Két tacskó fizimiskájú kutya
fogócskázott a út szélén.
Lábnyomaik kirajzolódtak a frissen esett havon. Az egyik
eb gyorsabbnak tűnt, ám amikor már jócskán
előrébb haladt, bevárta lemaradt társát.
Olyanok voltak ők, mint két jó barát. Szerettek
együtt lenni, de olykor útjaik másfelé
ágaztak. Egyikük a fűben szeretett kotorászni,
izgatta a földlakók változatos illata. A
másik inkább a levegőt kémlelte, mintsem a
földben turkált volna. Azt gondolta, könnyűszerrel
elkaphatja az élelmüket kereső gerléket a parkban,
akik a bokrok aljáról csőrükkel
próbálták felszedegetni az elhullott magvakat. A
madarak azonban a kutya jelenlétét észlelve
ügyesen felröppentek biztonságot adó
világukba.
Emese rózsaszín bekecsében éppen a
„föld felett járt” magasröptű
gondolataiban. Nehéz volt megértenie, hogy mi
végre született a földre, mit keres ő ezen a teremtett
világon? Tetszett neki a tél varázslatos
szépsége még annak ellenére is, hogy ezt az
évszakot volt a legnehezebb átvészelnie. A
szüleivel és a testvéreivel élt a
faluvégi összetákolt viskóban.
Bekecsét egy nagymamakorú jószívű
asszonytól kapta, aki megsajnálta őt, hogy ebben a zord
időben is csak egy szakadozott, vékony dzseki takarta piciny
testét, ráadásul már ki is nőtte azt. A
kabátka a kislányáé volt pár
évtizeddel ezelőtt. Sajnálta kidobni. Szép
emlékeket idézett fel benne, valahányszor a keze
ügyébe került. Hasonló korú lehetett a
lánya, amikor autóbalesetet szenvedett, amit nem
élt túl. Emesét melengette most már a
kabát, az adakozó asszony lelkét pedig a szeretet
bizsergette azért, hogy az emlékként őrzött
ruhadarab milyen jó szolgálatot tett.
Decemberben hamar sötétedik. Ilyenkor az emberek
bekuckóznak a lakásukba, és a meleg
kandalló mellett töltik az estéjüket.
Naplemente után már nem lépnek ki az
utcára, ha nem muszáj. Az esti tüzelőt is jó
előre bekészítik a tűzhely mellé. A
viskóban füstölgött a vizes rőzse, amit
hétvégén gyűjtött össze az öt
testvér az anyukájukkal együtt. A nehezen égő
fa kormosra festette szerény hajlékuk minden
zugát. Készülődtek az esti lefekvéshez. Az
édesanya vizet merített a vödörből a
fazékba, hogy a mosakodáshoz felmelegítse, de a
merítő edény már a vödör alját
súrolta, talán ha egy liter lehetett benne, amely
kevésnek bizonyult a gyerekek
tisztálkodásához. Emesét kérte meg,
hogy a közeli közkútról vizet hozzon. Ő volt a
legnagyobb gyermek a családban, a maga tizenkét
évével. Apja szokás szerint a kocsmában
múlatta az időt, nem gondoskodott arról, hogy elegendő
vizük legyen mindennapi dolgaikhoz.
Erősen szürkült már odakint, és a köd
is kezdett leszállni. Az úton nem járt senki, sem
autó, sem ember, szerencsére kódorgó kutya
sem. Azért, hogy ne féljen útközben, halkan
énekelgetett magában. Egyszer csak izgatott
kutyaugatásra lett figyelmes. Ismerős ugatás volt
számára, megismerte a tacskók hangját. Egy
takaros parasztház udvarából szűrődött ki a
zaj. A kinti lámpa fénye megvilágította a
házba vezető lépcsőt, ahol egy fekete ruhában
lévő test feküdt, és rekedt hangon
segítségért kiáltozott. A kislány
közelebb merészkedett. A kutyáktól nem
félt, hiszen jó néhányszor
összetalálkozott már velük, és
mindannyiszor megengedték neki, hogy megsimogassa őket. A
lépcső alján az a néni feküdt
összerogyva, aki a rózsaszínű bekecset
ajándékozta neki. Arca eltorzult a
fájdalomtól, beszédét alig lehetett
érteni. A kislány kérdésére
elmondta, hogy a tacskóinak vitte ki a vacsorájukat, de
az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája,
és elesett. A bal csuklója rendellenesen hajlott a karja
alá. Iszonyú fájdalmában
sírásra görbült a szája.
A kislány felsegítette az idős asszonyt a
földről, és betámogatta a házba, majd
telefonon segítséget hívott. A néni nem
győzött hálálkodni, hogy milyen nagy
szerencséje van, hogy Emese éppen erre járt
és észrevette őt, máskülönben reggelre
akár meg is fagyhatott volna.
A kislány hirtelen megvilágosodott. Választ
kapott a kérdésére, amelyen már oly sokat
gondolkozott, hogy nem hiába született erre a
világra. Nem értelmetlen dolog a létezése,
hiszen egymásért élünk, és nem
mehetünk el szó és tettek nélkül
társaink öröme és nyomorúsága
mellett sem.
*
