Anyám
kenyeret süt. Na, nem most, már vagy 60 éve a
boltból veszi. Most 88 éves. Jól bírja
magát, bár ereje megfogyatkozott dolgos, küzdelmes
élete során. A kép anyámról, ahogy
dagaszt, gyerekkori emlék.
Hajnal van,
odakint még a sötétség az úr. Az
asztalon ég a lámpa. Anyám a sütőteknő
fölé hajolva gyúrja, gyömöszöli a
nagy fehér tésztát. Már este
megszitálta a lisztet, felpúpozta a teknő egyik
végébe. A másik végébe
kovászt vetett.
Most
dagaszt. Fekete haját kendővel, gazdasszonyosan
hátrakötötte. Előtte kötény.
Időnként megtörli gyöngyöző homlokát. Az
első önálló kenyérsütésnél
értette meg, miért mondták az öregek:
„addig kell dagasztani, amíg megcsordul az eresz”.
Nyugodtan, erőlködés nélkül, mégis
szilajon, hozzáértően dolgozik. A
gyerekkorától munkához szokott ember
takarékos mozdulataival.
Dagasztás
után elosztja a tésztát. Belehengeríti a
porciókat a szakajtókosarakba. A tiszta
szakajtókendők úgy vannak a kosarakba rakva, hogy
csücskeik a tésztára hajthatók. Amíg
befűti a kemencét, a kenyerek a szakajtókban
kelesztődnek. A tésztából cipót is
szakít, félreteszi a kovásznak valót. Marad
még kenyérlepénynek és langalónak is
belőle. Ezeket fűtés közben a kemence
szájában süti meg. Ezekből lesz a friss,
ízletes reggeli.
A kemence
befűtődött. Anyám kipirult. A sütőlapátra
borítja a szakajtóból a kenyereket. Mielőtt
egyenként a kemencébe veti, behasítja
kétharmadánál keresztve. Ettől és a
jól fűtött kemencétől olyan kerek, olyan
búbosan magas a magyar parasztkenyér. A kisült
kenyerek forró héját vizes kézzel
átsimítja, hogy ropogós legyen, és
még ragyogóbb a pirosbarna színük.
♣ ♣
♣
