A kötet* eredeti címe A matematika nyelvén lett
volna, de végül csak az egyik fejezet címe lett,
mert túl riasztónak találtam. A Pillanat geometriája sem
különb, ám ebben már van egy kis
filozófia is talán. Viszont líra annál
kevesebb, de nem is az volt a cél. Én nemverseknek nevezem ezeket az
írásokat, bár formájukat tekintve
hasonlítanak. A szabad vers fogalmába manapság sok
minden belefér.
Ezek az írások igazából
(néhány képverssel együtt) a fel-feltörő
gondolatok mondatokba szerkesztett és sorokba szedett
gyűjteménye. Hosszabb-rövidebb monológok a
körülöttünk lévő világról
(benne az emberrel) s az emberben tomboló vagy szunnyadó
másik világról (ami ugyanolyan határtalan
és kiismerhetetlen, mint az előző). A két világ
egymásra hatva formálja egymást és az
embert (aki parányi részeként a
természetnek megvalósítja a sejtjeibe kódolt programot),
miközben abban a tudatban él, hogy ő
irányítja a dolgokat. Az igazságot felismerni
elég nehéz és beismerni még nehezebb,
valljuk be.
Én megpróbálom bevallani, amit felismerni
vélek. Ami körülöttem történik
(körülöttem, a kozmosz végtelenje és a
sejtjeim közötti térben, a régmúlt
és a távoli jövőnek a még felfogható
idővonalán.) A természet törvényei még
átláthatóak, de az ember egy igazi rejtély.
Egy ezerarcú torzszülöttje a tiszta
természetnek, egy különleges,
alázatnélküli harsány élőlény
az élőlények között. De miért is van az
Ember a világon? „hogy…
/ bebizonyítsa mindenkinek és önmagának, /
hogy ő az értékesebb, ő többet érdemel.”
Ez rossz, mégis így viselkedik, és az
eszközökben sem válogat. Nem új dolog („Több ezer éve ez mozgat mindent”),
de ezt nem tudom, nem akarom megérteni. Inkább
elmenekülök. A térben nem tudok, így az időben
próbálok megszökni. Menekülök a
régi mesterekhez. József Attilához és
még tovább. Arany Jánoshoz és még
tovább. Tovább, tovább… Voltaire, Erasmus,
Goethe? Talán… Arisztotelész? Lehet.
Az említettek sok mindent mondtak és írtak, s
vitatkozni is lehet velük, de egy biztos: olyan
értéket és tudást képviseltek
(korukat megelőzve), olyan egyszerű, igaz és mégis
örök emberi gondolatokat birtokoltak, amiket nyugodtan
vállalhatunk ma is. Mi is! Sőt, vállalnunk is kell.
Használjuk origóként, mikor saját
morális koordinátáinkat szerkesztjük (ha
egyáltalán van ilyenre igény), mikor elveszve
érezzük magunkat a köröttünk lévő
világ csábító útvesztőiben. Ha kell,
menjünk vissza akár több ezer évet és
emelkedjünk egy magasabb dimenzióba, hogy föntről
lássunk mindent. Elsősorban önmagunkat (Gnothi seauton), ahogy bölcsen
a delphoi jósda falába volt vésve. Legjobb, ha
levetkőzzük a magunkkal hozott és útközben
ránk tapadt, kényszerű befolyásokat,
elvonatkoztatunk a személyes érintettségtől
és az ‘emberi’ oldalról, az egyszerű
erény köntösében értékeljük
a valódi történéseket (ahogy Bacon
írja, tisztítsuk meg az elménket és
legyünk kisgyermekek, „akik
ártatlanok mindenféle izmustól és
absztrakciótól, tisztára vannak mosdatva
előítéletektől és előzetes fogalmaktól").
Hosszú a sor (Epikurosz, Descartes, Arkhimédész,
Platón), s íme itt vagyunk a tudományok, a
filozófia, a művészetek alapjánál, a
mindenek fölött álló,
önállóan is létező
matematikánál.
No és persze a költészetnél. Hogyan
jön össze a matematika és a költészet?
Már sokan megválaszolták ezt a
kérdést, de az biztos, hogy minden alkotásban az
ihleten, szenvedélyen és érzelmeken túl ott
a matematika. Akár akarjuk, akár nem. A formában,
a szerkezetben, a ritmusban, a rímképletben. Nem
utolsó sorban a mondanivalóban is ott kell, hogy legyen,
hiszen a matematika a módszere az igazság
keresésének és
bizonyításának, a költészet pedig az
egyik eszköze az igazság
tolmácsolásának (legalább is az is kellene,
hogy legyen!).
„Eukleidész
és Thalész ősi nyelvén / a dolgok jelentése
sosem változik: / a kétszerkettő mindig négy marad.”
Ilyen egyszerű a képlet. De ettől nem kell megijedni, a vers
dolgozik: leszáll velünk dantei
mélységekbe, felemel misztikus magasságokba, de a
végén visszahoz a földre, és jó
esetben gyönyörködtet és gondolkodtat. Gondolat
szül gondolatot, a matematika szerényen a
háttérben marad, s mint pajzs a résen,
vigyázza a verset sorról sorra.
***
Idézünk Madarász
Imre által írt fülszövegből:
„Török Nándor… verskötetének
egyik fő jellegzetessége – és erénye
–, hogy látszólag töredékes
paradoxonokból épül, szerveződik, kerekedik ki
logikus egésszé. (…) …szintézisbe
forr költőiség és gondolatiság. (…)
Verseinek látszólagos formátlansága
és belső fegyelme, talányos tördelései az
ember hitét fejezik ki.”
––
* Török
Nándor: A Pillanat geometriája. Versek és
nemversek. Hungarovox K., Bp., 2020, 86 p.
