Olvastam T. Tamás Ferenc cikkét a Kláris
23/4-es számában Micsoda
az MI? (1.) címmel, amelyben a mai tudásunknak
megfelelő magyarázatot kapunk sok vitás
kérdésre a mesterséges intelligenciával
kapcsolatban. A cikk utolsó mondatával kezdem a
saját mondanivalómat: „…szeretném
hangsúlyozni, hogy minden a programozásuktól
és maguktól a programozóktól
függ.” Vagyis a mostani mesterséges
intelligenciának nevezett gépek, robotok nem
önállóan tevékenykednek. Ez a legfontosabb,
amit tudnunk kell, és csak ezt tudomásul véve
beszélhetünk azokról az eredményekről, amiket
eddig elértünk a mesterséges intelligenciához
vezető úton.
T. Tamás Ferenc is hivatkozik a sci-fi írók
hatására az MI-vel kapcsolatban, valóban ettől nem
lehet eltekinteni, mert még technikailag nyoma sem volt a ma
használatos rengeteg fajta „mesterséges
intelligenciának”, de ők már
formálták az emberek véleményét
ebben az ügyben. Stanislaw Lem a 70-es, 80-as évek
világhírű sci-fi szakértője és
írója (sőt mostanában még divatosabb lett,
mint a saját korában) Kiberiáda
(Európa Kiadó, 1987) című könyvében a
szereplők leginkább gépek, a mai elgondolásunknak
megfelelően, mesterséges intelligenciával rendelkeznek,
akik/amelyek szervezik a saját életüket és
alkotnak őket kiszolgáló gépeket (vagyis olyanok,
mint mi). Lem figyelmeztet arra, hogy ha mi, emberek
készítünk gépeket (MI-t), akkor az
ránk fog hasonlítani a problémamegoldás, az
érzelmek stb. területén. A Hogyan maradt meg a világ?
című novellában az okos (MI-vel rendelkező) gép
olyan robotot szerkesztett, amely minden „s” betűvel
kezdődő valamit (tárgyat, helyet, elméletet,
érzést stb.) létre tud hozni. (Felhívom a
figyelmet az iróniára!!!) Az alkotó minden
kérését teljesítette a robot, de egyszer
kért stannumot (ón), ám a robot megtagadta a
teljesítést, és hozzátette: „Nem
vagyok többre képes, mint amilyennek
építettél”. (A latin nyelv nem szerepelt a
programban). Az Automaté barátja c. novella egy
szemléletes és filozofáló
történeten keresztül hívja fel a figyelmet
arra, hogy amit egyszer a technikai fejlesztés
területén elértünk, az a miénk és
miénk is marad (nem lehet róla lemondani, mert
meggondoltuk magunkat, vagy mert megbántuk).
Nehéz kijelölni a célt a technikai
fejlődés jövőjével kapcsolatban, vagy talán
nem is lehet. Az elmúlt 100 évben több,
életünket megváltoztató technikai
fejlesztésnek voltunk a tanúi, némelyek még
ma is zajlanak. Újabb és újabb
eredményeknek lehetünk tanúi, sőt
használói is, és most a mesterséges
intelligencia fejlesztése csatlakozott a sorhoz.
Próbáljuk elképzelni, hogy mi történt
az autó fejlesztésével kapcsolatban! Akkor volt
valaki, aki látta előre, hogy mi lesz ebből? Nem foglalkoztak
azzal, hogy megpróbáljanak előre látni egy olyan
társadalmat, amelyben minden család minden
tagjának autója van, fogyasztja a benzint, szeny-nyezi a
környezetet, használja az erre használhatatlan
ezeréves városok utcáit, és mindenki
örül ennek. Vagyonosodnak az olajkitermelők, az
autógyárosok, az útépítők, dolgoznak
munkások, és végül az autózás
kiszolgálásával a Föld
lakosságának 1/6-od része foglalkozik.
Óriási életmódváltozást,
értékváltást zúdított
ránk az autózás és a többi nagyon
hasznos eszközünk is az elmúlt században.
Igen, de eddig a legfontosabb cél volt (és ma is
az), hogy az ember kényelmesebben élhessen, az
élete megszabaduljon a megkötöttségtől, a
lekötöttségtől, és legalább a
lehetősége meglegyen, hogy az egész világot
megismerhesse, hogy az egész világ polgára
lehessen. Most azonban egy olyan fejlesztésbe kezdtünk,
amely a saját emberi képességeinket feszegeti,
saját emberi lehetőségeinket akarja kiterjeszteni. Ennek
is ugyanaz a célja, mint a többi eddigi
fejlesztésnek? Biztosan kényelmesebben
élhetünk, ha van egy robotunk, amelyik a
szerződéseinket elolvassa helyettünk és
rámutat a gyanús pontokra, vagy ha van valaki/valami,
aki/ami helyettesítheti a recepcióst, a
kiszolgálót, a takarítót, a
bevásárlót stb. Van a fejlesztésnek
határa? Ha van, akkor ki szabja meg? Ha nincs senki, aki
határt szab a fejlesztéshez, akkor észre fogjuk
venni, hogy eddig és ne tovább? Vagy talán
objektíve mégis van határ?
Induljunk ki abból, hogy mindazok a szerkezetek, amikre
most nagyon büszkék vagyunk, egyetemek és/vagy
kutatóintézetek tudósai, hatalmas pénzeket
felhasználva létrehoztak, azok robotok. Egy-egy
lépést jelentenek a Mesterséges Intelligencia
felé, de még hosszú az út odáig,
persze csak akkor, ha ez az út nem végtelen. Az eddig
elkészült gépek
„célgépek”, egy feladatot tudnak
ellátni. Például a mostanában nagyon
kedvelt gépek tudnak XY festő stílusában
gyártani műveket. Kérdés az, hogy kell ez
nekünk? Hová fogjuk tenni a rengeteg ál-Rembrandtot,
az al-Rubensekről nem is beszélve. Arra jó ez a
gép, hogy tanulmányozni tudjuk, hogy
intuíció nélkül, stílusjegyek
alapján mennyire tudjuk megközelíteni a
művészi alkotó folyamatot. Egy japán
egyetemen több mint 20 éve próbálnak egy
olyan gépet kialakítani, amely az emberi kéz
mozgásának teljesen megfelel. Ezeket mind a
Mesterséges Intelligencia előtanulmányainak
tekinthetjük. A kérdés az, hogy lesz-e olyan
Mesterséges Intelligencia, amely tényleg megfelel egy
embernek?
Mit is akarunk elérni, a sok fejlesztéssel mi a
célunk? Az, hogy az általunk épített
gépünk intelligens legyen. Mi is az intelligencia? Nem a
velünk született paraszti ész, nem is az
olvasottság, nem a jó neveltség, nem a 250-es IQ,
hanem definíció szerint: „Az intelligencia
működésének legelső lépése a
környezet információt hordozó ingereinek
érzékelése. A következő lépés
az információ feldolgozása,
kiértékelése, értelmezése és
a megfelelő cselekvési minta aktiválása. A
verifikáció és a validáció
funkciói a reagálás megfelelésének
kiértékelésében
nélkülözhetetlenek. Az emlékezetbe a
cselekvés sikerének vagy kudarcának
visszajelzései alapján kerülnek be a
rögzült, visszakereshető információk, melyek a
tanulás alapjai. Az emlékezet a múltból
származó információkat rögzíti,
de mint tapasztalati adatbázis lehetővé teszi a
képzelet működését, melynek
révén az intelligencia súlyozza a jövőben
várható alternatívákat
valószínűség és
kívánatosság szerint, kijelölvén a
lehető és a lehetetlen, valamint a rettegés és a
remény tereit.” (Csepeli György: Ember 2.0 – A mesterséges
intelligencia gazdasági és társadalmi
hatásai. Felsőbbfokú Tanulmányok
Intézete, 2020, 16. p.)
Tehát egy olyan valamit akarunk létrehozni
mesterségesen, amely fiziológiailag nem ember, de
képességei tekintetében mindent tud, amit mi
és sokkal gyorsabb is, és intelligens,
ráadásul minket szolgál. Bízom abban, hogy
a fenti definíció tartalmazza az objektív
határt. Rá kell jönnünk, hogy a több, mint
20 éve fejlesztett és még mindig akadozó
kézmozgás messze van attól a kéztől, amit
majd a MI használni fog, amikor már teljesen olyan lesz,
mint mi, csak gépelemekből fog állni. Lem könyve
időben rádöbbentett minket, hogy felesleges nekünk egy
olyan világ, amelyben már nem vagyunk, helyettünk
gépek léteznek, amelyek ugyanolyanok, mint mi vagyunk,
csak éppen nem természetesek, hanem mesterségesek.
Ugyanakkor kellenek a kutatások egyes területeken, mert
segítségre van szükségünk a világ
megértéséhez a rendelkezésünkre
álló adatok feldolgozásától bizonyos
fizikai feladatok elvégzéséig – ezt
fogják segíteni a robotok.
*
