"Így, hetven felé"
Bíró Gáspár
TÉLTEMETŐ
Hófoltok ülnek
még a völgyek alján,
zúzmarásak a bokrok ágai,
de itt, a barna, lucskos, holt avarban
már kinyíltak egy virág szirmai!
Ó, téltemető, kedves kis virágszál!
Áruld el nékem, mit hoz ez az év?
Vége lesz-e a barbár pusztításnak?
Az esztelen harc, vajon, véget ér?
Hazatérnek a megcsonkult családok?
Begyógyulnak a fájdalmas sebek?
Elhallgatnak-e végre, valahára
az embert s jövőt ölő fegyverek?
Szomszédunkban nincs vége még a harcnak;
még nem csitult a rettentő tusa,
és megindult a szétdúlt otthonokból
a földönfutók bús exodusza…
S te, kis virágszál, lopva, rejtve, bújva
dugod elő csak aranyszirmodat,
s mint apró boglár, drága, puha kelmén
lapulsz félig a fehér hó alatt.
Nem láthatod, hogy szegénységtől űzve
az emberiség fele útra kélt
szülőföldjét örökre fölcserélni
egy csalfán ígért könnyebb
életért.
Megváltozik a népesség e földön,
egy múló korszak végleg véget ér;
sorsfordulóhoz ért a történelmünk,
s fordul egyet újra a kerék!
Több pólusúvá válik a világunk,
most derül ki, hogy ki lesz az ura,
hisz új világrend van épp születőben,
megváltozik a lét s a kultúra!
De te, kis virág, te csak nyílj a fűben!
Bízz a jóban, hisz jön a Kikelet!
Nőj gondtalanul itt az erdőszélen,
s temesd örökre, végleg a telet!
|
|
|
|
