A kopogást követően résnyire
kinyílt az
orvosi szoba ajtaja és az asszisztensnő az
ajtórésen beszólt az orvosnak:
– Doktor úr, megérkezett a beteg.
– Kérem, vezesse be, Marika! –
utasította az asszisztensnőt az orvos, majd felállt a
székéből és elindult az ajtó felé,
hogy üdvözölje a belépő beteget.
– Jó napot kívánok! –
köszönt a belépő beteg. Hatvanas, nem túl
választékosan öltözött, talán a
lódenkabát korszakból maradt itt, férfi.
– Jó napot, Nagy úr! Kicsit
ziláltnak
tűnik.
– Már hogy ne lennék az? Szabad? –
kérdezte, és megfogta a széktámlát.
– Természetesen. Foglaljon helyet! Mondja, mi
zaklatta fel!
– Ne is kérdezze, doktor úr! Az ember azt
hinné, hogy vénségére már nem
érhetik meglepetések, és tud a másikkal
emberi módon beszélni. De nem! Az emberek
érzéketlenek, önzők, csak a maguk javával
törődnek, ott verik át a másikat, ahol csak
tudják. És akkor itt vannak még a
fejlesztések is.
– Milyen fejlesztések?
– Újabb Word, újabb Windows, 5G meg mit
tudom
én mennyi G, legyen okos otthonod, meg hát ott az a sok
TV-csatorna, de mind ugyanazt adja, a gagyi showkat és
unos-untalan ismétlik a már ezerszer látott
filmeket. Mondja, hová tűntek az emberi gesztusok, a mosoly?
– Nem túloz egy kicsit, Nagy úr?
– Jó-jó, talán
dramatizáltam a
helyzetet, de tudja, rossz egyedül és minden, ami nem
tetszik nekem, az oly nagyon frusztrál, hogy azonnal a plafonon
vagyok. De azért ismerje be, doktor úr,
elszemélytelenedett a világ!
– Rendben, igaza van, általánossá
vált az elidegenedés.
– Na, ugye! Tudja, néha az az
érzésem,
hogy nem is embertársammal, hanem egy robottal beszélek.
– Hová gondol?
– Mit tegyek, ha így érzek.
– Ám akár tévedhet is.
– Miért, maga miként látja?
Tévedek?
– Nem az az érdekes, hogy én
miként
látom, hanem az, hogy maga miként tudja megtalálni
a modus vivendit, és hogy felmerül-e magában a
tévedés lehetősége.
– Maga aztán mindig el tud
bizonytalanítani.
Az orvos elmosolyodott.
– Talán pont ezért jár ide, Nagy
úr, hogy szembesítsem a
véleményével, hogy kételyeket
ébresszek magában, és így a megoldás
kimunkálására sarkalljam. Ismétlem, modus
vivendi.
Nagy úr megvakarta az állát.
– Tudja, doktor úr, azért szeretek
magához jönni, mert itt legalább emberi hangot
hallok.
– Ezt örömmel hallom. Akkor a szokásos
nyugtató?
– Igen, ha kérhetem.
Az orvos megírta a receptet, amely már ott is
volt
az elektronikus egészségügyi
szolgáltatási térben, a felhőben.
– Hát akkor, két hét múlva,
Nagy
úr.
A beteg felállt, köszönt, és kiment a
rendelőből.
Alig koppant az ajtó a tokban, az asszisztensnő máris
kopogtatott az orvosi szoba ajtaján.
– Jöjjön be, Marika!
Az asszisztensnő belépett:
– Doktor úr, már feltöltötte
magát?
– Még nem, csak most ment el a beteg.
– Hát akkor ne késlekedjen, doktor
úr,
mert már a folyosón ül a
tízórás beteg. Én addig megyek
töltekezni.
– Köszönöm, Marika! –
válaszolt
az orvos.
Az asszisztensnő kiment az orvosi szobából.
Az orvos az íróasztala bal oldali
fiókjából kivett egy hosszabbítót,
felhajtotta a köpenyét, és a
hosszabbítót csatlakoztatta a hasán lévő
dugaljba, míg a másik végét bedugta a fali
konnektorba.
Hátradőlt a székében, és
élvezte, amint a hálózat új erővel
tölti fel, mielőtt még a következő beteg bejönne.
*
