A 95 költeményt magába foglaló,
rozsdabarna színű borítóba zárt kötet
hátlapján a szerző fotója alatt találunk
három sokatmondó önéletrajzi
kijelentést a versek szerzőjétől. A befejező
félmondat így szól: „…az
alkotásban, lelkemben-lelketekben gyönyörködve
föllelni vélem mindazt, ami az időben elveszett”. A
megfogalmazás azért szép, mert azt sugallja, mi,
olvasók is részesei vagyunk, lehetünk annak a
szelíd szépségkeresésnek, ami Szénási Sándor
Istvánt emberként és költőként
is jellemzi.
A költemények 2013 és 2022 között
keletkeztek, minden évet reprezentál néhány
vers, a legtöbb 2015-ből és 2017-ből való
(12–12), a legkevesebb 2013-ból (2). A versek nincsenek
ciklusokba szedve, kizárólag az évszámok
alkotnak cezúrát közöttük. Amikor
egymás után sorra vesszük őket, csak a
címekre, egyes helyszínekre figyelünk fel, és
végigolvasva az egész kötetet jutunk el addig, hogy
elölről kell kezdenünk az olvasást, hogy az
egészet átlátva rábukkanjunk minden egyes
költemény üzenetére,
szépségére.
A kötet témái változatosak, de egy-egy
témakör mindig visszatér, új
megfogalmazást kap. Leggyakoribb téma az évszakok
közül a tavasz (Tavasz
2014, Tavaszi gondolatok, A tavasz mámora,
Tavaszváró, Tavaszi estén) és az ősz
(Őszi virágok, Őszi
gondolatok, Ősszel, Ősz előtt). A nyár kimarad teljesen,
míg a tél több módon is megjelenik,
egyrészt évszakként (Téli eső, A tél
küszöbén), majd az advent, illetve a
karácsony ünnepkörében tér vissza
több alkalommal (Téli
ünnep, Advent idején, Adventi emlék, Fehér
Karácsony).
A fiúi szeretet és hála hangján
üzennek a szeretteivel kapcsolatos versek. Legszebben
édesanyjáról ír, akit fájó
szívvel sirat el halálakor. Áldozatkész
lényét idézi meg a szüntelen nehéz
munkában láttatva, gyermekeit óva és
segítve, majd lelkét kilehelve a halálos
ágyon (Búcsú édesanyámtól,
Kerítéspadkán ült anyám). Szoros
kapocs fűzi a nagyapához is, szinte beszélget vele a
temetőben (Nagyapám
sírjánál), megköszöni mindazt a
tudást, amit ellesett tőle, utólag villantva fel a
közös éveket. A kötet utolsó verse
kapcsolódik még a nagyapához, aki szilaj
táncos volt, a mulatságokban a tánc
végén földhöz verte kalapját, majd
megtiporta. A jelenet effajta megörökítése
gyönyörű és szimbolikus is. Az unoka,
megörökölvén a mozdulat
szépségét, maga is így
búcsúzna az élettől, amikor eljön az idő,
és pontot kell tenni evilági nagy mulatságainkra,
méltó befejezésére (Nagyapa kalapja).
Nem mehetünk el szó nélkül a kötet
legfontosabb témáját, a múló időt
megidéző versek mellett. A leélt múltból
haladunk a bizonytalan jövő felé (Életút),
miközben azon töprengünk: „Mi végre is a
küzdelem, / törekvés a jobb világra: /
elmúlásba hajló szépség /
reményeim lepketánca.” (Az idő korzóján), ami
madáchi magaslatokat juttat eszünkbe, hisz a
kérdés itt is, ott is ugyanaz: mi végre a
teremtés, mi célja a küzdésnek? A
választ magunknak kell megválaszolni, ahogy e versek
szerzője is megnevezi tennivalóit: a múlt
megbecsülése, a jócselekedet gyakorlása az
önzés helyett, s a szelíd beletörődés a
megváltoztathatatlanba. (Ahogy
múlik az ifjúság) Az ifjúság
és szépség elvesztésének
megélését a Kérdések c. vers veti
fel legeredetibb módon, amit a következő vers (Illúziók)
rögtön fel is old. Alig vesszük észre az
iróniát, amivel szinte vádolja a ma emberét
elbizakodottságáért, érthetetlen
elégedetlenségéért, amellyel hajszolja a
javakat, az élvezeteket. Az áhított „boldog
világ” valójában így lesz
boldogtalan. Szomorú szembenézés az
öregséggel a Kéretlenül
Zalán Tibornak c. vers. Az életből kifelé
tartó ember tulajdonképpen „az idő kéregető,
vak koldusa”, s bár lejárt az óra, eltűntek
az érzelmek, amikor már csak a teher marad az
életből, akkor lehet kilépni, a kimért sorsot
végig kell vinni.
A sok szép vallomás, Istennel való
intenzív kapcsolat, a minden pillanatért való
hálaérzés lírai megfogalmazása
mellett felfedezhető néhány lázadó
költemény. Szénási versei nem a
világrend, nem a felgyorsult életritmus vagy politikai
megosztottságok ellen lázad, inkább az emberi
természet megcsúfolói, az isteni
törvényeket félresöprő magatartás ellen.
Fájnak az elkövetett ősbűnök, lábbal
tiprói egy végső romlásnak nyitnak utat (Követségben). Elkapja a
kétségbeesés a folyamatban lévő
robotizáció (MI)
megvalósulásához közel jutva (Viharos idők). A
jövőért való aggodalom íratja vele a
summás megállapítást: „nem
változott az ember, csak / kifinomult gonoszsága.” (Párakapuban) Az új
világ egyben új rettenetet hoz magával,
félő, hogy a talaját vesztett emberiség nem tudja
kezelni a saját maga által létrehozott
csapdákat. Még a remény is
kétértelmű, a vers a szivárvány
szóval végződik.
A verseskötet napjaink káoszában
felüdülésnek számít, tiszta gondolatok,
egyenes tartás, emberség hatja át a sorokat
és jó érzésű olvasóit. Ritka
gyönyörűség elmerülni a forrásban,
amelyből Szénási Sándor István versei
táplálkoznak.
(Szénási Sándor
István: Az idő korzóján. Versek. K.: Krúdy
Gyula Irodalmi Kör, Bp., [2023], 139 p.)
*