Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

IRODALOMTÖRTÉNET

Téglás Tivadar

Berzsenyi Dániel 200 éve

„Zord énekes, borongva ünnepellek, / Setét orom, kin szittya bú a felleg! / Vulkánszíved nehéz lávája ellep, / S hallom zihálni sziklatömbű melled!”

(Tóth Árpád: Berzsenyi)

 

Kötődések

Érzelem nélkül írhatunk-e egy-egy íróról? Adódhat így is. Igaz, ilyenkor a szigorú objektivitás szemlélete érezteti hangulatát a sorokon. Öröm a munka, ha témánk főszereplőjéhez kötődünk, vagy éppen szívünk legbelsőbb kamrájába zártuk. A kötődés szálait sodorhatta az élet ebből-abból, ám a legszebbet a gyerekkor napsugaras emlékfonalából.

Én sem feledhetem a Berzsenyi tollán is megjelenő, Ság hegy bazaltbányájában gépészként dolgozó, kilenc gyereket nevelő nagyapámat, a kemenesi dombok aljának búzatábláiban – az intai uradalomból eltekergő szárnyasok fészkeiben – gyöngytyúktojást, az asszonyfai erdőben a nagyhangú, puskás kerülő elől bujkálva vargányát, galambicát, a falulegelőn tikgombát kereső gyerekkort. Berzsenyi földjét.

Ezek az emlékek avatják Berzsenyit szeretett költőmmé.

Emlékeket keresve elmondhatom, hogy jártam a saját családot alapító Berzsenyi második vasi otthonában,  Sömjénben – ma Kemenessömjén a tisztességes neve – és a vele szomszédos Ostffyasszonyfán, ahol a tönkrement  mészárosmester fia, Sándor is eltöltött egy szépnek induló vakációt 1839-ben, a rokon Salkovics családnál. Az atyafiságos szeretet azonban hamar elfogyott, és Petrovics Sándor mehetett, ahova tudott. Ment is – katonának. A Petőfi életrajzok részletesen írnak mindezekről.

Akinek életében kedves emlékeket hagyott a dimbes-dombos Kemenesalja, aligha talál szebb sorokat, mint amelyekkel a Sömjénből  Niklára költöző író búcsúzott szülőföldjétől:

„Messze setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje / Szülőföldem képedet. / Megállok még egyszer, s reád visszanézek, / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! / Vegyétek bús könnyemet.”

Az alföldi szép nagy rónaság gyermekei nézhetnek annyi érzelemmel Petőfi tájverseire, mint a vasi gyökerűek a Búcsúzás Kemenesaljától elégikus strófáira.

 

Költőnk kora

Az alkotói életműveket nem szakíthatjuk ki a korból, mely szülte és nevelte őket. Főleg, ha az a kor – Németh László jellemzése szerint – „történelmünk talán legsötétebb” szakasza volt. Mit zúdítottak az országra Berzsenyi életének évtizedei? „A Martinovics-per bírói már ráborították Magyarországra a félelem némaságát.(…) Kazinczy börtönben.(…) Tartanak a francia háborúk. (…) A Vérmezőn nemcsak néhány messze látó magyar feje hullott le, a gyönyörűen megzsendülő magyar felvilágosodás egész vetését letaposták.” (Berzsenyi ürügyén)

Emellett azonban Berzsenyi szippanthatott a felvilágosodás levegőjéből, megélhette a nemesség országot védő, ellenálló szerepébe vetett reményeket, majd azok ködbeveszését, és ráköszöntött a reformkor kezdete is. Miként fogadta a költő az említetteket? Mezei Márta így összegez: „Berzsenyi a felvilágosodáshoz csak akkor érkezett el, amikor az már maga mögött hagyta legradikálisabb korszakát. A nemesi ellenállás illúziója csalódáshoz vezetett. Mire pedig a reformkori harcok ideje bekövetkezett, megfáradva és csalódottan húzódott vissza magányába.” (A magyar irodalom története III. k., 300.)

 

Szülőföld és tanulóévek

Tündérien szépnek látta Kemenesalja kis falujának, Hetyének vidékét, a gyermek- és serdülőkor földjét a költő. Ott látta meg a napvilágot egy módos parasztgazda házát formázó nemesi lakban 1776. május 7-én. Szerette és megénekelte szülőföldjét. „A szelíden lejtő, nyílt, tágas szemhatárt kínáló vidéknek, melynek mintegy középpontja a Ság bazalttömbje, máig is ő a legnagyobb tájfestő költője.” Így írja Orosz László, Berzsenyi monográfusa.

A színmagyar vasi falucskából vezetett a diák útja a soproni evangélikus líceumba. Harmónia iskola és diák között nem volt, és ezért nem csak a soproni iskola merevsége hibáztatható. A tanulóévek megszakítása, hebehurgya katonának állás, majd végleges távozás. Ez a tanulóévek mérlege. Volt azonban a soproni éveknek hozadéka is. A latin és a német nyelvet elsajátította. Szívesen forgolódott a németül fecsegő kisasz-szonyok körül. Szépirodalmi és történelmi műveket olvasott. Találkozott a helyi önképzőkör, a Soproni Magyar Társaság pezsgésével. Erről azonban kevesebb szó esett, mint szilajságáról. Kazinczyhoz írott leveléből tudjuk, hogy első kedvese „elalélt” karjaiban. Ha úgy hozta az élet, a magyarságára büszke fenegye-rekké vált: „Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam.” Ki gondolhatta akkor, hogy ezt a csupa erő embert később a melankólia, a korai öregedés és a betegségek zárják kalodába?

„Horatiusnak én csak egy erőtlen tanítványa vagyok”

A latin nyelv magabiztos elsajátítását és ezzel a Horatiushoz vezető út megtalálását Sopronnak és egy híres professzornak, Wietoris Jonathánnak köszönhette. Valóban sokat tanult Augustus korának nagy római lírikusától, „a tiburi Phoenix”-től. Tudjuk, nem mindenben emelkedett példaképe mellé, de „legjobb költeményeiben a mester szintjén alkotott” – miként azt Orosz László írta.

A magyar ódaköltészet nagy alakja mit tanult a világlíra trónján ülő mestertől? A római költő ódáinak hazafisága, költői öntudata mélyen érintette Berzsenyit. Megtanította a műfaj formai jegyeire, a képteremtés nyelvi eszközeire. A szakirodalom visszatérően hangsúlyozza: költőnk elsősorban „fegyelmet, magasabb igényt tanult a csaknem kétezer éves költőtől.”

Rácsodálkozott Berzsenyi az enyészetet, az emberi mulandóságot is megszólaltató rómaira. Valóban. Erre Szerb Antal hívta fel a figyelmet.

Berzsenyi tiszteletét egy elégikus hangzású korai vers, a Sömjénben születő Horác is érezteti. Mestere nyomán a Horatiusnál is gyakorta megszólaló érzést ülteti saját életébe: az ifjúság mámorában ott dereng a mulandóság érzése is.

Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. / Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, / Mint a nyíl s zúgó patak.”

 

Fellépés az  irodalom színpadára

1813-ban az addig szemérmesen hallgató, saját képességeiben is bizonytalan, Niklán gazdálkodó földbirtokos – Kazinczy és Kis János biztatására – átadta lényegében 1808 óta fiókban lapuló kötetnyi versét Helmeczi Mihálynak azzal a kéréssel, gondozza és jelentesse meg azokat. Helmeczi – támogatók segítségével – megtette. A kötet megjelenésével lépett be Berzsenyi az ismer írók társaságába.

Milyen művészi út vezetett 1813-ig? Lényegében másfél évtized. A Hetyén, Sömjénben születő versek mellé a Niklán töltött idő első tíz esztendejének művei is felsorakoztak. Ez az időszak az indulásé, a beérésé, a kiteljesedésé.

Berzsenyi egyszerre kísérletezett – Horatius nyomán – a klasszikus mértékkel és – a korabeli német szentimentalizmus hatására – a rímes dalformával. Sajnálatos tény azonban, hogy a leggondosabb filológiai kutatás sem tudja megállapítani a versek sorrendjét és – mivel a szerző sem tüntette fel a versek végén a dátumokat – születésük esztendejét. Amit tehet, csupán annyi, hogy nagy időhatárok között jelöli őket. 

Az indulás korából a dalszerű szerelmes versek nem kerülnek a líra aranykönyvébe. Gondolati lírája már érettebb. A személyes hangú Osztályrészem a magánéleti és társadalmi elégedettség verse. A Búcsúzás Kemenesaljától legszebb sorai már megjelentek az írás elején. A máig példaképnek tekinthető elégia, A közelítő tél a magyar líra legnagyobb írásainak sorában kap helyet.

A legerősebb visszhangot a korszak ódái váltották ki. Nem ok nélkül. Az ódákban a nemzeti erő hanyatlásán kesergő Berzsenyi gondolatai – a kor hangulatát is tükrözve – benne éltek a korszak magyar költészetében. „Ányos Pál, Batsányi János, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek szinte egymással versengenek a nemzeti pusztulás, hanyatlás feltárásában”, ám Berzsenyi mindezt „elődeit felülmúló tűzzel és művészi erővel tette” – írta a téma vitathatatlan szaktekintélye, Merényi Oszkár.

A legismertebb Berzsenyi ódák a napóleoni háborúk idején szólaltak meg. Ezekkel emelkedett ódaköltészetének-ódaköltészetünknek legmagasabb régióiba. A felkölt nemességhez, Az ulmai ütközet ráhangolnak a leghíresebbre. A magyarokhoz (Forr a világ…) című „eszméiben, szerkezeti felépítésében mintegy betetőzése az előzőeknek. (…) Az óda lényeges mondanivalóját: a világot átfogó veszedelmek között nemzetét féltő költő hazaszeretetét Kodály Zoltán fenséges műve a zene nyelvén tolmácsolta.” (Merényi Oszkár)

A Berzsenyi ódák hosszú és rangos sort adnak 1817-ig. És villan egy óda még a hallgatás éveiben is, a Gróf Mailát Jánoshoz címzett.

Joggal kérdezheti napjaink olvasója, miért nem mérette meg verseit a költő már a kötet megjelenése előtt különböző folyóiratok, hírlapok hasábjain? A választ a korszak is megadja. A XVIII– XIX. század fordulóján, a Martinovics-mozgalom leleplezése után valamennyi irodalmi folyóiratunk elhalt, majd néhány bátortalan kísérlet hamvába hullt. 1806-ban megindult ugyan Kultsár István alapításában egy új „politikai hírlap”, a nyelvi, irodalmi kérdésekre is figyelő Hazai Tudósítások, ám az elsősorban Pest-Buda íróit kívánta összefogni.

Berzsenyi elzárkózó egyénisége és a korabeli hírlapkiadás cudar helyzete egyaránt késleltette Berzsenyi szélesebb színrelépését.

Igaz, a XIX. század első évtizedének végétől Berzsenyi neve irodalmi körökben már feltűnik. Kazinczy kiterjedt levelezése említi nevét. Ennek is köszönhető, hogy 1810-ben Pest írói már érdeklődéssel várják a Nikláról fellátogató poétát. A várakozás azonban csalódásba torkollik. Vitkovics Mihály, a tisztes hangú lírikus, Kazinczy pesti triászának tagja írta a széphalmi mesternek:

Berzsenyink itten volt! (…) Oly nagy ellentétet, mint amilyen vagyon az ő külső viselete, tartása, bánásmódja és poézise közt, lehetetlen csak képzelni is.”

1812-ben a kaposvári megyegyűlés nagy költőnek kijáró tisztelettel köszöntötte  Berzsenyit, ám ez is csak egy megye behatárolt közönsége előtt történt

Berzsenyi igazi bemutatkozása az 1813-as esztendőben történt.

 

Sorsfordító esztendő

Berzsenyi várható írói szárnyalása – kötetének megjelenését követően – azonban hamar megtört. Közel az 1817-es év, mikor Kölcsey a Tudományos Gyűjtemény júliusi számában  közzé tette 1815-ben írott, majd egyre tapintatosabbá formált kritikáját Berzsenyiről. Az azonban még így is kemény, egyes részeiben igaztalan volt. Kölcseynek lehetett más ízlése, mely helyenként Kazinczy szépérzékével is találkozott, bírálhatta Berzsenyi mellett Csokonait is, ám hogy a két jelentős irodalmi személyiség Kis Jánosról több jót mondjon, mint Csokonairól és Berzsenyiről, az már nehezen érthető.

A Kölcsey-bírálatot Németh László, Berzsenyi nagy tisztelője – aki 1937 és 1947 között öt nagy tanulmányt szentelt költőnk életművének – „minden mentegetés ellenére is hideg és helytelen bírálatnak” tartotta. Mentegetés! Valóban folyamatosan ezt teszi az utókor. Rosszkor írta a recenzens a bírálatát, és rosszkor érkezett a címzetthez – vélekedik az irodalomtörténet némely művelője. Ismert, hogy Kölcseynél, a csekei magányban, a Pestre költözés reményét végképp temetve, az apátia és ingerlékenység egyszerre jelentkezett. Sérült, reményt vesztett lélek sérteni akart? Berzsenyiről pedig így vélekedett a kezdő éveiben orvosként praktizáló Németh László: „Berzsenyi harmincöt éves korától haláláig mint  élete hamujában ül a melankóliában."

Ám sajnálatos tény, hogy a bírálattól magába roskadó, válaszra készülő Berzsenyi 1817-től 1836-ig hosszan tartó művészi alkonyában nagyon kevés verset írt. Köztük jelentősnek alig öt-hat tekinthető. Kölcsey kritikájával lényegében lezárta Berzsenyi költői munkásságát. 

A niklai gazdasággal bajlódó költőt már 1813-ban bírálták a Mondolat írói, mint Kazinczy és a nyelvújítás hívét. Ezt még könnyebben viselte, de 1815-ben már nehezen hegedő sebet kapott. A Felelet a Mondolatra is ejtett néhány megjegyzést Berzsenyi költészetének gyengének vélt pontjairól. Ez mélyen bántotta, hiszen a sértő kifogások Kazinczy barátaitól érkeztek. Erre a Kölcsey recenzió ráerősített, hiszen a szerző szintén hiányos műveltséget, provincializmust, darabos stílust emlegetett. Az igazi nagy ütés akkor érkezett Niklára.

Berzsenyi magába zárkózott. Esztétikai tanulmányokat végzett. Ennek lett eredménye az Észrevételek Kölcsey recensiójára című választanulmánya, és egyéb elméleti írásainak, kritikai leveleinek megszületése. Az utóbbi időkben felmerült annak igénye, hogy ezekkel a munkákkal többet és behatóbban kellene foglalkozni.

A versek az utolsó években  egyre ritkábban születtek, a betegség tünetei pedig egyre gyakrabban jelentkeztek. Némi szépségtapaszt jelentett, hogy az Akadémia filozófiai osztályán első vidéki rendes taggá választották. Székfoglalója nyomtatásban is megjelent. Időnként az Akadémia üléseire is felutazott.

1835. december 3-án  reményeket csillantó levelet írt Döbrentei Gábornak. Ebben még arról tájékoztatta barátját, hogy a tollat nem tette le, verseinek újabb kiadását tervezi, és 1836 nyarán Budára utazik gyógyfürdőzésre.

A sors másként rendelkezett. 1836. február 24-én elhunyt.

Kölcsey búcsúztatta. Életükben feszültség volt közöttük, Kölcsey azonban a gyász napjaiban túllépett azon.

Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek téged.” – Kölcseyt két és fél évvel később búcsúztatták. Neveiket – mint jelezte a Himnusz költője – egymás mellett emlegeti az utókor.

 

Mindkettőjük művészete kiemelkedő értéke irodalmunknak. Mindkettőjükről szakkönyvek születtek-születnek. Összes műveik kiadásai kerülnek a könyvesboltokba. Berzsenyiből kritikai kiadás készült. Példaképek. Berzsenyi életművét ugyan kora mostohán fogadta, de a reformkor óriása, Széchenyi már felfedezte. Verssel búcsúzott tőle Vörösmarty. Tisztelettel szólt róla a Nyugat is. Költői közül Juhász Gyula, Tóth Árpád, majd a későbbiek közül Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor tisztelgett emléke és művészete előtt.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©