– Gyűjtöm a mosolygósokat, úgyhogy nem
mehetsz el! – állta el az utat leszállás
előtt egy térdnél alig magasabb akadály. –
Légy szí’, rajzold erre a papírra, hogy kell
hozzád menni, ha szomorú vagyok. Aztán mondd el,
hogy mi volt a könyvben, amin mosolyogtál.
– Na, azt nem lehet – futott szét Anna
arcán a fülig-száj mosoly.
– Most meg még jobban! – toppantott
párat a kislány, és ő maga is csupa
mosollyá vált. De az egész mosolyáradat
csak eddig tartott, mert egy méregzsák-szerű lény
rárivallt:
– Gyere ide rögtön! – A gyerek meg sem
hallotta, fogta két kézzel a mosolygós
szoknyáját, és nézett föl rá,
mint valami meséből kilépett szerethető lényre.
– Csak úgy… mosolyogtam – dadogta Anna.
Hogy mondhatná el ennek a kicsi
tündérkének, hogy mi hozta elő a mosolyt. A reggeli
ébredés egy eddig soha meg nem élt riadalommal
kólintotta fejbe. A saját hangjára
ébredt, hogy kimond egy szót, amit még soha: s z e
r e t e m. Ijedten ült fel, és rögtön
rávágta: nem! A szabadságom, a
függetlenségem…
A szingli-jelölt zavartan leszáll. A
kislány utána. Megállnak.
– Azt nem hiszem, hogy csak úgy… Nézz
körül a buszon, mindenki milyen bánatosan néz
maga elé. Nálad ott a könyv, abban lehetett valami
olyan… de én még nem tudok olvasni. Náluk
miért nincs könyv, ha attól mosolyogni lehet?
Ám akkor előlép a Nyershangú, és
durván elrántja maga felé a gyereket, de
visszafogott hangon szól a már Nem-mosolygóhoz.
– Kérem, várjon egy kicsit. Most nincs időm
magyarázkodásra. Elvállalná a
lányomat pár napra? Most zajlik a
válóperünk, a szokásos
gyerek-elhelyezési cirkusszal. „Ez” meg
mindkettőnket elutasít. És némaságba
burkolózik. Napok óta most szólalt meg
először.
– Mert összetépted a képeidet, pedig
szépek voltak, mikor anyu azt mondta, nem érnek semmit!
Az iménti durva hangú férfi szelíd
hangon, halkan, talán önmagának mondja:
– Az anyám erősködött, hogy őt vegyem el,
mert ő egy józan iparművész, szemben a Katival, aki csak
egy álmodozó. – Elgondolkozva meredt a
szomszédos „gimire”, a
„Jóskára”. Egy pillanatra felragyogott a
szeme. Talán látni vélte, ahogy az a bizonyos Kati
kiviharzik, ő meg előkotorja a szál rózsát a
tarisznyából.
A kislány tágra nyílt szemekkel, megilletődve
nézte az apját, akinek halvány mosoly futott
át az arcán.
*
