Fejjel lefelé lógott a Kereszten:
a fájdalom szögei szúrták át a testét,
viharos éjeken egyedül, önnön káoszában,
az örök rácsokkal lázító világ ellenében,
mely ilyennek tervezte már a születését,
s tövisekkel hintette útját eleve.
Gyermekként sírt anyátlan magányban,
csüggedten, búsan, tele vágy-keservvel,
lelke tavában könnyek buzogtak,
fájt neki az élet, sajgott szíve tája,
gonosz szélvész tarolt közepében,
s üvöltött az őrület határáig.
Ajkai – gyáva koldusok népe – hiába könyörögtek gyengéd szeretetért,
korai árvaság, az örökös éhezés
gyökereket ásott utcaköveiben.
Nyakában százezer kétséget cipelve,
belovagolt halkan a temetőbe,
hol a Halál várta karddal, vasöltönyben.

            *
Fejjel lefelé lógott a Kereszten
e sugaras költő, fény szülötte,
tört, fönnakadt szárny égbe repüléssel.
Lelke nagy zúgó folyamában
versek sorakoztak, harang-zátonyok,
s szelleme törődött e rímes szirteken,
szájából friss fehér források fakadtak,
gyémántot hirdetett gyöngyöző szavakkal,
végtelen hideg világban kerengve,
s szív alá ültetett meleg dalaiban
pacsirták hajnali éneke zengett,
s gyönyörrel bennük a lélek heverészett.
Trónusok remegtek szitokszavára,
mosolyának az Isten is örült,
s tavaszba szöktek zimankós telek.
Villogó szívű, győzni bíró lévén,
nem égett halálra semmiféle lángtól,
mert a láng maga volt, égig lobogva,
s napszíve kisütött szép homlokán.

            *
Fejjel lefelé lógott a Kereszten:
télbe hullt zizegve a naptár levele,
mikor a fények pályaudvaráról
robogott feléje vörös szemekkel
a végzetes mennyei tehervonat,
sebesen hajtva a keserűség által,
a Halál tüzelt rajta, bút szórva lapátra,
s Ő, kis beteg nárcisz szelíd megadóan
a vaskerekek alá szirmait beszórta.
De virradattal újraszülte a fény,
ő lett a Gyémánt, a vakító Ragyogás,
s ha tiszta mosolyú arcát fölemelte,
jázminok úsztak a tengerek fölé,
s orgona virágzott az emberi szívekben.