Mindenki tudta, hogy nálunk, a cégnél, nincs
még egy olyan jó gépbeállító,
mint a Kenderes Pista. A munkáját a tőle telhető
legnagyobb precizitással végezte, ehhez
kétség sem fért. A munka
ördögeként szerepelt a felsővezetők szemében,
de a dolgozók csak „Kellemetlen Pistának”
hívták.
Legendás munkabírású
kollégánkkal, a förtelmes modora miatt, senki sem
szeretett együtt dolgozni. Ha valamelyik gépkezelőnek
szólnia kellett gépbeállítás,
átállás vagy egyéb feladatok
elvégzése miatt, a gyomorideg feszült tünete
ült ki az ember arcára.
Ezzel én is így voltam. Operátori
pályafutásom legrosszabb pillanatai közé
sorolom, mikor valahányszor megállt hiba miatt a
forgácsoló gépem. Nem az állásidő
megindoklása és nem is a darabszámom
elmaradása miatt, hanem mert mennem kell a Kellemetlenhez.
Ritka eset volt, mikor megúsztuk. Ha elegendő
mennyiségű termékem volt megmunkálásra, ami
fedte a nyolc órát s nem állt meg a gép
hibával, azt „Kellemes nap”-nak hívtuk.
Évente talán egy ilyen nap volt. Ha kétszer, az
annyit jelentett, hogy vagy én maradtam otthon betegség
miatt, vagy a Kellemetlen.
Nem ébredhet mindenki jobb lábbal, az tény.
Ám hogy valaki ennyi alkalommal keljen ballal, az már
kicsit túlzás. Minden nap olyan arckifejezéssel
lépett be az üzembe, mint aki embert készül
gyilkolni. Egyszer, műszak végén a kézmosó
vályúnál fültanúja voltam, mikor az
operatív vezetőnknek mondta, hogy „nem azért
járunk dolgozni, hogy barátkozzunk!”
Nincs annyi hajszálam, ahány afférom volt
vele. Amikor béketűrésem határvonalát
csúnyán átlépte, már nem tudtam
tartani a számat. Egy hétfő reggelen, közvetlen
műszakkezdés után történt meg velem, hogy az
a bizonyos gát átszakadt.
– Ne haragudj, várj egy kicsit, mert még nem
kapcsolt be a gép!
– Akkor kapcsold be! – visította a CNC kezelő
panel előtt.
– Bekapcsoltam, de idő kell, mire betölt!
Azt is zokon vette, hogy visszaválaszoltam neki. Ha nem is
volt benne bántó a részemről, fúrta az
oldalát, hogy ez egyszer valaki nem lapított előtte.
– Ha nem pentyegnél, akkor időben be tudtad volna
kapcsolni a gépet! Nem munkaidő kezdete után, tíz
perccel kell visszajönni a dohányzóból!
– Nem is dohányzom!
– Látod, megint pentyegsz!
– Nem pentyegek, b…d meg, kint se voltam a
dohányzóban!
Kellemetlen uraság erre nemes egyszerűséggel
földhöz vágta az eddig a feje búbján
pihenő védőszemüveget, és otthagyott. A
műszakvezetőhöz ment, panaszkodni. Béla bácsi alig
három percre rá jött hozzám, és
megkért, beszéljek illedelmesebben a
gépbeállítóval. Tudta, milyen a mi
Kellemetlenünk, mégis törekedett a
problémák megoldására, hiszen ez a dolga
egy vezetőnek, nem? Nem is vitatkoztam vele. A hét harmadik
napján szűrőt kellett cserélni a gépem
tetején. Kellemetlen meg is érkezett,
vállán az alumínium létrával
és legalább tizenöt évnyi letöltendő
gyilkos arckifejezéssel.
– Nem kell segítség! – mormogta,
miközben mászott fel az
életbiztosítási jutalékot éppen nem
garantáló létrára.
Tudtommal három gyönyörű szép gyermeke
van. A nyakamat rá, hogy a szépségüket nem
tőle örökölték. Egy lábbal
megtámasztottam neki a pocsék minőségű
eszközt. Észrevette, és torka
szakadtából kiabálni kezdett velem.
Nem is a szájából, egyenesen a homlokomra
röppenő nyálpöttye bosszantott fel, hanem amiket
mondott. Ennél a pontnál nekem se kellett több.
Felszívtam magam, és minden, ami csak eddig nyomta a
lelkem, kiadtam magamból. A többi gépnél
álló dolgozók csodálkozva meredtek
ránk. Nem akarták elhinni, hogy valaki felvette a
kesztyűt a Kellemetlennel.
Ugyanakkor ostobaság is volt a részemről, mert olyan
lelkiismerettel lettem megáldva, hogy néhány
óra elteltével én mentem oda bocsánatot
kérni. Az odafelé vezető utamon kollégáim
tiszteletteljes tekintettel követtek, mint egy királyt, aki
megmérkőzött a sárkánnyal.
– Le van tudva… – válaszolta, még
tapintható gorombasággal a hangjában.
Onnantól kezdve, magamnak sem tudtam bevallani, de
egészen máshogy viszonyultam hozzá. Az
elkövetkezendő napokban, ha szólnom kellett neki,
jött, megcsinálta a feladatokat a gépen, és
szó nélkül távozott.
Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy nem jött be
dolgozni. Engem kíváncsivá tett az oka, ellenben a
munkatársaimmal, akik pezsgőt bontottak volna.
Béla bácsihoz mentem, némi
infóért. Mappájában igazította a
lapokat, mikor felnézett rám. Nem mondanám, hogy a
barátság sugárzott a szemeiben.
– Meghalt az édesanyja…
Mondanom sem kell, megpróbáltam minden tőlem
telhetőt megtenni, hogy rendbe hozzam a korábbi konfliktusunkat.
Mikor ezt megosztottam az egyik kollégámmal, kinevetett.
– Ne legyél már hülye! –
bökött oldalba Karcsi. – Ezzel te nem bántottad
meg! Ő viszont hányszor kiabált veled? Nem csak veled!
Mindenkivel! Legalább most kicsit elgondolkozik!
Értetlenül néztem rá. Műszak vége
felé járt, és elég fáradt voltam
ahhoz, hogy vitatkozzak, így otthagytam.
Kellemetlen egy hét múlva jött dolgozni,
ráadásul szombati napon, túlóra
alkalmával. Nem voltunk bent sokan, akik elvetemült
módon a munkát választották a
pihenés helyett, mindössze négyen. Karcsi, Szotyi,
Kellemetlen és én. Hét végén
szükségtelen műszakvezetőnek bent tartózkodnia, ez
alkalommal a gépbeállító látta el az
efféle feladatokat. Én szorgalmasan dolgoztam a
gépen, de ráláttam az asztalára. Ott
ült fejét támasztva, és csak nézett
maga elé. Nem volt a kezében se telefon, se semmi, amivel
lefoglalta volna magát. Csak elmerült a maga
csendjében.
Elővettem a telefonomat. Szabálytalanság ide vagy
oda, hiába nem lehet operátornál személyes
telefon, néha szeretek veszélyesen élni. Rendeltem
egy pizzát. Méghozzá bolognait.
Délre pontosan ki is hozták. A portán
átvettem, majd siettem be. Szerencsémre, Kellemetlen
épp dohányozni volt, így le tudtam rakni
észrevétlenül az asztalára.
2024
A mai napig minden nap beszélünk egymással. Ha nem
személyesen bár, de közösségi
hálón mindenképp. S ő mindig megkérdezi:
– Mikor ülünk már le egy jó bolognai
pizza elé?
*
