A könyv nagyon régen, még 1978-ban jelent meg.
A koronavírus járvány alatt a Petőfi Irodalmi
Múzeum Digitálistárában találtam
rá.
A regény főhőse, Bárán János egyetemi
hallgató, egyre inkább úgy érzi, hogy
nyugtalan, rendezetlen az élete, ott hagyja az egyetemet (vagy
kirúgják, de mindegy is!). Úgy véli, hogy
az eddigi életének legtöbb
történetét nem ismeri, és nem talál
kapcsolatot a múlttal. Édesanyja nem partner abban, hogy
beszélgessenek, hogy belemerüljön a múlt
mesélésébe. Sőt úgy tapasztalja, hogy
vannak bizonyos kisgyermekkori emlékei, füzetről,
fényképalbumról, amiket most már az anyja
nem is akar megmutatni, eldugja. Sértve érzi
magát, úgy véli, hogy valami nagy gond van az ő
gyermekkorával, amit valamiért el akarnak titkolni
előtte. Egyre inkább feléled benne, majd elhatalmasodik a
vágy, hogy megkeresse a részleteket és
megpróbálja megtudni, megérteni, elfogadni a
múltját és ezzel megismerni saját
magát is.
Bárán édesapja mérnök volt,
építész. Szülei a harmincas évek
végén házasodtak össze, és
János fiuk közvetlenül a háború előtt
született. Szép gyermekkora emlékszik,
nagyszülőkre, vasárnapi családi ebédre,
szülei szerették egymást. 1942-ben
édesapját behívják,
édesanyával várják visz-sza, leveleznek,
még csomagot is küld az édesanyja, ám egyszer
csak megszűnik minden, ami eddig a környezetét, az
életét jelentette. Bombázzák Pestet,
már nem kapnak hírt az apjától,
elveszítik a lakásukat, anyjának nincs
munkája, ő megbetegszik, gyermek intézmények
sorában fordul meg, betegen, majd gyógyulgat. Az anyja
mellett megjelenik egy másik férfi, aki nevére
veszi, örökbe fogadja. De őbenne minden kapcsolati
készség megszűnik, mogorva, morcos, nehezen kezelhető
gyerekként járja végig az iskolákat
Budán, majd jönnek az egyetemi évek. Sohasem volt
jó tanuló, de a nyelvérzéke kitűnő
és leginkább ebből él, fordít és
korrektori munkát vállal. Különösen az
éjszakai korrektori munkát kedveli, mert így
napközben minden idejét új
„elfoglaltságának” szentelheti: elindul
megkeresni a nyomokat, amelyek elvezetik a múltjához.
A 70-es évek elején még nem tudott
visszaállni az élet a „rendes”
kerékvágásba. Az emberek még
keresték hozzátartozóikat, barátaikat, ez
normális jelenség volt. Voltak hivatalos
értesítések a háborúban
résztvevő katonákról, de ezek nagyon bizonytalan
adatokat tartalmaztak. Így többen, mint Bárán
is, magán kutatást igyekeztek végezni.
Bárán nagyszülei is őriznek
értesítéseket arról, hogy fiuk (sajnos
fiaik) eltűntek. Egy ilyen értesítésből tudja meg,
hogy apját egy hadifogoly-táborban látták
utoljára Oroszországban, Rasszijszk
környékén.
A véletlen társául szegődik,
találkozik az utcán egy kevéssé ismerősnek
tűnő emberrel, aki viszont felismeri őt (később is többen
ráismernek, mert annyira hasonlít az apjára),
megszólítja és tőle megtudja, hogy vannak
élő családtagjai, megkeresi őket.
Nagymamánál éppen festenek és ki kell
pakolni a lakást, rátalálnak egy dobozra, amiben
még háború előtti és alatti dokumentumok
vannak. Egyszerre sok mindent megtud.
Egy munkatársának véletlenül van olyan
rokona, akinek a szülei Rasszijszkban élnek. Az ő
segítségükkel el is jut a láger fizikai
helyére is. Pesten pedig megtalálja azt az embert, aki a
lágerban megállapította, hogy az apja meghalt. Egy
egész fejezeten keresztül olvashatjuk a láger
élet és az odavezető út történeteit,
amelyek megrázóak és szükségszerűek
abban a helyzetben, télen, fagyban, hóban és
hatalmas embertömeg hadifogságba esésekor. Nincs
semmi, se élelem, se gyógyszer, se ruha, még
katona sincs, aki elvezetné a foglyokat a lágerig az
erdőbe, szükség van rájuk a harcmezőn. Nem
félnek a szökésektől, nincs hová szökni.
Reggelenként összeszedik a halottakat, egy ilyen alkalommal
derült ki, hogy Bárán János apja,
Bárán Imre meghalt.
Bárán János aprócska dokumentumok
rendszertelen feltűnéséből rakja össze az
esemény sorozatot. Nem a történés
idejét követve mesél, hanem a kutatás
során feltűnő részletekből építkezik. Ebből
a regény érdekes szerkezete következik: az
ingázás a jelen és a múlt között
a jelenhez tartozó események és a
múltról szóló, de jelenbéli
események között.
A regényben a múltbeli történések
keresése során Bárán János felkeres
olyan embereket, akik remélhetően tudnak valamit az
apjáról, de ha nem is ismerték, ő (és mi
olvasók is) örül(ünk), hogy tud beszélni
velük, mert megtudjuk, hogy egy olyan borzalom, mint a
háború Oroszországban, milyen hatással van
az emberek életére a békének tekintett
időben, hogy valóban béke ez a háború
utáni időszak?
Az utolsó fejezetben megismerjük a
történetét annak az embernek, aki, ha az
események másként alakultak volna,
véletlenül, az apja története is lehetne. Apja
munkahelyi barátjával fiatal
mérnökként dolgoztak egy gyárban a
háború előtt. A gyár tulajdonosa még 46-ban
külföldről érdeklődött a gyárban
folyó munkáról, de néhány
hónap múlva államosították az
üzemet. A volt barát Recskre került, mert
„kapcsolatot tartott fenn” a gyár régi
tulajdonosával, ugyanis ő vette fel a telefont akkor, amikor az
érdeklődött.
Az egyes emberhez tartozó régi események
személyes feldolgozása, megértése
nehéz, de nagyon fontos a körülöttünk
élő emberekhez fűződő viszonyunk miatt. Ismerni kell a
múltat nem csak magunk miatt, hanem annak
megértése érdekében is, hogy elfogadjuk az
ő régi döntéseiket, amelyeknek mások voltak a
konkrét körülményei, mint ahogy mi azt
gondoljuk, véljük. A konkrét helyzet más,
mint a történelem.
Nekem ez volt a fő jelentősége a regénynek. A
véletlenek ugyanúgy rohangásztak az emberek
között, mint ma. Nekünk a múlt mint
determinált események sorozata jelenik meg, és nem
érzékeljük, hogy az akkori embereknek az
életét nem a bizonyosság, hanem a
véletlenek alakították. Nekik ugyanolyan
nehéz volt, vagy még nehezebb ilyen
körülmények között ismeretet szerezni
és dönteni, mint nekünk ma.
(Lengyel Péter:
Cseréptörés. Szépirodalmi Kiadó, Bp.,
1978. 569 p.)
*
