Aktív korszakom idején, a 90-es években
ért ide egy új betegség megismerése
és a gyógyítás őskora. Ez a betegség
a csontritkulás volt, amelynek felfedezése és a
gyógyítás első lépései
Amerikába nyúltak vissza, konkrétan az
űrhajózásnak köszönheti a kutatást.
Mivel a több hónapig tartó űrutazások
legsúlyosabb szövődménye a csontritkulás volt
és az asztronauták a földre érés
után azért nem bírtak lábra állni,
mert a súlytalanság állapotában a
csontjaikból felszívódott a mész. Ez a
jelenség irányította a figyelmet erre a
korábban nem kezelt betegségre. Addig úgy
gondolták, hogy a csontritkulás az öregedés
része, nem lehet vele semmit sem kezdeni.
Hál’ Istennek, a 90-es években hozzánk
is begyűrűzött a csontritkulás vizsgálat, a csontok
ásványi anyagának a mérése,
és ehhez csatlakozva megalakultak –
megyénként – az osteoporosis centrumok, amelyeket
pályázat útján lehetett elnyerni. A
váci kórházban is megalakult az új
terápiás centrum a hozzá csatlakozó
műszerekkel, szakorvosokkal. Rövidesen az osteoporosis betegklub
is megalakult a felderített betegek összetartása,
gondozása és minél jobb
tájékoztatása céljából. A
klubfoglalkozások havonta a helyi művelődési
házban, esetleg a kórház ebédlőjében
kerültek sorra, és nagy érdeklődés
kísérte.
Egy alkalommal több évtizedes barátnőm a
figyelmembe ajánlotta régi ismerősét, aki
úgymond a padlóra került, mivel nemrégiben
elvált, ráadásul a munkahelye is megszűnt,
emellett még beteg is lett és kérte, vegyem
gondjaimba.
Ebben az időben, a 90-es évek közepén, a
rendszerváltás után munkahelyek tömegei
szűntek meg, sokan fordultak hozzánk megélhetési
gondjaikkal, mivel legtöbben még a
nyugdíjkorhatárt nem érték el. Marit, a
korombéli közgazdásznőt az első percekben
szimpatikusnak találtam, szántam őt sok komoly gondja
miatt, és megpróbáltam rajta segíteni.
Ilyen esetben az orvos alapos kivizsgálást végez,
és a régi mondás szerint – aki keres
talál –, találtam is nála több minden
bajt. Köszvény, ízületi betegségek, egy
kis vérnyomás ingadozás,
szívnagyobbodás is kiderült. Abban az időben a
leszázalékoló bizottságok is
elnézőbbek voltak, hát összejött neki az a
bizonyos 67%, ami a rokkantnyugdíjazáshoz elég
lett. A megélhetés, ha nem is túl fényesen,
de megoldódott. A hálás beteg ezután
egyfolytában azt kereste, mivel tudja nekem a
szívességet viszonozni. Mindenképpen a szakmai
munkámat szerette volna kisegíteni.
„Csináljunk honlapot, legyen reklám a rendelődnek,
hogy jobban menjen a bolt„ – mondogatta. Nekem
reklám nemigen kellett, mert heti 2-szer délután
1/2 4-től 1/2 8-ig alig-alig bírtam ellátni a jelentkező
magánbetegeket, és így a reggel 8-tól este
8-ig tartó munka minden energiámat felemésztette.
Minekutána az újdonsült ismerős a beteg
klubról is tudomást szerzett, mindenképpen
szeretett volna bekapcsolódni és ott fejteni ki
áldásos segítségét.
Közgazdász lévén, az első
ötletként mindjárt
pályázatírással hozakodott elő. Valamelyik
orvosi lapban éppen akkor írtak ki betegsegítő
egyesületeknek pályázatot. Rágta a
fülemet, pályázzunk! A pályázati
kérelmet megírtam, aláírtam,
pecsétemmel, az orvosi bélyegzőmmel elláttam,
azután rábíztam. Majd ő továbbítja,
a szükséges papírokat mellékeli.
Hosszú hetek teltek el, nem jött válasz,
már azt hittem, hogy az ügy elaludt. Mondtam, nem baj,
eddig is szponzorok nélkül működtünk.
Egyszer-egyszer egyik-másik gyógyszercég
megtámogatta a rendezvényeinket. Pár hónap
múlva a közös barátnő, aki Marit bemutatta,
örömmel újságolta: – Hallottam, hogy Mari
pénzt nyert pályázati úton, és ki
tudta fizetni a felhalmozódott rezsijét. –
Eltátottam a számat, de a borús gondolatokat
elhessegettem. Ezzel egyidejűleg Mari egyszer csak telefonált,
és meghívott a Papp László stadionba egy
híres külföldi zenész koncertjére.
Jólesett, de még mindig csak a „hálás
beteg” reakciója jutott az eszembe.
Ezután még meg is látogatott, és egy
cseh Bohémia-üvegtárgyat hozott
ajándékba. A klubélet tovább
folytatódott, később már az országos
betegklubba is bekapcsolódtunk és országos
rendezvényeken is részt vettünk, mint pl. az
Osteoporosis világnap.
Nem kis naivságról tettem tanúságot,
hogy Marit ide is magammal vittem. Mari azonnal megtalálta a
hangot az országos betegegyesület vezetőjével, neki
is felajánlotta a szolgálatait. A további
eseményekről már csak közvetve nyertem
tudomást. A következő rehabilitációs
konferencián Mari már a Civil egyesületek
nevében tartott beszámolót, bár az
osteoporosis diagnózist még mindig nem tudta helyesen
kimondani és azt osteROporozisra változtatta. A
váci klubbot egyáltalán nem látogatta, de ő
számolt be a vidéki klub működéséről.
Továbbra is írta a pályázatokat –
most már az országos klub vezetőjével
karöltve – és utólag tudtam meg, hogy az ő
részükre is pénzt tudott nyerni. Az, hogy a
pénz kinek a számlájára érkezett,
titok maradt. Később már a váci tejüzem is
őket támogatta, sőt az ANTSZ-től is felhívtak, hogy
Vácon osteoporosis szűrést akarnak szervezni, az
országos betegegyesülettől is kérdezték,
hogy-hogy én nem tudok erről? Miközben a
csontritkulás mérő gépet én
működtettem. Ekkor kellett tudatnom a tiszti főorvos asszonnyal,
hogy bizony ez a segítő az én betegem, aki alaposan
átnyúlt a fejem felett.
Mari eközben kivirult. Egyik
találkozásnál boldogan mesélte, hogy az
anyagi helyzete rendbejött, új barátokra tett szert,
sőt a betegegyesületben régi gimnáziumi
osztálytársával is találkozott.
Áldásos közreműködésemmel az
élete megjavult. A betegegyesület
delegációjában részt vett egy angliai
betegsegítő konferencián.
Ugyanakkor számomra óriási
csalódást jelentett, nem bírtam felfogni, hogy a
betegegyesület – talán – a saját
hasznára pályázati pénzeket nyer és
tesz zsebre, és talán még az én nevemmel is
visszaélnek. Tanácstalan voltam, kihez forduljak, hogy
leplezzem le őket. Ki tudja, talán nem is hinnék el, hogy
mindez az én tudtom és beleegyezésem
nélkül, a hátam mögött
történik.
Aztán úgy egy év múlva megtudtam, hogy
Mari beteg lett, daganatot találtak nála, ekkor engem
már nem keresett fel. Nem sokkal később,
talán fél évre rá az élők
sorából is eltávozott.
A dilemmám nem szűnt meg. Mégiscsak csalt, a
nevemmel visszaélt. A közpénzt a saját
hasznára fordította. Végül is
dilemmámra a sors szolgáltatott igazságot. Az
én szerepem, akárhogy is vesszük, pozitív.
Segítettem rajta, kiemeltem a gödörből, élete
utolsó néhány éve ember
léptékű és boldog volt. Talán még a
csalást is meg kellene bocsájtanom!
*
