Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Valkai Teréz dr.

A csaló

Aktív korszakom idején, a 90-es években ért ide egy új betegség megismerése és a gyógyítás őskora. Ez a betegség a csontritkulás volt, amelynek felfedezése és a gyógyítás első lépései Amerikába nyúltak vissza, konkrétan az űrhajózásnak köszönheti a kutatást. Mivel a több hónapig tartó űrutazások legsúlyosabb szövődménye a csontritkulás volt és az asztronauták a földre érés után azért nem bírtak lábra állni, mert a súlytalanság állapotában a csontjaikból felszívódott a mész. Ez a jelenség irányította a figyelmet erre a korábban nem kezelt betegségre. Addig úgy gondolták, hogy a csontritkulás az öregedés része, nem lehet vele semmit sem kezdeni.

Hál’ Istennek, a 90-es években hozzánk is begyűrűzött a csontritkulás vizsgálat, a csontok ásványi anyagának a mérése, és ehhez csatlakozva megalakultak – megyénként – az osteoporosis centrumok, amelyeket pályázat útján lehetett elnyerni. A váci kórházban is megalakult az új terápiás centrum a hozzá csatlakozó műszerekkel, szakorvosokkal. Rövidesen az osteoporosis betegklub is megalakult a felderített betegek összetartása, gondozása és minél jobb tájékoztatása céljából. A klubfoglalkozások havonta a helyi művelődési házban, esetleg a kórház ebédlőjében kerültek sorra, és nagy érdeklődés kísérte.

Egy alkalommal több évtizedes barátnőm a figyelmembe ajánlotta régi ismerősét, aki úgymond a padlóra került, mivel nemrégiben elvált, ráadásul a munkahelye is megszűnt, emellett még beteg is lett és kérte, vegyem gondjaimba.

Ebben az időben, a 90-es évek közepén, a rendszerváltás után munkahelyek tömegei szűntek meg, sokan fordultak hozzánk megélhetési gondjaikkal, mivel legtöbben még a nyugdíjkorhatárt nem érték el. Marit, a korombéli közgazdásznőt az első percekben szimpatikusnak találtam, szántam őt sok komoly gondja miatt, és megpróbáltam rajta segíteni. Ilyen esetben az orvos alapos kivizsgálást végez, és a régi mondás szerint – aki keres talál –, találtam is nála több minden bajt. Köszvény, ízületi betegségek, egy kis vérnyomás ingadozás, szívnagyobbodás is kiderült.  Abban az időben a leszázalékoló bizottságok is elnézőbbek voltak, hát összejött neki az a bizonyos 67%, ami a rokkantnyugdíjazáshoz elég lett. A megélhetés, ha nem is túl fényesen, de megoldódott. A hálás beteg ezután egyfolytában azt kereste, mivel tudja nekem a szívességet viszonozni. Mindenképpen a szakmai munkámat szerette volna kisegíteni. „Csináljunk honlapot, legyen reklám a rendelődnek, hogy jobban menjen a bolt„ – mondogatta. Nekem reklám nemigen kellett, mert heti 2-szer délután 1/2 4-től 1/2 8-ig alig-alig bírtam ellátni a jelentkező magánbetegeket, és így a reggel 8-tól este 8-ig tartó munka minden energiámat felemésztette. Minekutána az újdonsült ismerős a beteg klubról is tudomást szerzett, mindenképpen szeretett volna bekapcsolódni és ott fejteni ki áldásos segítségét.

Közgazdász lévén, az első ötletként mindjárt pályázatírással hozakodott elő. Valamelyik orvosi lapban éppen akkor írtak ki betegsegítő egyesületeknek pályázatot. Rágta a fülemet, pályázzunk! A pályázati kérelmet megírtam, aláírtam, pecsétemmel, az orvosi bélyegzőmmel elláttam, azután rábíztam. Majd ő továbbítja, a szükséges papírokat mellékeli.

Hosszú hetek teltek el, nem jött válasz, már azt hittem, hogy az ügy elaludt. Mondtam, nem baj, eddig is szponzorok nélkül működtünk. Egyszer-egyszer egyik-másik gyógyszercég megtámogatta a rendezvényeinket. Pár hónap múlva a közös barátnő, aki Marit bemutatta, örömmel újságolta: – Hallottam, hogy Mari pénzt nyert pályázati úton, és ki tudta fizetni a felhalmozódott rezsijét. – Eltátottam a számat, de a borús gondolatokat elhessegettem. Ezzel egyidejűleg Mari egyszer csak telefonált, és meghívott a Papp László stadionba egy híres külföldi zenész koncertjére. Jólesett, de még mindig csak a „hálás beteg” reakciója jutott az eszembe.

Ezután még meg is látogatott, és egy cseh Bohémia-üvegtárgyat hozott ajándékba. A klubélet tovább folytatódott, később már az országos betegklubba is bekapcsolódtunk és országos rendezvényeken is részt vettünk, mint pl. az Osteoporosis világnap.

Nem kis naivságról tettem tanúságot, hogy Marit ide is magammal vittem. Mari azonnal megtalálta a hangot az országos betegegyesület vezetőjével, neki is felajánlotta a szolgálatait. A további eseményekről már csak közvetve nyertem tudomást. A következő rehabilitációs konferencián Mari már a Civil egyesületek nevében tartott beszámolót, bár az osteoporosis diagnózist még mindig nem tudta helyesen kimondani és azt osteROporozisra változtatta. A váci klubbot egyáltalán nem látogatta, de ő számolt be a vidéki klub működéséről. Továbbra is írta a pályázatokat – most már az országos klub vezetőjével karöltve – és utólag tudtam meg, hogy az ő részükre is pénzt tudott nyerni. Az, hogy a pénz kinek a számlájára érkezett, titok maradt. Később már a váci tejüzem is őket támogatta, sőt az ANTSZ-től is felhívtak, hogy Vácon osteoporosis szűrést akarnak szervezni, az országos betegegyesülettől is kérdezték, hogy-hogy én nem tudok erről? Miközben a csontritkulás mérő gépet én működtettem. Ekkor kellett tudatnom a tiszti főorvos asszonnyal, hogy bizony ez a segítő az én betegem, aki alaposan átnyúlt a fejem felett.

Mari eközben kivirult. Egyik találkozásnál boldogan mesélte, hogy az anyagi helyzete rendbejött, új barátokra tett szert, sőt a betegegyesületben régi gimnáziumi osztálytársával is találkozott. Áldásos közreműködésemmel az élete megjavult. A betegegyesület delegációjában részt vett egy angliai betegsegítő konferencián.

Ugyanakkor számomra óriási csalódást jelentett, nem bírtam felfogni, hogy a betegegyesület – talán – a saját hasznára pályázati pénzeket nyer és tesz zsebre, és talán még az én nevemmel is visszaélnek. Tanácstalan voltam, kihez forduljak, hogy leplezzem le őket. Ki tudja, talán nem is hinnék el, hogy mindez az én tudtom és beleegyezésem nélkül, a hátam mögött történik.

Aztán úgy egy év múlva megtudtam, hogy Mari beteg lett, daganatot találtak nála, ekkor engem már nem keresett fel.  Nem sokkal később, talán fél évre rá az élők sorából is eltávozott.

A dilemmám nem szűnt meg. Mégiscsak csalt, a nevemmel visszaélt. A közpénzt a saját hasznára fordította. Végül is dilemmámra a sors szolgáltatott igazságot. Az én szerepem, akárhogy is vesszük, pozitív. Segítettem rajta, kiemeltem a gödörből, élete utolsó néhány éve ember léptékű és boldog volt. Talán még a csalást is meg kellene bocsájtanom!

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©