„Zord
énekes, borongva ünnepellek, / Setét orom, kin
szittya
bú a felleg! / Vulkánszíved nehéz
lávája ellep, / S hallom zihálni sziklatömbű
melled!”
(Tóth
Árpád: Berzsenyi)
Kötődések
Érzelem nélkül
írhatunk-e egy-egy íróról? Adódhat
így is.
Igaz, ilyenkor a szigorú objektivitás szemlélete
érezteti hangulatát a sorokon.
Öröm a munka, ha témánk főszereplőjéhez
kötődünk, vagy éppen szívünk legbelsőbb
kamrájába zártuk. A kötődés
szálait sodorhatta az élet ebből-abból, ám
a
legszebbet a gyerekkor napsugaras emlékfonalából.
Én sem feledhetem a Berzsenyi
tollán is megjelenő, Ság hegy
bazaltbányájában gépészként
dolgozó, kilenc gyereket nevelő nagyapámat, a
kemenesi dombok aljának búzatábláiban
– az intai uradalomból eltekergő
szárnyasok fészkeiben –
gyöngytyúktojást, az asszonyfai erdőben a
nagyhangú,
puskás kerülő elől bujkálva vargányát,
galambicát, a falulegelőn tikgombát
kereső gyerekkort. Berzsenyi földjét.
Ezek az emlékek avatják Berzsenyit
szeretett költőmmé.
Emlékeket keresve elmondhatom, hogy
jártam a saját családot
alapító Berzsenyi második vasi otthonában, Sömjénben – ma
Kemenessömjén a
tisztességes neve – és a vele szomszédos
Ostffyasszonyfán, ahol a tönkrement mészárosmester
fia, Sándor is
eltöltött egy szépnek induló
vakációt
1839-ben, a rokon Salkovics családnál. Az
atyafiságos szeretet azonban hamar
elfogyott, és Petrovics Sándor mehetett, ahova tudott.
Ment is – katonának. A
Petőfi életrajzok részletesen írnak mindezekről.
Akinek életében kedves
emlékeket hagyott a dimbes-dombos
Kemenesalja, aligha talál szebb sorokat, mint amelyekkel a
Sömjénből Niklára
költöző író búcsúzott
szülőföldjétől:
„Messze
setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl
elrejti a
Bakony erdeje / Szülőföldem képedet. / Megállok
még egyszer, s reád
visszanézek, / Ti kékellő halmok! gyönyörű
vidékek! / Vegyétek bús könnyemet.”
Az alföldi szép nagy
rónaság gyermekei nézhetnek annyi
érzelemmel Petőfi tájverseire, mint a vasi gyökerűek
a Búcsúzás Kemenesaljától
elégikus strófáira.
Költőnk kora
Az alkotói életműveket nem
szakíthatjuk ki a korból, mely
szülte és nevelte őket. Főleg, ha az a kor –
Németh László jellemzése szerint –
„történelmünk talán
legsötétebb” szakasza volt. Mit
zúdítottak az országra
Berzsenyi életének évtizedei? „A Martinovics-per
bírói már ráborították
Magyarországra a félelem
némaságát.(…) Kazinczy
börtönben.(…) Tartanak a
francia háborúk. (…) A Vérmezőn nemcsak
néhány messze látó magyar feje hullott
le, a gyönyörűen megzsendülő magyar
felvilágosodás egész vetését
letaposták.”
(Berzsenyi ürügyén)
Emellett azonban Berzsenyi szippanthatott a
felvilágosodás
levegőjéből, megélhette a nemesség országot
védő, ellenálló szerepébe vetett
reményeket, majd azok ködbeveszését,
és ráköszöntött a reformkor kezdete is.
Miként fogadta a költő az említetteket? Mezei
Márta így összegez: „Berzsenyi a
felvilágosodáshoz csak akkor érkezett el, amikor
az már maga mögött hagyta
legradikálisabb korszakát. A nemesi
ellenállás illúziója
csalódáshoz vezetett.
Mire pedig a reformkori harcok ideje bekövetkezett,
megfáradva és csalódottan
húzódott vissza magányába.” (A magyar
irodalom története III. k., 300.)
Szülőföld
és tanulóévek
Tündérien szépnek
látta Kemenesalja kis falujának, Hetyének
vidékét, a gyermek- és serdülőkor
földjét a költő. Ott látta meg a
napvilágot
egy módos parasztgazda házát formázó
nemesi lakban 1776. május 7-én. Szerette
és megénekelte szülőföldjét. „A szelíden lejtő,
nyílt, tágas szemhatárt
kínáló
vidéknek, melynek mintegy középpontja a Ság
bazalttömbje, máig is ő a legnagyobb
tájfestő költője.” Így írja
Orosz László, Berzsenyi monográfusa.
A színmagyar vasi falucskából vezetett a
diák útja a soproni
evangélikus líceumba. Harmónia iskola és
diák között nem volt, és ezért nem
csak a soproni iskola merevsége hibáztatható. A
tanulóévek megszakítása,
hebehurgya katonának állás, majd végleges
távozás. Ez a tanulóévek mérlege.
Volt azonban a soproni éveknek hozadéka is. A latin
és a német nyelvet
elsajátította. Szívesen forgolódott a
németül fecsegő kisasz-szonyok körül.
Szépirodalmi
és történelmi műveket olvasott. Találkozott a
helyi önképzőkör, a Soproni
Magyar Társaság pezsgésével. Erről azonban
kevesebb szó esett, mint
szilajságáról. Kazinczyhoz írott
leveléből tudjuk, hogy első kedvese „elalélt”
karjaiban. Ha úgy hozta az élet, a
magyarságára büszke fenegye-rekké vált:
„Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem,
és azokat a város tavába
hánytam.” Ki gondolhatta akkor, hogy ezt a csupa
erő embert később a
melankólia, a korai öregedés és a
betegségek zárják kalodába?
„Horatiusnak én csak egy erőtlen
tanítványa vagyok”
A latin nyelv magabiztos
elsajátítását és ezzel a
Horatiushoz vezető út megtalálását
Sopronnak és egy híres professzornak,
Wietoris Jonathánnak köszönhette. Valóban sokat
tanult Augustus korának nagy
római lírikusától, „a tiburi Phoenix”-től.
Tudjuk, nem mindenben emelkedett
példaképe mellé, de „legjobb költeményeiben a
mester szintjén alkotott” –
miként azt Orosz László írta.
A magyar ódaköltészet nagy
alakja mit tanult a világlíra
trónján ülő mestertől? A római költő
ódáinak hazafisága, költői öntudata
mélyen
érintette Berzsenyit. Megtanította a műfaj formai
jegyeire, a képteremtés
nyelvi eszközeire. A szakirodalom visszatérően
hangsúlyozza: költőnk elsősorban
„fegyelmet, magasabb
igényt tanult a csaknem kétezer éves
költőtől.”
Rácsodálkozott Berzsenyi az
enyészetet, az emberi
mulandóságot is megszólaltató
rómaira. Valóban. Erre Szerb Antal hívta fel a
figyelmet.
Berzsenyi tiszteletét egy elégikus
hangzású korai vers, a
Sömjénben születő Horác is érezteti.
Mestere nyomán a Horatiusnál is gyakorta
megszólaló érzést ülteti saját
életébe: az ifjúság mámorában
ott dereng a
mulandóság érzése is.
„Légy
víg, légy te okos, míg lehet, élj s
örülj. / Míg
szólunk, az idő hirtelen elrepül, / Mint a nyíl s
zúgó patak.”
Fellépés
az irodalom színpadára
1813-ban az addig szemérmesen
hallgató, saját képességeiben
is bizonytalan, Niklán gazdálkodó
földbirtokos – Kazinczy és Kis János
biztatására – átadta
lényegében 1808 óta fiókban lapuló
kötetnyi versét
Helmeczi Mihálynak azzal a kéréssel, gondozza
és jelentesse meg azokat.
Helmeczi – támogatók
segítségével – megtette. A kötet
megjelenésével lépett be
Berzsenyi az ismer írók társaságába.
Milyen művészi út vezetett
1813-ig? Lényegében másfél
évtized. A Hetyén, Sömjénben születő
versek mellé a Niklán töltött idő első
tíz
esztendejének művei is felsorakoztak. Ez az időszak az
indulásé, a beérésé, a
kiteljesedésé.
Berzsenyi egyszerre kísérletezett
– Horatius nyomán – a
klasszikus mértékkel és – a korabeli
német szentimentalizmus hatására – a
rímes
dalformával. Sajnálatos tény azonban, hogy a
leggondosabb filológiai kutatás
sem tudja megállapítani a versek sorrendjét
és – mivel a szerző sem tüntette
fel a versek végén a dátumokat –
születésük esztendejét. Amit tehet,
csupán
annyi, hogy nagy időhatárok között jelöli őket.
Az indulás korából a
dalszerű szerelmes versek nem kerülnek
a líra aranykönyvébe. Gondolati lírája
már érettebb. A személyes hangú Osztályrészem
a magánéleti és társadalmi
elégedettség verse. A Búcsúzás
Kemenesaljától
legszebb sorai már megjelentek az írás
elején. A máig
példaképnek tekinthető elégia, A közelítő tél a
magyar líra legnagyobb
írásainak sorában kap helyet.
A legerősebb visszhangot a korszak
ódái váltották ki. Nem ok
nélkül. Az ódákban a nemzeti erő
hanyatlásán kesergő Berzsenyi gondolatai – a
kor hangulatát is tükrözve – benne éltek
a korszak magyar költészetében. „Ányos
Pál, Batsányi János, Baróti Szabó
Dávid, Virág Benedek szinte egymással
versengenek a nemzeti pusztulás, hanyatlás
feltárásában”, ám Berzsenyi
mindezt „elődeit
felülmúló tűzzel és művészi erővel
tette” – írta a téma vitathatatlan
szaktekintélye, Merényi Oszkár.
A legismertebb Berzsenyi ódák a
napóleoni háborúk idején
szólaltak meg. Ezekkel emelkedett
ódaköltészetének-ódaköltészetünknek
legmagasabb régióiba. A
felkölt nemességhez, Az ulmai ütközet
ráhangolnak a
leghíresebbre. A magyarokhoz
(Forr a világ…) című „eszméiben, szerkezeti
felépítésében mintegy betetőzése az
előzőeknek. (…) Az óda lényeges
mondanivalóját: a világot átfogó
veszedelmek között nemzetét féltő költő
hazaszeretetét Kodály Zoltán fenséges műve
a zene nyelvén tolmácsolta.”
(Merényi Oszkár)
A Berzsenyi ódák hosszú
és rangos sort adnak 1817-ig. És
villan egy óda még a hallgatás éveiben is,
a Gróf Mailát
Jánoshoz címzett.
Joggal kérdezheti napjaink
olvasója, miért nem mérette meg
verseit a költő már a kötet megjelenése előtt
különböző folyóiratok, hírlapok
hasábjain? A választ a korszak is megadja. A XVIII–
XIX. század fordulóján, a
Martinovics-mozgalom leleplezése után valamennyi irodalmi
folyóiratunk elhalt,
majd néhány bátortalan kísérlet
hamvába hullt. 1806-ban megindult ugyan Kultsár
István alapításában egy új
„politikai hírlap”, a nyelvi, irodalmi
kérdésekre is
figyelő Hazai
Tudósítások, ám az elsősorban
Pest-Buda íróit kívánta összefogni.
Berzsenyi elzárkózó
egyénisége és a korabeli
hírlapkiadás
cudar helyzete egyaránt késleltette Berzsenyi
szélesebb színrelépését.
Igaz, a XIX. század első
évtizedének végétől Berzsenyi neve
irodalmi körökben már feltűnik. Kazinczy kiterjedt
levelezése említi nevét.
Ennek is köszönhető, hogy 1810-ben Pest írói
már érdeklődéssel várják a
Nikláról fellátogató poétát.
A várakozás azonban csalódásba torkollik.
Vitkovics Mihály, a tisztes hangú lírikus,
Kazinczy pesti triászának tagja írta
a széphalmi mesternek:
„Berzsenyink
itten volt! (…) Oly nagy ellentétet, mint
amilyen vagyon az ő külső viselete, tartása,
bánásmódja és poézise közt,
lehetetlen csak képzelni is.”
1812-ben a kaposvári megyegyűlés
nagy költőnek kijáró
tisztelettel köszöntötte Berzsenyit,
ám
ez is csak egy megye behatárolt közönsége előtt
történt
Berzsenyi igazi bemutatkozása az 1813-as
esztendőben
történt.
Sorsfordító
esztendő
Berzsenyi várható
írói szárnyalása –
kötetének megjelenését
követően – azonban hamar megtört. Közel az 1817-es
év, mikor Kölcsey a Tudományos
Gyűjtemény júliusi számában közzé tette 1815-ben írott,
majd egyre
tapintatosabbá formált kritikáját
Berzsenyiről. Az azonban még így is kemény, egyes
részeiben igaztalan volt.
Kölcseynek lehetett más ízlése, mely
helyenként Kazinczy szépérzékével is
találkozott, bírálhatta Berzsenyi mellett
Csokonait is, ám hogy a két jelentős
irodalmi személyiség Kis Jánosról több
jót mondjon, mint Csokonairól és
Berzsenyiről, az már nehezen érthető.
A Kölcsey-bírálatot
Németh László, Berzsenyi nagy tisztelője
– aki 1937 és 1947 között öt nagy
tanulmányt szentelt költőnk életművének
–
„minden mentegetés
ellenére is hideg és helytelen
bírálatnak” tartotta.
Mentegetés! Valóban folyamatosan ezt teszi az
utókor. Rosszkor írta a recenzens
a bírálatát, és rosszkor érkezett a
címzetthez – vélekedik az
irodalomtörténet
némely művelője. Ismert, hogy Kölcseynél, a csekei
magányban, a Pestre költözés
reményét végképp temetve, az apátia
és ingerlékenység egyszerre jelentkezett.
Sérült, reményt vesztett lélek sérteni
akart? Berzsenyiről pedig így vélekedett
a kezdő éveiben orvosként praktizáló
Németh László: „Berzsenyi harmincöt éves
korától haláláig mint élete
hamujában
ül a melankóliában."
Ám sajnálatos tény, hogy a
bírálattól magába roskadó,
válaszra készülő Berzsenyi 1817-től 1836-ig hosszan
tartó művészi alkonyában
nagyon kevés verset írt. Köztük jelentősnek
alig öt-hat tekinthető. Kölcsey
kritikájával lényegében lezárta
Berzsenyi költői munkásságát.
A niklai gazdasággal
bajlódó költőt már 1813-ban
bírálták a Mondolat
írói,
mint Kazinczy és a nyelvújítás
hívét. Ezt még könnyebben
viselte, de 1815-ben már nehezen hegedő sebet kapott. A Felelet a Mondolatra is
ejtett néhány megjegyzést Berzsenyi
költészetének gyengének vélt
pontjairól. Ez
mélyen bántotta, hiszen a sértő kifogások
Kazinczy barátaitól érkeztek. Erre a
Kölcsey recenzió ráerősített, hiszen a szerző
szintén hiányos műveltséget,
provincializmust, darabos stílust emlegetett. Az igazi nagy
ütés akkor érkezett
Niklára.
Berzsenyi magába zárkózott.
Esztétikai tanulmányokat
végzett. Ennek lett eredménye az Észrevételek Kölcsey recensiójára
című
választanulmánya, és egyéb elméleti
írásainak, kritikai leveleinek
megszületése. Az utóbbi időkben felmerült annak
igénye, hogy ezekkel a
munkákkal többet és behatóbban kellene
foglalkozni.
A versek az utolsó években egyre ritkábban születtek, a
betegség
tünetei pedig egyre gyakrabban
jelentkeztek. Némi szépségtapaszt jelentett, hogy
az Akadémia filozófiai
osztályán első vidéki rendes taggá
választották. Székfoglalója
nyomtatásban is
megjelent. Időnként az Akadémia üléseire is
felutazott.
1835. december 3-án reményeket
csillantó levelet írt
Döbrentei Gábornak. Ebben még arról
tájékoztatta barátját, hogy a tollat nem
tette le, verseinek újabb kiadását
tervezi, és 1836 nyarán Budára utazik
gyógyfürdőzésre.
A sors másként rendelkezett. 1836.
február 24-én elhunyt.
Kölcsey búcsúztatta.
Életükben feszültség volt
közöttük,
Kölcsey azonban a gyász napjaiban túllépett
azon.
„Árnyéka
az elköltözöttnek, sírod felett zeng az
engesztelő
szózat! Nemsokára követlek téged.”
– Kölcseyt két és fél
évvel később
búcsúztatták. Neveiket – mint jelezte a
Himnusz költője – egymás mellett
emlegeti az utókor.
Mindkettőjük művészete kiemelkedő
értéke irodalmunknak.
Mindkettőjükről szakkönyvek születtek-születnek.
Összes műveik kiadásai
kerülnek a könyvesboltokba. Berzsenyiből kritikai
kiadás készült. Példaképek.
Berzsenyi életművét ugyan kora mostohán fogadta,
de a reformkor óriása,
Széchenyi már felfedezte. Verssel búcsúzott
tőle Vörösmarty. Tisztelettel szólt
róla a Nyugat is. Költői közül Juhász
Gyula, Tóth Árpád, majd a későbbiek
közül
Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor
tisztelgett emléke és művészete előtt.
♣ ♣
♣