A kreativitás mégiscsak a mi hamuban sült
pogácsánk, amit útravalóul kaptunk, hogy
elboldoguljunk a Paradicsomon kívüli világban. A
mindennapi kreativitás, egyszerűen szólva:
életrevalóság. A hétköznapokban is
megnyilvánuló, alkotó magatartásunk, az
önkifejlesztés eszköze. Közös, velünk
született tulajdonság, adottság. Nem
egyformán és nem ugyanabban vagyunk kreatívak,
ahogy a zenei hallásunk sem egyforma.
A kreativitás mindenekelőtt örömforrás.
Elégedettséget okoz. Lelki egészségünk
védelmét is szolgálja. Számtalan
formában mutatkozik meg, a mindennapok sokféle
kihívásaira adott egyéni válaszainkban. A
konyhától a kertig, a munkánkon, ünnepeinktől
a környezet szépítéséig,
védelméig mindenhol teret kaphat.
A kreativitást – alkotva élni –
fordítanám magyarra; a nevelés, a társas
környezet vissza tudja metszeni, ha a szokványos
megoldásokat támogatja a világhoz való
alkotó viszonyulás helyett. Szerintem kreativitás
a helyzetmegoldást segítő, jóindulatú humor
is. Sőt, létezik empatikus kreativitás.
A kreativitás felelősségünk
ellenőrzésével működő szabadság,
bátorság, leleményesség,
ötletesség, analogikus, asszociatív, divergens
(széttartó) gondolkodás. Működésekor
szerepet kap a megérzés, tapasztalati és tanult
ismeretek, rugalmasság, fantázia, nonkonformitás
is.
Népes rokonságom, ismerőseim körében sok
mindennapi kreativitás tapasztaltam. Az ember
természeténél fogva és
szükségből kreatív. Egyik sokgyerekes
anyukának nem volt ideje az iskolai farsangra jelmezt
készíteni. Színes pamutokkal egymáshoz
kötözte, gubancolta Bazsit és Bálintot, ők
lettek a Fonalikrek. Első díjat nyertek.
A háború után alig volt búzaliszt. Sok
kukoricalisztet kevertek a kenyérhez. Tepsiben
sütötték ki, hogy a kemence aljához ne
ragadjon. „Milyen kenyér ez?” –
kérdezte a hajdani nagybátyám hajdani
dédanyánkat. „Tepsiben sült, Sanyika!”
Családi szállóigévé vált. Ha
elhangzott, tudtuk, ízletes, kreatív „lakoma”
következik, amit a szükség szült.
A régi öregek, ha rácsodálkoztunk
ötletességükre, azt mondták: „Nyomorult
János sok mindenre megtanít!” (értsd: a
szegénység) Egy másik bácsikám
suttyólegény (serdülő) korában egy messzi
tanyán, nyáron egyedül gondozta az állatokat.
A gazdáék hetente vittek neki kenyeret. Egyszer hamarabb
elfogyott. A bácsikám fogta magát, pitét
sütött. Volt hozzá minden. Azzal várta a
gazdáékat, és ő sem éhezett. A finom
pitéből kóstolót vittek a gazdáék a
nagyszüleimnek. Nem győzték dicsérni az
életrevaló fiút.
Az élet írta a következő eseteket is. Az idősek
otthonából eltűnt az egyik lakó. Valaki
látta a buszmegálló felé kocogni. Az
ápolók uzsgyi!, utána. Útközben
utolérték. Visszatéríteni semmilyen
érvvel nem tudták. Az akkor még kezdő
gondozó megkérdezte: „Hova
készül?” „Színházba!”
– így az idős hölgy. „Nagyon csinos tetszik
lenni, de nem illik össze a cipő meg a táska. Menjünk,
cseréljük ki!” – mondta a kezdő nővérke.
A hölgy végignézett magán, és
visszafordult velük.
Édesapám 85 éves korától
gyakran zavart volt, és igen makacs. Egyik éjjel
anyukám az előszobában talált rá.
Felöltözve, útra készen az ajtóval
bajlódott. „Te meg hova mész?” –
kérdezte mama. „Győrbe, de te is jössz!”
– válaszolta papa. „A vonat csak reggel indul.
Nagyon korán van. Gyere, feküdj még vissza!”
Papa szót fogadott.
Győzött a találékonyság.
Egyik unokaöcsémet következetesen a
sógorának vélte a 90 éves nagypapja.
„Gyere már, sógor! Kísérj el a
kocsmába!” Ilyenkor
körbesétálták néhányszor a
kertet, le-leültek. Az unoka, ha már unta,
megszólalt: „Én már meguntam itt,
sógor! Menjünk haza, azóta megfőtt az
ebéd!” – és elindultak be a házba. A
nagyapa valóságnak élte meg a
„tévedéseit”, és aszerint viselkedett.
Történt egyszer, hogy egy idős asszony súlyos
betegségből felgyógyult. Nem tudták
rávenni, hogy az ágy végénél
tovább menjen. Napok teltek el, mire kiderült:
félelmetes szakadékot lát azon a helyen.
Újabb napok teltek el. A környezete tanácstalan
volt. Majd az egyik látogatója észbekapott.
Átlépte a szakadékot, és
visszanyújtotta a kezét. „Bízzon bennem,
átsegítem!” Az idős asszony így lépte
át félelmei szakadékát. Visszatért
az életbe.
A szeretet, a türelem, az empátia is
kreativitásra serkenthet. Minőségében jobb lehet a
kapcsolatunk magunkkal, és másokat is
gazdagíthatunk, ha képesek vagyunk szabadabban, a
megszokott sémáktól eltérően
reagálni, tehetségünk szerint alkotó
módon viszonyulni a világhoz. Fejlődhetünk,
áthangolódhatunk kicsit, hiszen egyik istenadta
képességünket használjuk!
*
