Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

PRÓZA

Magdus Melinda

A rózsaszín bekecs

Két tacskó fizimiskájú kutya fogócskázott a út szélén. Lábnyomaik kirajzolódtak a frissen esett havon. Az egyik eb gyorsabbnak tűnt, ám amikor már jócskán előrébb haladt, bevárta lemaradt társát. Olyanok voltak ők, mint két jó barát. Szerettek együtt lenni, de olykor útjaik másfelé ágaztak. Egyikük a fűben szeretett kotorászni, izgatta a földlakók változatos illata. A másik inkább a levegőt kémlelte, mintsem a földben turkált volna. Azt gondolta, könnyűszerrel elkaphatja az élelmüket kereső gerléket a parkban, akik a bokrok aljáról csőrükkel próbálták felszedegetni az elhullott magvakat. A madarak azonban a kutya jelenlétét észlelve ügyesen felröppentek biztonságot adó világukba.

Emese rózsaszín bekecsében éppen a „föld felett járt” magasröptű gondolataiban. Nehéz volt megértenie, hogy mi végre született a földre, mit keres ő ezen a teremtett világon? Tetszett neki a tél varázslatos szépsége még annak ellenére is, hogy ezt az évszakot volt a legnehezebb átvészelnie. A szüleivel és a testvéreivel élt a faluvégi összetákolt viskóban. Bekecsét egy nagymamakorú jószívű asszonytól kapta, aki megsajnálta őt, hogy ebben a zord időben is csak egy szakadozott, vékony dzseki takarta piciny testét, ráadásul már ki is nőtte azt. A kabátka a kislányáé volt pár évtizeddel ezelőtt. Sajnálta kidobni. Szép emlékeket idézett fel benne, valahányszor a keze ügyébe került. Hasonló korú lehetett a lánya, amikor autóbalesetet szenvedett, amit nem élt túl. Emesét melengette most már a kabát, az adakozó asszony lelkét pedig a szeretet bizsergette azért, hogy az emlékként őrzött ruhadarab milyen jó szolgálatot tett.

Decemberben hamar sötétedik. Ilyenkor az emberek bekuckóznak a lakásukba, és a meleg kandalló mellett töltik az estéjüket. Naplemente után már nem lépnek ki az utcára, ha nem muszáj. Az esti tüzelőt is jó előre bekészítik a tűzhely mellé. A viskóban füstölgött a vizes rőzse, amit hétvégén gyűjtött össze az öt testvér az anyukájukkal együtt. A nehezen égő fa kormosra festette szerény hajlékuk minden zugát. Készülődtek az esti lefekvéshez. Az édesanya vizet merített a vödörből a fazékba, hogy a mosakodáshoz felmelegítse, de a merítő edény már a vödör alját súrolta, talán ha egy liter lehetett benne, amely kevésnek bizonyult a gyerekek tisztálkodásához. Emesét kérte meg, hogy a közeli közkútról vizet hozzon. Ő volt a legnagyobb gyermek a családban, a maga tizenkét évével. Apja szokás szerint a kocsmában múlatta az időt, nem gondoskodott arról, hogy elegendő vizük legyen mindennapi dolgaikhoz.

Erősen szürkült már odakint, és a köd is kezdett leszállni. Az úton nem járt senki, sem autó, sem ember, szerencsére kódorgó kutya sem. Azért, hogy ne féljen útközben, halkan énekelgetett magában. Egyszer csak izgatott kutyaugatásra lett figyelmes. Ismerős ugatás volt számára, megismerte a tacskók hangját. Egy takaros parasztház udvarából szűrődött ki a zaj. A kinti lámpa fénye megvilágította a házba vezető lépcsőt, ahol egy fekete ruhában lévő test feküdt, és rekedt hangon segítségért kiáltozott. A kislány közelebb merészkedett. A kutyáktól nem félt, hiszen jó néhányszor összetalálkozott már velük, és mindannyiszor megengedték neki, hogy megsimogassa őket. A lépcső alján az a néni feküdt összerogyva, aki a rózsaszínű bekecset ajándékozta neki. Arca eltorzult a fájdalomtól, beszédét alig lehetett érteni. A kislány kérdésére elmondta, hogy a tacskóinak vitte ki a vacsorájukat, de az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája, és elesett. A bal csuklója rendellenesen hajlott a karja alá. Iszonyú fájdalmában sírásra görbült a szája.

A kislány felsegítette az idős asszonyt a földről, és betámogatta a házba, majd telefonon segítséget hívott. A néni nem győzött hálálkodni, hogy milyen nagy szerencséje van, hogy Emese éppen erre járt és észrevette őt, máskülönben reggelre akár meg is fagyhatott volna.

A kislány hirtelen megvilágosodott. Választ kapott a kérdésére, amelyen már oly sokat gondolkozott, hogy nem hiába született erre a világra. Nem értelmetlen dolog a létezése, hiszen egymásért élünk, és nem mehetünk el szó és tettek nélkül társaink öröme és nyomorúsága mellett sem.

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©