Tavaszi füttykoncert kísérte az utamat, ahogy
az utcára léptem. A rigók úgy
ugráltak előttem a fűben, szinte azt kellett figyelni, nehogy
rájuk lépjek. Húsz évvel ezelőtt csak
reggel hallottam a dalukat, amikor dolgozni mentem, aztán lassan
beszoktak a városi parkokba. Mára annyian vannak, hogy
messziről hallom a reggeli, a déli és esti
dalolásukat a szemközti nyárfa magas ágain.
Ahogy a vékony ágon hintázva dalolja dalát
– ez az én fészkem, ne gyere te ide! –
Sejtelmesen énekelnek, a daluk csak az övék.
Aztán a másik szomszéd fán éneklő
rigó jogosan dalol neki vissza – nehogy ide tévedj,
mert akkor úgyis elüldözlek téged!
A tér közepén a japáncseresznye
ágai szinte az arcomat súrolták, az ágak
telis-teli rózsaszín szirmokkal, az erős szél
miatt szinte virágesőben megyek az úton. Nincs is kedvem
máshol lenni, csak itt sétálnék reggeltől
estig, ezek között a szép fák között.
A reggeli vásárlást befejezve mentem
tovább, amikor az utcán egy kedves csoport
közeledett felém. Gyerekek, akiket felügyelet
nélkül nem lehet az utcára engedni.
Mozgásukra nem a gyors futás jellemző, ők kicsit
sérültek, ki ezért, ki azért, és ha
lassan is, de békésen haladtak a fák
között a járdán.
Amikor egyvonalba értünk, a kissé füves
terület szélére léptem, és hagytam
őket elvonulni. Volt, akit kocsiban toltak, mások, akik a
kicsiknél kissé nagyobbak, és a három
felnőtt, akik a többiekre vigyáztak. Szavukat nemigen
értettem. A kis csoportot már máskor is
láttam, akár a téli napsütéses
délelőtti órákban.
Bementem a butikba vásárolni, közben a kis
csoport a Thúry György tér felé vette az
irányt. Nem sokáig voltam az üzletben, de
vásárlás után megint ott kellett
átmennem, hogy hazaérjek. Akkor láttam meg
újra őket. A tér egyik szép nagy fája alatt
álltak. Virágzó japáncseresznye
lelógó ágai varázslatba ejtették
Sanyikát, a csoport legmagasabb tagját.
Ő elég magas volt ahhoz, hogy az egyik lelógó
ágat elkapja. Hatalmas lelkesedéssel rázta a fa
alatt álló és a kocsiban ülő kis
társaságra a szirmokat.
Sanyikán látszott, mennyire boldog. Nagyokat
ugrált, és lelkesen elnyújtott hangon
kiabált: – Látjátok, látjátok,
hogy hullanak a virágszirmok! – Rázta az
ágat, örült és nevetett. A szél vitte,
és pillanatok alatt a sok virág szinte belepte a fa
ágai alatt álló vidám
társaságot.
Sanyikát próbálták
csillapítani. Boldogsága és lelkesedése,
hogy egyedül milyen szép virágesőt csinált,
sehogy nem akart csendesedni. Örült, majd lelkesen tapsolt,
amikor egy ág éppen leszakadt, és egy újabb
felé próbált ugrani.
– Sanyika, elég lesz már! –
szólt az egyik nevelő.
Persze a kicsinyek ujjongtak, harsányan nevettek,
biztatták Sanyikát – még, még!
– mert nekik nagyon tetszett a virágeső.
Boldogságtól csillogó szemmel álltak a
virágzó fa alatt. Szerencsére a következő
ág már olyan magas volt, hogy azt Sanyika nem érte
el, és lassan csillapodott a kis társaság
vidámsága is. Akkor érkeztünk egy
másik fiatal hölggyel a hangos csoporthoz.
Lelkesedésük ránk ragadt, mosolyogva
kerültük ki őket.
Azt, hogy a virágszirmokból még én is
kaptam, csak férjem vettem észre. Amikor csomagjaimat
lepakoltam, és a hajamból kiszedett egy
rózsaszín virágot:
– Te virágos hölgy, hol jártál,
hogy virágszirmokkal van tele a hajad?
– Óh, láttam ma a boldogságfát.
Csak úgy hullottak ránk a csodálatos
virágok. Ettől lettünk mi boldogok, és mindezt egy
beteg kisfiútól kaptuk, aki a téren a
japáncseresznye szirmait szórta ránk.
*
