Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Földesdy Gabriella

AZ IDŐ KORZÓJÁN

Szénási Sándor István kötete

A 95 költeményt magába foglaló, rozsdabarna színű borítóba zárt kötet hátlapján a szerző fotója alatt találunk három sokatmondó önéletrajzi kijelentést a versek szerzőjétől. A befejező félmondat így szól: „…az alkotásban, lelkemben-lelketekben gyönyörködve föllelni vélem mindazt, ami az időben elveszett”. A megfogalmazás azért szép, mert azt sugallja, mi, olvasók is részesei vagyunk, lehetünk annak a szelíd szépségkeresésnek, ami Szénási Sándor Istvánt emberként és költőként is jellemzi.

A költemények 2013 és 2022 között keletkeztek, minden évet reprezentál néhány vers, a legtöbb 2015-ből és 2017-ből való (12–12), a legkevesebb 2013-ból (2). A versek nincsenek ciklusokba szedve, kizárólag az évszámok alkotnak cezúrát közöttük. Amikor egymás után sorra vesszük őket, csak a címekre, egyes helyszínekre figyelünk fel, és végigolvasva az egész kötetet jutunk el addig, hogy elölről kell kezdenünk az olvasást, hogy az egészet átlátva rábukkanjunk minden egyes költemény üzenetére, szépségére.

A kötet témái változatosak, de egy-egy témakör mindig visszatér, új megfogalmazást kap. Leggyakoribb téma az évszakok közül a tavasz (Tavasz 2014, Tavaszi gondolatok, A tavasz mámora, Tavaszváró, Tavaszi estén) és az ősz (Őszi virágok, Őszi gondolatok, Ősszel, Ősz előtt). A nyár kimarad teljesen, míg a tél több módon is megjelenik, egyrészt évszakként (Téli eső, A tél küszöbén), majd az advent, illetve a karácsony ünnepkörében tér vissza több alkalommal (Téli ünnep, Advent idején, Adventi emlék, Fehér Karácsony).

A fiúi szeretet és hála hangján üzennek a szeretteivel kapcsolatos versek. Legszebben édesanyjáról ír, akit fájó szívvel sirat el halálakor. Áldozatkész lényét idézi meg a szüntelen nehéz munkában láttatva, gyermekeit óva és segítve, majd lelkét kilehelve a halálos ágyon (Búcsú édesanyámtól, Kerítéspadkán ült anyám). Szoros kapocs fűzi a nagyapához is, szinte beszélget vele a temetőben (Nagyapám sírjánál), megköszöni mindazt a tudást, amit ellesett tőle, utólag villantva fel a közös éveket. A kötet utolsó verse kapcsolódik még a nagyapához, aki szilaj táncos volt, a mulatságokban a tánc végén földhöz verte kalapját, majd megtiporta. A jelenet effajta megörökítése gyönyörű és szimbolikus is. Az unoka, megörökölvén a mozdulat szépségét, maga is így búcsúzna az élettől, amikor eljön az idő, és pontot kell tenni evilági nagy mulatságainkra, méltó befejezésére (Nagyapa kalapja).

Nem mehetünk el szó nélkül a kötet legfontosabb témáját, a múló időt megidéző versek mellett. A leélt múltból haladunk a bizonytalan jövő felé (Életút), miközben azon töprengünk: „Mi végre is a küzdelem, / törekvés a jobb világra: / elmúlásba hajló szépség / reményeim lepketánca.” (Az idő korzóján), ami madáchi magaslatokat juttat eszünkbe, hisz a kérdés itt is, ott is ugyanaz: mi végre a teremtés, mi célja a küzdésnek? A választ magunknak kell megválaszolni, ahogy e versek szerzője is megnevezi tennivalóit: a múlt megbecsülése, a jócselekedet gyakorlása az önzés helyett, s a szelíd beletörődés a megváltoztathatatlanba. (Ahogy múlik az ifjúság) Az ifjúság és szépség elvesztésének megélését a Kérdések c. vers veti fel legeredetibb módon, amit a következő vers (Illúziók) rögtön fel is old. Alig vesszük észre az iróniát, amivel szinte vádolja a ma emberét elbizakodottságáért, érthetetlen elégedetlenségéért, amellyel hajszolja a javakat, az élvezeteket. Az áhított „boldog világ” valójában így lesz boldogtalan. Szomorú szembenézés az öregséggel a Kéretlenül Zalán Tibornak c. vers. Az életből kifelé tartó ember tulajdonképpen „az idő kéregető, vak koldusa”, s bár lejárt az óra, eltűntek az érzelmek, amikor már csak a teher marad az életből, akkor lehet kilépni, a kimért sorsot végig kell vinni.

A sok szép vallomás, Istennel való intenzív kapcsolat, a minden pillanatért való hálaérzés lírai megfogalmazása mellett felfedezhető néhány lázadó költemény. Szénási versei nem a világrend, nem a felgyorsult életritmus vagy politikai megosztottságok ellen lázad, inkább az emberi természet megcsúfolói, az isteni törvényeket félresöprő magatartás ellen. Fájnak az elkövetett ősbűnök, lábbal tiprói egy végső romlásnak nyitnak utat (Követségben). Elkapja a kétségbeesés a folyamatban lévő robotizáció (MI) megvalósulásához közel jutva (Viharos idők). A jövőért való aggodalom íratja vele a summás megállapítást: „nem változott az ember, csak / kifinomult gonoszsága.” (Párakapuban) Az új világ egyben új rettenetet hoz magával, félő, hogy a talaját vesztett emberiség nem tudja kezelni a saját maga által létrehozott csapdákat. Még a remény is kétértelmű, a vers a szivárvány szóval végződik.

A verseskötet napjaink káoszában felüdülésnek számít, tiszta gondolatok, egyenes tartás, emberség hatja át a sorokat és jó érzésű olvasóit. Ritka gyönyörűség elmerülni a forrásban, amelyből Szénási Sándor István versei táplálkoznak.

(Szénási Sándor István: Az idő korzóján. Versek. K.: Krúdy Gyula Irodalmi Kör, Bp., [2023], 139 p.)

*


.
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©