Van egy idős, fájós lábú
barátnőm. Olyan járókeret-félével
jár. Nagyon lassan halad, mégis felmegy a
művelődési ház Isten tudja hány
lépcsőjén, hogy ott legyen a jazz-klubban. Annak
idején is ott ismerkedtünk meg, egyedül ült, s
mivel én is kísérő nélkül
voltam, hát odamentem hozzá, és azóta is
együtt élvezzük a remek zenét!
Nos, nemrégen a főtéren – nyári
fesztivál volt éppen –
ücsörögtünk együtt, természetesen ott
is koncertre várva, és akkor mesélte
szegény, hogy a szalagházban, ahol lakik, a
levélszekrényébe dobott valaki egy levelet,
amelyben nem túl szép hangnemben arra figyelmezteti, hogy
hagyjon fel a galambok etetésével, ugyanis
lefényképezték, amikor ezt a „bűnös
tevékenységet” folytatja, és az lesz a
vége, hogy fel fogják jelenteni őt a lakók.
Én is hallottam már arról, hogy a galambok,
ugye, sok kárt okoznak, piszkítják, esetleg
fertőzik az épületeket, az utcákat, ezért
tilos őket etetni, van is tán valami
pénzbüntetés-kilátásba helyezős
rendelet a renitens madáretetők büntetésére.
Eszembe jutott, s említettem barátnőmnek is az
állatok nyelvén beszélő, egy bizonyos assisi
illetőségű szentet – Ferencet –, aki ha itt teremne
közöttünk, s köréje gyűlnének a
madarai, talán nem is értené az emberek
nyelvét, amikor azt mondanák neki: nem etetheti kedves
állatait, madarait.
Barátnőm is sírdogált egy sort, amikor
megerősítettem a „jó
szándékú” szomszédja
állítását, mely szerint
szabálysértésnek minősül a tette az
érvényes szabályok szerint.
Tudomásom szerint a cicájával él
együtt, s arra buzdítottam, hogy a madarak magvaira
szánt pénzén inkább a cirmosnak vegyen
valami finom foga alá valót, s gondoljon arra, hogy az
ég madarairól majd gondoskodik a teremtőjük –
legalább is így emlékszem erre a
Bibliából, no meg a tapasztalat is ezt mutatja.
