"Így, hetven felé"
Bíró Gáspár
ÖLELNI, SZÜLNI
Ölelni, szülni,
aztán fölnevelni:
ennyi a sorsunk, csupán semmi más?
Ennyit jelent csupán embernek lenni?
Ennyiből áll csak a „humanitás”?
Kell, hogy legyen egy emelkedett eszme,
kell, hogy legyen egy felsőbb, nemes cél,
mely elválaszt a többi élőlénytől,
melyért küzdünk, míg éltünk
véget ér!
Ölelni, szülni, aztán fölnevelni:
ennyi a dolgunk, és semmi egyéb?
Marék koncért egymás torkának esni,
s szajkózni folyton, hogy: „Enyém!
Enyém!”??
A Végtelenség parányi kavicsán,
mit az Alkotó egyszer eldobott,
magunkat óriási nagynak vélve
csak öljük egymást – apró rovarok!
Antik költőknek békéjére vágyom;
aranykor után, hol az emberek
saját kezükkel művelték a földet,
s örült egymásnak férfi, nő s gyerek.
Hol nem volt ellenség a tisztes munka,
s családja várta, hogyha hazatért
a mezőről az ott megfáradt gazda,
ahogyan dolgos napja véget ért.
Hol természetes volt az igazmondás,
s nem hívtak tanúkat, ügyvédeket,
ha lovát, ökrét eladta az ember:
egy kézfogással üzlet köttetett.
Hol nem ismerték (ezt Tibullus írta)
a népek még a kardot, háborút,
s ellenség, barát nyugton alhatott, ha
az éjszaka a Földre ráborult.
Ölelni, szülni, aztán fölnevelni?
Szeretni, hinni, jóért lelkesedni!
Nagy célokat magunk elébe tűzni!
Küzdeni holtig és Embernek lenni!
|
|
|
|
