A házikóhoz, melyben szívesen ott
felejteném önmagam, egy hangulatos, nem túl gyakran
járt, erdei utacska vezet. Azt hihetnétek, hogy ez a lak
csupán a képzeletem szüleménye, de ha
létezik is, biztos nagyon messze van tőlem időben és
térben. Nos, alaposan tévedtek! Ugyanis elérhető
távolságban, a Visegrádi-hegységben
nyújthatna számomra emberibb létet,
menedéket. Közelebbit nem árulok el róla,
mert még túl könnyen rám
találnátok, márpedig elsődleges célom, hogy
egy időre magamban lehessek magammal. Ebbe a tervbe egyikőtök se
fér bele!
Ám azt is gondolhatnátok, hogy nagyon más
elképzelni a nyugodt, elvonult létezést egy ilyen
helyen, s megint más átélni, így
aztán bizonyára hamar ráunnék fene nagy
szabadságomra, főleg a saját magam
társaságára, s a viszonylag
háborítatlan – talán unalmasnak és
feleslegesnek tartott – csendre…
De már hogy ábrándulhatnék ki a
bükkfák védelmében épült,
mesebeli jelleget öltött házacskából,
mely kissé mintha csálén álldogálna,
és ettől csak még emberibb?! Egy biztos: egyelőre –
szakadatlanul és egyforma intenzitással –
mániákusan vonz. Csalogat akkor is, ha a zöld
levelek közt törnek át kacéran a
varázslatos fények, vagy ha a színesedő lombok
közül rosszalkodnak ki, esetleg ha a kopasz ágakat
világítják meg, játékosan,
csalfán kihangsúlyozva pőreségüket. A
vágyott kis házikót, valamint a hozzá
vezető utat így is, úgy is sejtelmessé teszik
mindahányszor ezek a pajkos fényhatások! És
ez a kő alapon nyugvó gerenda-felépítmény
oly nagyfokú védettséget sugároz! A
cseréptető pedig felerősíti a barátságos
összhatást.
Olyan ez a kis építmény, mintha
kínálkozna, csakis engem várna, és semmi
más dolgom nem lenne, mint – végre –
egyszerűen elfogadni, amit kínál: a menedéket.
Hogy ne csak vendégségbe menjek önmagamhoz…
Hogy beléphessek ajtaján, hogy megérkezhessek
igazán haza, s visszataláljak végleg ahhoz, aki
voltam, vagy aki lenni szeretnék.
Itt bármikor könnyedén
megpendíthetné lélekhúrjaim a lágy,
utat mutató szellő, s kihallanám a házikó
körüli megnyugtató, baráti neszekből a
természet biztatását, kellemes
muzsikáját, mely mintha belőlem áradna, engem
tükrözne, s talán ezt dalolná:
„Kunyhóm falán az ősz mosolya
táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”*
Sötétben talán tüzet vagy lámpát
gyújtanék, de nem azért, mert fázom, nem
azért, mert félek, csak azért, hogy ha
elfeledkezne rólam saját mosolyom, visszataláljon
hozzám, s ha egy kicsit eltévelyednék
magamtól, újra rám találjon
önmagam…
–––
*Szabó Lőrinc
*
