Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Tóth Attiláné

Pénz és a mindennapok cserekereskedelme az 50-es években

Hatéves korom óta Budapesten éltem a szüleimmel. Figyelmesen szemlélődő gyerek voltam, megpróbáltam magamban rendezni a hallottakat és a tapasztalatot. Hozzászoktam Pesten, hogy a szüleim fizetést kapnak a munkájukért, minden hónapban ugyanannyit. Ebből adtak, ha leküldtek a Tihanyi bácsihoz, a fűszereshez, ebből fizették a lakbért és ha vásároltunk bármit, például cipőt, ruhát stb.

Nyaranként egy más világba csöppentem. Ahogy befejeződött a szünet előtti utolsó óra, nagyapa már várt az iskolakapuban. Nálam volt a lakáskulcs és a lakásban az elkészített bőrönd, csak felemelte nagyapa, és máris mentünk az állomásra. Körfolyosós házban laktunk, így ki-ki szóltak a lakásokból: Jó utat, nyaraljál jól, majd megmondjuk anyukádnak, hogy időben elindultatok az állomásra. A fél hármas vonatra kellett felszállnunk, hogy nagymama terveivel egyező módon megérkezzünk Egerbe. A következő tanév első órájáig a nagyszüleimmel töltöttem majdnem három hónapot.

Nagymamám varrónő volt. Nem volt a kapu mellett kiírva, hogy itt varrónő lakik – ezt nagyon furcsállottam, de nem szóltam. Lassan, évek alatt, magamtól értettem meg a helyzetet. Nagymama nem varrt mindenfélét, csupán úgy nevezett plüss-kabátokat bőszoknyás parasztasszonyoknak. Egy ilyen kabát a vidéki telekhez igazodva vastag és nagyon meleg volt, térd alá ért. Ezt hordták akkor is, amikor a templomba mentek fagyos vasárnapokon, vagy akkor, amikor magán megrendelőhöz vagy a piacra vittek eladnivalót. Ilyenkor hosszú kilométereket gyalogoltak, nem lehetett fázni az úton, értéke volt az embernek és az asszonynak is, így az ő biztonságát, egészségét szolgáló kabátnak is.

Nagymama kabátjainak a híre megyehatáron is túl terjedt. Nagy elhatározás volt egy megrendelés mögött, így a megrendelőt mindig kísérte valaki, az anyja, a nővére, vagy valamelyik nő rokon, vagy a szomszédasszony. A megbeszélés nem volt hosszú (én figyelmesen „hallgatóztam”). Szó volt a kabát színéről: barnának az árnyalataira emlékszem, zöldre és bordóra. Feketét az rendelt, aki gazdagabb volt, vagy a gyásza a hátralevő egész életére tartott. Tulajdonképpen eny-nyit tartalmazott a kabátra vonatkozó megbeszélés, a többi részletet, a vatelin vastagságát, a bélés színét, a vászon minőségét, a gombokat stb. tudta nagymama, de a megrendelő is.

Nem volt egyszerű egy ilyen kabát megvarrása, ugyanis a legtöbb alkotórészt összeillesztve, egyszerre szabta ki és tette egy külön erre a célra szolgáló varrógép tűje alá, lábbal hajtotta a gépet. Szó volt még a próba és az elkészülés idejéről. Vártam, hogy mi lesz az árral, meny-nyit fognak fizetni nagymamának, össze akartam hasonlítani a szüleim fizetésével. De hiába figyeltem, nem hallottam összeget, hanem valami számomra szokatlan szöveget, félmondatokat, elharapott szavakat. A megrendelő kissé zavarban elkezdett egy mondatot: És, Nagyné, mennyi… Itt már közbeszólt nagymama: Majd meglátod, hogy tetszik-e a kabát, és amikor úgy is jössz a piacra, majd erre is nézzél el! Milyen napokon szoktál jönni? A megrendelő lelkes hálálkodásba kezdett, felszabadultan mosolygott, és megígérte, hogy majd be fog nézni.

Éveken keresztül gyűjtöttem az ilyen beszélgetéseket magamban. Ahogy nőttem, több mindent kezdtem megérteni. Kiderült, hogy a zavaros beszélgetés lényege, hogy nagymama nem kért pénzt a kabátért, vagyis megalapították a cserekereskedelmet Egerben, az Arany János utcában. Nagymama faluról jött a városba, amikor másodszor férjhez ment a vasútnál szolgáló, agglegénynek számító emberhez – ismerte a falusiak helyzetét. A pénz a mezőgazdaságban használatos eszközökre, a termékek feldolgozására, állatok ellátására kellett, és még szorítóbb volt a helyzet, ha kamaszlány is volt a családban, mert annak meg stafírung kellett.

Nagymama tudta, hogy ha pénzt kér a kabátért, akkor sokkal kevesebben rendelnek. Neki is nagyon megfelelt, hogy ha az asszony hozott friss tejet, túrót, tejfölt, néha tojást, disznóvágáskor disznóságokat. Már egészen kamasz voltam, amikor rájöttem arra is, hogy a cserekereskedelem nem egy nagy összevisszaság, hanem mindenki pontosan tudja, hogy mivel tartozik, és nagymama pontosan tudja, hogy megkapta-e a neki járó „díjat”. Egyszer ugyanis annak lettem a tanúja, hogy valaki hozott egy kisebb varrnivalót. Nagymama ránézett, és közölte, hogy sajnos nincs mostanában ideje. A nő könyörgésbe kezdett, hogy ilyen fontos és olyan fontos. Láttam, hogy a nagyapa közeledik az udvar másik részéből, és halkan csak annyit mondott: – Menjél haza, és máskor gondolkozzál, mielőtt valakitől szívességet kérsz. – Meglepett az eset, mert nyári tartózkodásaim alatt ilyen visszautasítást nem hallottam. Nagyapa észrevette, hogy csodálkozva figyelek, és nekem mondta: – Hogy képzeli ez, hogy nagymama ingyen dolgozik neki?

Valóban voltak kisebb megrendelések is. Ilyen volt az inggallér javítás. Csodálkozva figyeltem, hogy nagymama a férfiing hátának az aljából, ami a nadrágba kerül, kivág egy téglalap alakú darabot. Fejtőkésévet leszedi az inggalléról azt a felső réteget, ami a sok mosásban, használatban kirojtosodott, és a helyére pontosan beillesztette a darabot, olyan volt a varrás, hogy a gallér újnak nézett ki.  Az ilyen kisebb varrás esetében, ha kérdezte a megrendelő, hogy mit fizetek, erre az volt a válasz, hogy majd hozzál az új borotokból egy litert (ha volt szőlője a megrendelőnek), mástól körtepálinkát, esetleg barackpálinkát várt el, vagy befőzéshez sárgabarackot stb. Varrt néha ágyneműt, a családnak pizsamát, férfiaknak alsónadrágot, nekem ruhát, blúzt. A középiskolába kötelező matrózruháimat is ő varrta.

A legemlékezetesebb varrása számomra a „farmer” nadrágok voltak, megrendelésre. Éppen náluk voltam, amikor egy számukra ismerős fiú jött, hozott kék vásznat, sárga zipzárakat, beütendő gombokat, és könyörgött nagymamának, hogy varrjon neki egy nadrágot. A sárga zipzárt a farzsebekre kellett varrni. Nagyon csodálkoztam a merészségen, amikor közölte, hogy rendben van, gyere érte holnapután. Méretet vett. A fiú tele reménnyel távozott, és nagymama jót nevetett: – Most mondd meg – mondta nekem –, hogy milyenek ezek a fiatalok, kék nadrág, sárga zipzár, ezek megbolondultak. – Meg kell mondani, hogy remek lett a nadrág, úgy állt a srácon, mintha ráöntötték volna, nagyon boldog volt, nagymama csak nevetett, de nem sokáig, mert egy szakközépiskola diákjai lettek a megrendelői.

Nagymama gazdasági rendszerüket több lábon szervezte, a varrás csak az egyik volt, a másik a diák kosztosok ellátása. Ezt is cserekereskedelmi alapon szervezte. Mindennap 10–12 emberre főzött (a varrás mellett!!), ehhez rengeteg alapanyagra volt szükség. Akkoriban a családok vidékről csak a fiúkat küldték tanulni, és azt is tudta nagymama, hogy a középiskolás fiúk normál esetben rengeteget esznek. Ő adott reggelit, csomagolt tízórait, ebédeltetett és készített vacsorát (rendszerint ezt már hidegen). Nagyapa volt a fiúk erkölcsi felügyelője. Szeptemberben a szülők határozottan felszólították, hogy: Nagy úr, legyen ám szigorú a gyerekhez! Nem kerülhet rossz társaságba és nem ihat, sokba kerül ez a tanulás nekünk, nem maradhat ki az iskolából, tanulnia kell. Vigyázzon rá, nagyon kérjük! Nagyapa roppant halkan, de teljesítette ezt a feladatot. Nem emlékszem végzetes esetre.

Néha elgondolkozom, hogy a vállalatok elszámolását javítani kell, pedig rengeteg alkalmazott és gép áll rendelkezésükre, nagymama semmit sem írt, de nem tévedett. Egyetlen dolgot jegyzetelt nagyapa a naptárába: a szomszédokkal esténként folytatott kártyacsaták partijainak nyerteseit.

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©