Szép, vidám és tiszta a reggel…
napsütés, madárcsicsergés.
Csengetnek… Terike áll a kapuban, nagyon
sír…
– Irénke! Mondd meg a lányomnak, hogy
nem akarok tovább élni, nem akarok tovább
élni…
– De hát mi baj van? Mi történt?
– Mondd meg a lányomnak! – és már
megy is…
Felhívom telefonon.
– Mondd, miről van szó? Mondd már el, hogy
értsem!
– Ez nem elég?
– Csak akkor tudok segíteni, ha értem…
– Még soha senki így meg nem
alázott… A társam „lek…zott”,
nem akarok tovább élni!
– Terike, nem lehet így gondolkodni. Ne tedd ezt!
– Ez nagyon súlyos sértés
számomra, ilyet soha senki nem mondott. Nem akarok tovább
élni, be is vettem valamit…
– Kérlek, ne tedd ezt! Hívom a mentőket!
– mondom én.
– Elegem van, eldöntöttem.
– De hát hogy történt?
– Mondom, szóváltás közben
„lek…zott”. Ez megbocsáthatatlan! Nem
akarok tovább élni!
– Kortársad és kedves barátod, akivel
minden hétvégét együtt töltöttetek,
megbolondult? És mi van, ha megbánta, és
holnap bocsánatot kér?! És mi van, ha a jövő
héten, vagy a jövő hónapban bánja meg,
és jön és bocsánatot kér…? Na,
hívom a mentőket!
A mentők azonnal jönnek. A kerítésnél,
kívül megállok, hiszen nem családtag vagyok,
csak egy szomszéd.
A mentősök kérdezgetik, beszélgetnek vele, majd
magukkal viszik.
Másnap reggel a csendes napsütésben csenget
valaki. Terike az, vidáman, épségben megjött,
közli, hogy máris elengedték a
kórházból.
– Hála Istennek!
Valamit tényleg bevett, de attól még nem halt
volna meg… Azután még az is kiderült, hogy
egy pici alkohol is volt a dologban… Szóval úgy
tűnik, minden a legjobb úton van, minden rendbe
jöhet…!
És íme, nem telt el hosszú idő… a
bocsánatkérés, a megbocsátás
megtörtént… Terike és Károly
békésen beszélgetnek, sétálgatnak,
és újra együtt töltik a hét
végéket…
Isten áldása legyen velük, és
segítse őket a béke és a békesség
útján!
*
