A szép karcsú Mirinda gyönyörű virágcsokrait árulja a láthatatlan vendégeknek. Kortalan, nem látszik rajta az idő nyoma. Egyelőre nem akad vevő. Elmereng, kicsit visszaréved az időben. De hisz ez is én voltam! – döbben meg hirtelen. – Hiszen én voltam a virágáruslány a londoni színben. Hálás lehetek Madáchnak, hogy ismertté tett engem. De lám, mire megyek vele … Virágaim senkinek se kellenek. Pedig ezek még szebbek. A Kertészeti Egyetem kutatóintézetében lettek kinemesítve … Itt van például ez a gyönyörű ezüstszínű virág, az Ardzsenta Odóro1. Illata a sós tenger illatát idézi. Vagy például itt kínálom hasztalan a szivárvány minden színében pompázó Csiéla Árko2 nevű, nem is oly régen kinemesített virágot.
Én is részt vettem a növénynemesítési kutatásokban. Aztán egyszercsak hiba történt. Valamit nagyon elrontottam.
Nem kaptam több lehetőséget, állásomból felmentettek. Ekkor megszólal a Feltaláló. Virágom, téged nem felmentettek,
hanem egyszerűen kirúgtak. A te helyzetedhez ilyen beszéd illik. No, no! Azért csak tartsuk meg emberi méltóságunkat,
legalább egymás között, ha már úgyis bolondként kezelnek minket. Igenis felmentettek, mert ott nem virágárus
voltam, hanem tudományos munkatárs, sőt, vezetőhelyettes is egyben. No látod – szólt ismét a Feltaláló.
„Minél magasabbról pottyan le az ember, annál jobban fáj!" Mirinda elnéző mosollyal nyugtázta a Feltaláló
eszmefuttatását. Neki a Vimána Kapitánya tetszett igazán. Már sokat hallott a hajdani szép marsi virágokról
a Marslakótól. Felmerült benne újra a vágy, hogy keresztezzen egy hajdanvolt marsi virágot azzal az éjszakai
fehér lótuszvirággal, amelyről az Indiában született VIMÁNA Kapitánya mesélt neki. Ez a keresztezés nemcsak
azért lehetetlen, mert már nincsenek marsi virágok, hanem azért is, mert ha lennének is, azok tudták változtatni
a helyüket. Legalábbis egynémely kinemesített fajtájuk. Ha kedvük tartotta, gyökerükkel bekúsztak a vízbe,
és hajladozó mozdulatokat téve táncoltak, miközben változtatták a színüket. Ha pedig emberi társaságra vágytak,
akarom mondani marslakói társaságra (akik egyébként nem sokban különböztek ránézésre a földi emberektől,
csak ők többet tudtak az Univerzum Törvényeiről, mint mi. Mégsem tartották tiszteletben ők sem, és áthágták
a Természet Törvényeit elég gyakran). Nos tehát, a marsi virágok illatüzenetükkel jelezték, ha emberek
(értsd marslakók) társaságára vágytak. Ekkor – mivel az emberek tudtak kommunikálni a növényekkel és
állatokkal is – kimentek a vízpartra, és kedvesen várták a feléjük közeledő marsi virágokat, melyek
embermagasságúak voltak. Igen ám, csakhogy az akkori emberek négy méter magasak voltak, szintúgy a virágok
egy része is. Csak a „közlekedő virágok" voltak ilyen magasak, a mezei virágok átlagos méretűek voltak,
vagyis megvolt ugyanaz a változatosság a virágok között, mint ahogy nálunk a Földön van különbség a lepkevirág
és a muskátli között. A magas virágok szép karcsú, hosszú szárukkal kecsesen billegtek, különös, apró léptekhez
hasonló járásmóddal.
Miranda gyakran álmában ilyen, vele egymagasságú (itt földi ember magasságú) virágok között járt. Ébredéskor
csak a szépen elrendezett földi virágokat látta a szobájában a vázában, melyeket egy jólelkű ápolónő úgy rendezett
el, hogy hosszú száruk legyen, és szirom-arcocskájuk ébredéskor Mirindára nézzen.
—————
1 Ezüst illat
2 Szivárvány (szó szerint: égi ív)
♣ ♣ ♣
