”
Azt mondják, a magányos emberek ellenségei az
emberiségnek, mert türelmetlenek, pökhendi
elkülönültséggel, gőgösen viselik
magányukat. A társadalom sem méltányolja
ezt a magatartást, mert ritka a türelmesen magányos
ember, aki bármikor alkalmazkodni tud a
változásokhoz. Mert egyedül lenni nem ugyanaz, mint
magányosnak lenni. Az embernek addig van visszfénye,
amíg magányos, ha csak egyedül van, nincs belső
csillogása. A kényszer- egyedüllét
gyűlöletet is generálhat, de létezik társas
magány is, amiből talán napjainkban van a legtöbb.
Emlékszem, gyerekkoromban szerettem egyedül lenni.
Igaz, kényszer szülte ezt az örömet, mert nem
volt testvérem. Másképp alakul az életem,
ha nem egyke vagyok! De az voltam, így magamnak kellett
kitalálni olyan történeteket, amiben egyszerre
több szereplő is lehettem. Mindenki saját magával
van legtöbbet, s ez nem mindig kellemes, csak ha azzá
tesszük. És én gyerekkoromban több szereplős,
mindig változó magányos lettem. Talán ez
indított el az írás felé…
A gyerekkor olyan nekem, mint egy távoli
földrész. Aki egyszer elhagyta partjait,
örökké gondol rá, és visszavágyik
abban a szabálytalan, magányos világba. Gyermeknek
lenni annyi, mint segédeszközök nélkül
tudni valami nagyon lényegeset a világról, amelyet
egyedül fedeztünk fel magunknak. Ezt a lényeges
bizonyosságot később felváltja a
tapasztalás és kétely. Ez már csak
kínos és unalmas. A világ a gyermekkor után
halványabb lesz, mint amikor a villanykörte
elhomályosodik.
A felnőtt élet – akár magányos,
akár nem – alapvetően megbánások,
félreértések, ostoba
nézeteltérések sorozata. Lázas
ámokfutás a születéstől a gyerekkoron, a
tanulás kínjain át: ezek a veszteségek
évtizedei. Aztán a középkor
vergődései, betegség, öregedés, a test
széthullása egészen a halálig. Nem is
tudjuk, minek akkor gyötrődni azon, hogy a világ mit gondol
rólunk? Az élet-halál időpontjai
szerencsére mindig bizonytalanok! Az életben amúgy
is minden bizonytalan, miközben egész
életünkben kiszámíthatóságra,
állandóságra, biztonságra vágyunk.
Szeretem a magányt. Ahogy az utcáról
bevilágít a félhomályba az
ívlámpa fénye, melynek arany napja körül
tébolyult bogarak lejtenek körtáncot. A
csöndben a levegő egészen híg, eltöri a
fényt. Ez az este első árnyainak settenkedése, a
Hold sündörgése az égen a felhők
között.
Nézek gondolattalanul, rajzó gondolatok
között. Aki igazán él, az sosincs egyedül.
Ez a magány boldogságának visszfénye,
sejtelmesen és rejtetten sugárzik, mint Isten
láthatatlan jelenléte. Az igazán magányos
ember nem tud magányáról, az igazi magány
mértéktartó és végtelen. Isten sem
szól egy szót sem, mégis megborzongunk, ha
találkozunk vele. Lehet, hogy tőle kaptuk a magány
örömét?
*
