ESSZÉ

(Dr.) Kalapos Miklós Péter

A biztonság árnyalatai a nyugati szürkeségben

Az értelmező szótár szerint a biztonság a „dolgoknak, életviszonyoknak olyan rendje, olyan állapot, amelyben kellemetlen meglepetésnek, zavarnak, veszélynek nincs, vagy alig van lehetősége, amelyben ilyentől nem kell félni”. Szóösszetételekben számos formában beszélünk a biztonságról: beszélünk jogbiztonságról, közbiztonságról, tűzbiztonságról, üzembiztonságról, egzisztenciális biztonságról, érzelmi biztonságról, létbiztonságról és élet- és vagyonbiztonságról. És szinte a végtelenségig folytatható lenne a felsorolás. De mi is a biztonság és milyen a valós természete?

Szálazzuk szét az értelmező szótár kínálta meghatározást!

A fenti meghatározás azt sugallja, hogy biztonság esetén a kellemetlen történésekre nincs lehetőség, és így félelemre sincs ok. A fent leírtakból közvetett módon az is következik, hogy a biztonság hiánya félelmet kelt. Az első állítás első része téves, és így e tévedésből adódóan annak második része a meghatározásban leírtak alapján értelmezhetetlen. Ám az az állítás, hogy a biztonság hiánya félelmet kelt, helytálló és a dolog érzelmi oldalának lényegi elemére világít rá, egyszersmind megmutatja, mi is a biztonságra törekvés emberi motivációja. Ez nem más, mint a félelem elkerülése utáni vágy.

A biztonság természetét illetően néhány olyan alapmegállapítást kell tennünk, amelyek kijelölik a keretrendszert, amiben a jelenség vizsgálható. Az első és talán legfontosabb kérdés, létezik-e abszolút biztonság, vagyis létezik-e az, amit a definíció kvázi megelőlegez? A kérdésre a válasz csak nemleges lehet, mert ellenkező esetben azt állítanánk, hogy a jövő lehetséges történéseit nem csupán teljes bizonyossággal meg tudjuk jósolni, hanem az esetlegesen felmerülhető károkozásokat ki is tudjuk védeni. Ebben a rendszerben a világ teljes mértékben determinisztikus alapon működne, márpedig tudjuk, hogy a természeti törvények valószínűségi alapon működnek, még ha ez a működési mód a mindennapok gyakorlatában nem is mindig észlelhető. Így szemben azzal, amit az idézett meghatározás sugall, ki kell jelentenünk, hogy a biztonság nagyon is relatív. És nem csupán relatív, hanem kontextuális természetű is, ugyanaz a helyzet a tágabb környezet állapotának függvényében más és más fenyegetést jelenthet, és mindemellett szubjektív olvasata van, vagyis matematikai/fizikai nyelven a peremfeltételek függvényében más és más megoldást kapunk, és az eredmény még a megfigyelőtől is függ.

Összegezve, a biztonság az események bekövetkezhetőségi valószínűségeinek függvénye, ezért természetében relatív, tartalmában szubjektív elemeket hordozó, környezetével összefüggő rendszert alkotó érzés és hiánya félelmet vált ki. Így, amire vágyunk, az valójában nincs is, és tetszik vagy sem, a kockázat egy adott szintjével együtt kell élnünk, és a sikert csupán a kockázatok minimalizálása jelenti, amiért minden nap tenni kell.

A biztonság dimenzióit egyéni, csoport és faji szinteken egyaránt megragadhatjuk. A továbbiakban e három, egymással összefüggő szint kapcsán felmerülő biztonsági kérdéseket vesszük górcső alá.

Az evolúció során a viselkedési és fizikális változások a faj szintjén a környezethez történő alkalmazkodást szolgálják, amely a túlélés és a sikeres szaporodás záloga. A faj egyedekből áll, és az egyedek között a szociális szerveződés eltérő szintjei, eltérő kapcsolati kötelékek jelennek meg már az állatvilágban is, kezdve a családdal a klánon keresztül egészen a csapatig. A különböző szerveződési szintek az állatvilágban eltérő időre és eltérő feladatokra jönnek létre. A csoport előnye, hogy növeli az egyed biztonságérzetét.

Az ember a szociális evolúció egy szintjén előbb csoportokba szerveződött, majd a csoportok társadalmakba. Társas közegben a környezethez történő alkalmazkodás a csoportközeghez (például hierarchia) történő alkalmazkodást is magában foglalja és megköveteli. A csoporthoz tartozás az egyén számára egyfajta kiszámíthatóságot – nevezzük biztonságnak – ad, bizonyos szükségletek kielégítését biztosítja, de másrészt a pozíciókért folytatott versengés megjelenését is jelenti, aminek oldását részben maga a hierarchia adja. Az emberi szerveződési szintek meglehetősen állandóak, kialakultak a nyelvi, kulturális közösségek – az én és az ők tudat, az önmeghatározás értékrendszer és magatartásformák által –, megjelentek a szertartások, konstrukció veszi körül elemi biológiai/pszichológiai igényeink kielégítését, és a végtelen sokszor ismételt erőfeszítések nyomán létrejött szokások kényszerítő erővel bírnak, a közösség minden tagjára hatnak és alkalmazkodásra kényszerítik. Kialakult az ember szabálykövető képessége is, melynek következtében a közösséget nemcsak a természetes szelekció, hanem az egyéni szabálykövetés tudatos alkalmazása is alakítani kezdte, megteremtve a mi és az ők dichotómiát, az együvé tartozás tudatát. Sumner szavait kölcsön véve: „Ekkor már [a népszokások] igazaknak és helyesnek tűnnek, viselkedési normák rangjára emelkednek, a jólét normájának tekintik”.

Az egyén biztonságérzete, miként annak hiánya is, ebben a keretrendszerben értelmezhető csupán. Az írás további részében a ma emberének megbillent biztonságérzetéről értekeznék távirati stílusban.

A civilizáció fejlődése során a tudományos-technikai haladás két területen ért el kifejezett eredményeket: az ember képességeit növelő eszközök kifejlesztése és a biológiai értelemben a létért folytatott küzdelem területén. Nem lehet nem észrevenni, hogy lényegét tekintve a modern és a posztmodern kor kultúrája a várakozást elimináló technológián nyugszik, és a fenti két területen végbement változások alapvetően érintik az ember és tágabb értelemben vett környezete, valamint az ember és ember közötti, illetve az egyes ember önmagához való viszonyát, melynek egyik tünete a szélsőséges individualizáció. A jelen nyugati fogyasztói kultúra lényege a gyorsaság az élet minden területén, a közvetlen haszon felé irányuló egyéni célok kielégítése mihamarabb, ami maga után vonta az időhöz való viszony technikai fejlődés és társadalmi átalakulások következtében történő megváltozását, ami szerepet játszik az önmegvalósítás tudatának és az életszemléletnek az átalakulásában, a kor emberének a spiritualitáshoz való viszonyában. Ez a társadalmi tanulás szocializálja a mai nyugati embert. A „siker” záloga a gyorsaság. Ezzel két lényeges vonás tűnik el életünkből, az öröm és az erőfeszítés, melyek a biztonságérzet szempontjából is alapvető jelentőségűek. Ám ha ehhez hozzávesszük, hogy az összemberi tudásanyag növekedésével párhuzamosan a mindennapok embere által birtokolt rész arányaiban drámaian csökkent, akkor a világ átláthatóságának, az események megérthetőségének ideája legfeljebb illúziónak tekinthető, ami alkalmas az egyén, de akár egy egész társadalom elbizonytalanítására, és ezzel a szorongásszintjének növelésére.

A szorongásszint növelése irányába hat a posztmodern kor emberének a spiritualitáshoz való viszonyában bekövetkezett változás is. Jóllehet a spiritualitás nem egyenlő a vallásossággal, a korábbi korok vallásossága mégis csak egyfajta spirituális iránytűként szolgált, mert útmutatást adott a tekintetben, hogy kik vagyunk, mi a helyünk a világban, és ebben mi az egyén szerepe és viszonya a közösséghez. Így a régi korok emberét, bár kevesebb tudással rendelkezett, kapaszkodókkal látta el.

„A viselkedési normákban a történelem egyik uralkodó erejét kell fölismernünk, amely feltétele annak, hogy mit és milyen módszerekkel tehetünk meg”. Minderre jó példát ad az ázsiai népesség körében bekövetkezett alkoholfogyasztási szokások változása. E népességre egykor jelentős befolyással bírtak a buddhista szabályok, amelyek szerint a bőrpír az arcon az érzelmi kontroll hiányát jelzi, és ezért e kultúrkörben az alkoholfogyasztás negatív megítélés alá esett. A nyugat felé nyitás, illetve az amerikai kontinensre történő jelentős számú emigráció a vallási szabályok követésének lazulásával növekvő mértékű alkoholfogyasztást eredményezett, rámutatva a kulturális hatás jelentőségére.

A ma embere a technikai lehetőségek birtokában mégis egyre kiszolgáltatottabb, mert az eszközök egyre kisebb hányadát képes működtetni, vagy akárcsak működési elvét felfogni.  Ezt a kiszolgáltatottságot tovább növeli az az álságos „információ dömping”, ami nem informál, nem segít az igazság bemutatásában, hanem csupán érdekcsoportok narratíváit közvetíti. Továbbá, úgy vélem, a mai nyugat emberének minden oka megvan arra, hogy ne érezze magát biztonságban, hisz a tudás egyre kevesebb hányadát birtokolja egy általa kreált individualizált világban.

Mi adhat biztonságot? Az önismeret, a világ megismerése és a folyamatok átlátása. Ezek mind segítenek, de a valódi biztonságot a kapcsolatok adják. Ha a mai nyugati ember biztonságot keres, akkor meg kell találnia a partnereket, és együttműködve velük kell megteremtenie az egyéni út és a közösségi elvárások harmóniáját, vagyis be kell látnia, hogy a szélsőséges individualizáció zsákutca, és a kulturális gyökerek megtagadása csupán gyökértelenséghez vezet, amivel növeli a kiszolgáltatottságot, de a fennen hirdetett szabadságot nem hozza el. Miként az intolerancia sem teremt toleranciát. Mindehhez spirituális paradigmaváltásra lenne szükség. Ám az kérdéses, hogy a ma Európában élő emberek hajlandóak és képesek lennének-e önzésüket a társadalom érdekeinek alárendelni és áldozatot hozni.

Nekem komoly kételyeim vannak! Az „express yourself” hirdetése, az excesszív individualizmus eszményítése és ezáltal az individuum társadalom szövetétől független boldogulásának illúzióját keltő narratíva kiválóan alkalmas ugyan a társadalom immunrendszerének erodálására, a társadalmi kohézió rombolására, de a biztonság megteremtésére alkalmatlan, mert aki csak magát szereti, magányos lesz.

Tehát a mai európai nemzedékek leckéje az, hogy képesek-e felidézni az elődeik által keservesen megtanult igazságot: az ősök vállán állva messzebbre látsz.

*

.