Örökké virágáruslány
IRODALOMTÖRTÉNETI
ESSZÉ
Földesdy Gabriella
Babits Mihály „Tavaszi szél” című
versének elemzése
„Tavasz van,
vagy tavasz se még,
ez a nap
olyan fiatal,
mint
kislány arcán a mosoly:
szöveg
nélküli könnyű dal,
mely maga
se tudja talán
hogy a
témája szerelem,
csak a
világba mosolyog
gyanutlan,
csalva, szűzien.
Ez a friss
nap se tudja még
hogy a
földben zavart csinál
amely nem
lesz se szelidebb,
se tisztább
a tavalyinál;
sötét
csírák kéjeiről
semmit se
sejt; csak mosolyog
s édesen
ömlik mint a must
mely bor
lesz majd s égetni fog.
Égetni,
részegíteni…
És úgy
sugárzik ez a nap,
mint egy új
eszme, csupa fény
míg
nyájasan erőre kap.
Csupa fény,
ígéret, jövő,
olyan mint
egy szebb, új világ
tárt
kapujának sugara,
mely felé
úgy tolong a vágy,
mint
fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint
lesükből a sötét
csírák
tolulva fény felé
nyomják a
vad fű késhegyét,
míg
nemsokára proletár
zászlóit
emeli a gyom,
mindent
elöntve, mint király
csarnokát a
forradalom,
ha
elzengett az olvadás
vad
ágyúharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös
jelvényeiket;
a
jégparkett földúlva rég,
a padló
csupa sár, latyak…
Hol a
szelid és tiszta láng?
Tüzes
diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn
s illetlenül
sáros
csizmában egy paraszt
staféta
futkos a nagy ég
kék
templomívei alatt.
Csizmáját
szárogatja és
hetykén
fütyülve mond rekedt
szókkal
tüsszögtetőn igaz
s félőssen
betyár híreket.”
I.) A Tavaszi szél c.
Babits-vers szinte észrevétlenül lapul az 1933-ban
megjelent versenyt az esztendőkkel
c. kötet utolsó költeményei között. A
kötet átlapozásakor átfutunk a
jelentéktelenül hangzó cím fölött,
de még első elolvasása után is inkább
taszít,
elriaszt a tavaszhoz asszociált furcsa tárgyi
környezet, mintsem hogy
késztetne bennünket egy mélyebb
elemzésre. Jobban megnézve azonban ezt a
hat – első pillantásra érthetetlen, vagy
legalábbis idegennek tűnő –
versszakot, kiderül, hogy Babits egyik rettegett
jövőképével van dolgunk, itt
rejti el a költő a lehetséges társadalmi
változástól való félelmének
okait
félig szimbolikus, félig nyílt utalásokban.
Jóllehet, a költemény nagyrészt
távolságtartó és személytelen, a
költői
én egyszer sem lép be a versbe,
tematikájában és
végeredményében a Vers a
csirkeház mellől gondolatmenetéhez
kapcsolódik. Mindkettő egy álló természeti
képpel indul, majd hamarosan felfelé ível, de nem
tud itt maradni, s gyors
emelkedés után visszazuhan a mélybe. Babits egyik
jellegzetes versépítkező
módszere ez.
A költemény metrikailag szabályos, minden versszak
nyolcsoros,
négyütemű, jambikus lejtésű, ereszkedő
verssorokból áll. Minden sor nyolc
szótagos, egyetlen kilógó szótag sincs. A
rímek is szabályosan helyezkednek el:
minden versszakban a 2. és 4. sor, valamint a 6. és 8.
sor rímel, az első két
szakaszban ezek még tiszta rímek, a harmadiktól
azonban már asszonáncok
többnyire. A rímképlet alól kivétel a
4. szakasz, ahol az említetteken kívül
még az 5. és 7. sor is rímel, ennek
jelentőségére később térek ki.
A hat versszak tartalmilag és formailag is három
jól körülhatárolható
egységre bontható: I.) az l. és a 2. versszak együtt. Az 1.
versszak frappáns
hasonlatára (/”a nap olyan fiatal, mint kislány
arcán a mosoly”) épített
természeti kép tulajdonképpen egy kibontott teljes
metafora, amelynek szerves
folytatása a 2. versszak, amikor nyomatékosan utal az eddig elhangzott jelenség
folytatására
(”ez a nap” – „ez a friss nap”).
Mindkét szakasz külön kép, lezárt
egység
lezárt gondolatmenettel. Nyugodt, kiegyensúlyozott
hangulat jellemzi
mindkettőt.
II.) A 3-4. és 5. versszak. Itt kezdődik a költemény
felfelé ívelése,
az eddig higgadt, csendes állókép megindul
és lázas látomássá válik, ami
csak
az ötödik versszak végén zárul le. A
szakaszok nem zárt gondolategységek, nem
ponttal, hanem vesszővel kapcsolódnak egymáshoz,
így egyetlen gondolatmenetről
van szó. Ez a három nyugtalan
versszak egy
hatalmas lendületből áll, keretén belül zajlik
le a hirtelen felemelkedés és a
visszazuhanás is. Ez a mozgalmas,
zilált, sodró lendületű középrész
rejti a költemény csúcspontját és
egyben
súlypontját is (5. versszak). Lüktetnek a sorok az
indulattól annak ellenére,
hogy a költői én nincs jelen
közvetlenül, a dolgok rajta kívül
történnek, ám a szenvedélyes hang
árulkodik,
a sommás kifejezésekben ott a nyílt
véleményalkotás.
III.) A 6. záró szakasz tartozik ide.
Lezáró rész, teljesen elszakad az
előző folyamattól, mert a középrész
fellendülő és lezuhanó ívének (a
társadalmi
változásnak) következményét,
eredményét mutatja meg egyetlen szakaszban. Szakít
az eddigi teljes személytelenséggel, itt
egy konkrét személy (egy paraszt) áll a
középpontban, az ő cselekedetei
mondják el a költő
véleményét a metaforákba rejtett fontos
társadalmi eseményekről mint
forradalom, népi hatalom, osztályharc, felkelés
stb. A sommás ítélet a versszak
lírai (sőt már cselekvő) hősének
magatartásában van elrejtve, annál inkább
hordozza
az egyértelmű bírálatot.
Figyelemreméltó, hogy a versszak
hangvételéből itt már
hiányzik az indulat, egy tárgyilagos helyzetkép
áll előttünk, amelyben a költő nem
lázad a fennálló rend ellen, hanem belenyugszik.
Az ábrázolás ironikus volta és
a versszak hangtani felépítése azonban
érezteti a fölényt, a kritikai élt.
Mielőtt sorra vennénk egyenként a szakaszokat,
néhány mondat erejéig
időzzünk el a vers címénél. A Tavaszi
szél verscímként
nem feltételez mögöttes tartalmat, pláne nem
súlyos társadalmi
mondanivalót. Leginkább
természetleíró, vagy az évszaknak az emberi
életkort
asszociáló jelentését hordozó
voltára gondolunk elsősorban. Való igaz, hogy a
tavasz hordozza a megújulást, az
újjászületést, a kezdetet is, a szél
pedig a vihart,
a hideget, az arculcsapást is felidézheti bennünk. Szószerkezetként használva
– tavaszi szél – a vers
címeként csak utólag értjük meg
a mögöttes tartalmat: egy mindent elsöprő
társadalmi fordulatról és annak
következményeiről van szó. Épp azért
lep meg bennünket a vers, mert a cím
alapján nem gondoltunk politikus tartalomra, ideológiai
állásfoglalásra, inkább
egy ártatlan természeti jelenségre. A verset
megértve utólag kerül a helyére a
cím helyi értelme.
Az 1. versszak gondtalan természeti képe három
igére épül (van, tudja,
mosolyog). A tavasz-kép már a harmadik sorban hasonlatra
vált, mely a szakasz
végéig tart. Tartalmilag ez a kezdő versszak oly
elfogulatlan, természetimádó
jellegű, hogy itt még nem feltételezhető
mögöttes tartalom, áthallás,
szimbolikus értelem. A versszak gondtalanságát
illusztrálják a vidám jelzők is:
fiatal, könnyű, gyanútlan. Hasonló szerepet
töltenek be az itt szereplő
névszók: tavasz, mosoly
(ezek alanyként állnak itt), a
szerelem kifejezés pedig egy
tárgyi
mellékmondat részeként.
A 2. versszak mozgalmasabb, az igék száma nyolcra
emelkedik, az 1.
versszak mozdulatlan „nap” kifejezése itt már
cselekszik (zavart csinál, sejt,
mosolyog, ömlik), és csak ezután, a 6. sorban
vált át a
megszemélyesítés-sorozat teljes
metaforává: a megérett must bor lesz, amely
égetni fog. Érezhető már a szöveg
mögöttes tartalma, egyértelmű, hogy nem csak
a mustról és a borról van szó, hanem
másról is, érezzük a látens,
szimbolikus
értelmet. A nap nem csak a földet érleli, itt
készülődik, forrong valami, a
must borrá válása egy társadalmi(?)
evolúciós folyamat, amelynek még nem
látszik a következménye. Az evolúció
– úgy tűnik – rossz irányba halad, a
kétely előrevetíti árnyékát (zavart
csinál; nem lesz se szelídebb, se tisztább;
sötét csírák; égetni fog). A
felszíni csend és a mélybeni erők
sötét jövőt
jósolnak. A formai elemek még a nyugalmat
sugallják, a jelzők közül csak egy
árulkodó (sötét), a többi vidám
(friss, szelídebb, tisztább). Az
alliterációk is a
változatlanságot érzékeltetik (semmit se
sejt; mint a must mely). A „nap”
közvetlenül kapja a friss
jelzőt.
A 3. versszak elszakad az eddigi természeti képtől,
világosan beszél
két metafora segítségével: a nap
itt az
új eszme és a szebb, új
világ képe. A
folytonosság itt is megvan az első két
szakasszal (ez a nap), de már nyíltan tombol,
tobzódik az optimizmusban.
Kétkedést csak az első sor támaszt: Égetni,
részegíteni…, mindkét főnévi
igenév
enyhén pejoratív tartalmú, pusztító
jelenségeket asszociálunk hozzájuk. Az
égéshez egyfelől az
elhamvadást,
megsemmisülést, másfelől a szó átvitt
értelmű jelentését (megégeti magát),
a
részegséghez pedig az öntudatlanságot,
mámort, a káros szenvedélyt
társítjuk.
Mindezt fokozza az, hogy a két ige infinitivusban (főnévi
igenévként) van jelen
a versben, amely személytelenséget,
távolságtartást jelöl (nem tudjuk, ki
cselekszik). A főnévi igenevek után álló
három pont pedig sokat sejtető bizonytalanságot,
beláthatatlan következményeket. Így az első
sor elidegenítő volta fékezi a
szakasz egyébként meglévő lobogását,
vagyis a versszakban felsejlő új
világ már
születésekor is csak fenntartásokkal
fogadható el (ti. a költő számára). A jelzők
ezt a fékezést leszámítva a
bizakodás, remény felé mutatnak (új, szebb,
csupa, új, tárt).
A 4. versszak metaforái már komplex költői
képet alkotnak, nem
különíthetők el egymástól. A fény
felé igyekvő fűszálak harca a tömegek
felkelése: revolúció. A költemény
felfelé ívelése itt tetőzik. Az eddig csak
utalásokban megjelenő fogalom fehéren-feketén
megjelenik a szövegben: kitört a
forradalom, népfelkelés. A
költői
vélemény pedig a szakasz
felépítésében rejlik. A forradalom
szó csak az utolsó sorban
jelenik meg, előtte szinte
minden sorban úgymond visszaveszi vagy leértékeli
a szó esetleges pozitív,
előrevivő, haladó stb. jelentését egy
kiábrándító jelzővel vagy egy
negatív tartalmú
hozzárendelt fogalommal. A „sötét
csírák” szószerkezet visszatér a 2.
versszakból, „vad fű késhegyét”,
„proletár
zászlóit emeli a gyom” metaforák pontosan a
visszavonásra, valaminek a rossz
színben való feltüntetésére
szolgálnak (ti. a forradalom). A versszakból
eltűnik a „nap” szó,
amely eddig
kulcsszóként volt jelen. Mindössze két ige
található benne, az összes versszak
közül itt a legkevesebb (nyomják, emeli), ez is
fokozza a feszültséget, káoszt.
Legtöbbet azonban a rímek mondanak.
Már korábban jeleztem, hogy a 4. versszakban három
rímpár található,
míg az összes többiben csak két
rímpár: sötét – késhegyét;
proletár – király; gyom – forradalom
(!). Sötét erőket vetít a
költő elénk ezekkel a
rímekkel. Mindhárom
rímpár hordoz
valamiféle fenyegetést: az első gyilkos indulatot, a
második egy végletes ellentétet, a
harmadik egy megsemmisítő képzettársítást
hordoz. Amikor egy versben
a gyomra a forradalom szó
rímel, ott erős kiábrándulásról
lehet
csak szó.
Ez az egy rímpár (gyom – forradalom) elég
lenne a súlyos ítélet
érzékeltetésére. Ez
a versszak a
legindulatosabb, legnagyobb tempójú, úgy rohan,
hogy már kifulladva ér
végcéljához, a – közben már
lejáratott – forradalomhoz. Árulkodóan
komorak a jelzők (fényszomjas, sötét, vad), a
többes szám harmadik személyű igealak
(nyomják) a
tömeg, szedett-vedett népség stb.
jelenlétére utal.
Az 5. versszakban eluralkodik a kiábrándulás, a
lendület lefelé ível.
Természeti kép és társadalmi mozgás
egymásba játszik, ami eddig is jelen volt a
végigvitt metaforákban, de itt eszelős módon
keveredik, vészt jóslóan
kombinálódik. A győztes forradalom utáni zűrzavar
eggyé válik az eltűnő, sárrá
vált hóval, minden csupa sár, latyak.
Konkrét helyzetkép, valóság és
átvitt
értelem, természet, társadalom egyszerre van jelen
(olvadás és ágyúharc;
virágok és jelvények; jég és
padló; láng és diktátor). Ez a versszak egy
általános zűrzavar-képet mutat be a vers
eszközeivel. Az eddigi egy, sőt több
szakaszra kiterjedő lendület helyett itt sok a
megállás, minden sor egy mondat,
zaklatott, riport-szerű kijelentések sorakoznak –
feltehetően egy forradalom utáni
felfordulásról. A vers egyetlen kérdése
következik: „Hol a szelid és tiszta
láng?” Ez a költő egyetlen kérdése a
témáról – mert minden más, amit mond,
az
kijelentés –, a 3. versszak még aránylag
szelíd, tiszta lángját kéri számon
itt
az 5.-ben. Ez a kérdés
azonban önmagához
is szól, saját régebbi és mostani idealista
hiteit, reformelgondolásait is
számon kéri, kétségbe vonja. A költő
nem kér a forradalomból, már azért se, mert
az nem szelíd és nem tiszta; amit ő szeretne, az vér nélküli, tiszta
kézzel végrehajtott
változás. Így a kérdésre adott
egysoros válasz nem lehet más, mint: „Tüzes
diktátor lesz a nap”. Az új világ
diktatúrát
hozott, szépség, jóság, igazság
helyett kemény vasökölt. Visszatért a
„nap”
kulcsszó, de elvesztette lágyságát,
szelíd sugárzását, a diktatúra
szimbóluma
lett. Az egész versszak jellege kemény, zord,
kiábrándult. A zöngés réshangok (z, v)
túlsúlyban vannak (11 db), a v hang uralja a sorokat, idegen, hideg,
elutasító
hangulatot kelt. A legtöbb l hang
is itt fordul elő, de nem lágyítják meg a v-k
keménységét, csak a lendület
folyamatosságát biztosítják, némi
patetikus hangulatot és nosztalgiát sugallnak („Hol
a szelid és tiszta láng?”).
A 6. versszak toldalék, ún. „coda”
(zenében függelék v. befejező rész),
a költemény véget érhetne az 5. szakasszal, de ezt a ráadást Babits jellegzetes
versépítkező módszerének tekinthetjük,
mikor 1-2 sort vagy versszakot ragaszt verseinek végére,
hogy mindig higgadtan,
tárgyilagosan tudja befejezni költeményeit. Itt a
toldalék minőségi ugrás is: a
harcias forradalomkép után a versben
záradékként megjelenő paraszt egyenesen groteszk
hatású. Minden tette nevetséges. Már maga a
„paraszt staféta” kifejezés is
ellentmondásos, a sportnyelvből kölcsönzött
szó. A gyakorító igékkel (futkos,
szárogatja) még nevetségesebbé teszi az
alakját. A legtöbb módhatározó itt
fordul
elő, mind lekezelő, fölényes kicsengésű,
a paraszt butaságát, korlátoltságát
reprezentálandó (szentségtörőn,
illetlenül,
hetykén, fütyülve, tüsszögtetőn,
félőssen – 2s!). A hatást fokozza a
tüsszögtetőn igealak modorossága, és a
félőssen forma torz volta is.
A szakaszban tobzódnak a zöngétlen réshangok
(sz, s, f, h), a legtöbb itt
található (21 db). A sok s, sz hang a
hetykeséget, buta önérzetet
jelöli. A jelzők a groteszk szituációnak
megfelelőek: sáros, nagy, kék,
rekedt,
igaz, betyár – jelzőként.
A költő számára a legfájdalmasabb, hogy a
paraszt (vagy a nép) parlagi
voltában, alázat és tudás
nélkül veszi majd birtokába a kultúra
évezredes
értékeit. A tömeg, amely győz, vagy győzni fog egy
forradalom után, a
felhalmozott évezredes értékeket nem tudja majd
megbecsülni. A szellemi – és
tárgyi – értékek féltése
mondat vele nemet a radikális
társadalomváltozásra.
A bemutatott hangtani példákon kívül Babits
még számos finom eszközzel
él a tartalmi mondanivalót
alátámasztandó. Néhány példa:
– A
vers második felében (4-5-6.vsz.) ugrásszerűen
megnő a zöngétlen zárhangok (k, t, p) száma,
ezek pattogóvá, keménnyé teszik a
hangzást, ez is része a költői
bírálatnak, lesújtó
véleménynek.
–
A 2.
versszakban legtöbb a zöngés zárhang (g, d,
b) és a nazális hang (m, n). Hatásuk
melegséget, bizalmat, együttérzést
áraszt,
megfelelve a versszak evolúciós, készülődő,
várakozással teli jellegének (15
zöngés zárhang, 18 nazális).
–
A palatális hangok (ty, gy, ny, j) a 3.
versszakban
találhatók legnagyobb mértékben (14 db). A
sok egytagú szó palatális hangja
szinte lökődik előre, bizakodással teli.
–
A költemény
első felében túltengenek az 1-2
szótagos szavak, amelyek rövidségükben is
határozottak, előremutatóak. A 4.
szakasztól csökken az egytagú szavak száma,
és nő a szótagszám. A 4-6.
versszakban a három-, négy- és öttagú
szavak száma megnövekszik, ezáltal
nehézkesebbé, lustábbá válik a vers.
–
A 4.
versszakban tíz o hang
található, kétszer annyi, mint a többi
szakaszban. A versszak komorságát a mély
és ugyanakkor zárt o hangok adják.
A tavaszt mint évszakot Babits már
korábban is felhasználta politikai
hangulatábrázolás
kifejezésére. Az 1920-as keltezésű Reggel című
versében saját maga és az ország
kiúttalanságát sírja el:
„A
tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?
Jöhetsz már, nap, tavasz! – a halott
tag meg sem érzi a napot”
De a természeti kép metaforikusan megjelenik a Magyar
költő kilencszáztizenkilencben című
Nyugat-cikkben
is: „és a tavasz pusztítóbb a
télnél” – amikor
is a tél a háborút, a tavasz pedig a forradalmakat
jelenti.
Babits 1920-as, még 1930-as évekbeli
forradalomképe is a
Tanácsköztársaság alatt átélt
és elszenvedett kudarcokból eredeztethető. Sosem
volt képes szembenézni nyíltan mindazzal, ami
1919-ben történt. A forradalmak
leverése után saját folyóiratában, a
Nyugatban magyarázkodásra kényszerült, sőt
továbbment, egyértelműen leszögezte
pártoktól és politikától mentes
költői
mivoltát:
„…hát az ostobákhoz álljak, az
ordítókhoz és törtetőkhöz, ezekhez a
nemzetfoglalókhoz? … Mindenkié vagyok! És
senkié! Magamból csinálok pártot
magamnak” (Magyar
költő
kilencszáztizenkilencben/)
Szereplését azzal szokták elintézni,
hogy ebben a vészterhes évben
„négyszer váltott frontot”*. Ez
nem feltétlenül a politikai
tisztánlátás
hiányát jelenti, inkább egyéni
sorsának alakulását magyarázza. Babits a TK
idején egyetemi tanári kinevezést kapott, annak
bukásával elvesztette ezt a
címet. De nem egyszerűen kicsinyes önérdekről lehet
szó, hanem jól felfogott
érdekének tekintette azt a megoldást, hogy
politikai kérdésekről nem
nyilatkozik, vitába nem megy bele, mert ez nem az ő
kompetenciája, sőt mint
költő és mint tudós is megveti a politikát.
Véleménye persze volt minden társadalmi
megmozdulásról, ezt azonban elrejtette egy-egy versben,
esszében. Ennek egyik
megnyilvánulása az 1932 végén, vagy 1933
elején keletkezett Tavaszi
szél c. költemény.
A „tömegek lázadása” mint politikai
fordulat, fenyegető veszély a
19.század közepe óta napirenden van
filozófiában, irodalomban, napisajtóban. A téma azért volt közismert
minden fórumon,
mert aki felelős módon szólalt meg e
témában, az a kétezer éves
keresztény Európa művészetét,
kultúrkincseit féltette a „barbár
lázadóktól”. Már ennek
lehetősége is nagy súllyal nehezedett az
értelmiségi
közvéleményre, a féltés, a
félelem benne volt a levegőben.
Az újkori polgári demokratikus forradalmak meg nem
valósult céljai, a
kudarcok adtak alkalmat költőknek, filozófusoknak, hogy
eleve fenntartással
fogadják a forradalmakat. Először Heinénél
találkozunk a probléma konkrét
megfogalmazásával. Ez az úgynevezett „heinei
dilemma”: a forradalom egyrészt
elhozza a tömegek
felszabadulását, kikényszeríti a
demokráciát, másrészt a
szabadságukat kivívó
népség gyűlölete elsöpri, megsemmisíti
mindazt, ami eddig érték, művészi
esztétikum létezett. A felszabadult
néptömegek ösztönösségük
és tudatlanságuk
folytán nem tudnak mit kezdeni hirtelen megszerzett
szabadságukkal. Kezdetben
csak indulataik vannak, s az indulat a kultúra már
meglévő tárgyi és szellemi
kincsei ellen fordul, rombol, tör-zúz, esetleg
csomagolópapírnak használja a
könyvek lapjait.
Heine progresszív és dialektikus felfogását
bizonyítja, hogy ennek
ellenére is igenelte a forradalmat, legyőzte
ellenkezését. Petőfiben, Heine
kortársában fel sem merült ez a dilemma, a
nép mozgalmait egyenesen szentnek
tartotta. Adyban már nagyobb volt a félelem a
tömegek mozgásától.
Szívvel-lélekkel állt ugyan 1905-ben az orosz
polgári forradalom mellé, de liberális
félelmét nem tudta leküzdeni. Földindulás című publicisztikája nagyszerű
példája Ady
látens félelmeinek, annak, hogy a megmozdulást
ellentmondásosságán keresztül
látta. Még fényesebb bizonyíték Ady
esetében az, hogy évtizeden át várta a
magyar forradalom kitörését, s amikor 1918
őszén kitört az őszirózsás
forradalom, mélységes csalódást,
elkeseredést érzett – nem ezt várta.
Babitsban is végbemegy egy hasonló folyamat, mint Adyban,
csak más
szinten. Amikor bátran kijelenthetjük, hogy
elutasítja a tömegek lázadását,
és
ami azután következik – versei, cikkei alapján
–, akkor ennek látszólag
ellentmond a Május
huszonhárom Rákospalotán című
versének gondolatmenete: a
költőt megdöbbenti a vérvörös
csütörtök tüntetőinek kegyetlen leverése,
elkeseredésében kimondja: „minden mindegy
már!.. .jöjjön a forradalom!” A
felkiáltás azonban nem meggyőződésből
fakad, inkább valami bölcs belátásból,
nincs mit tenni, a helyzet megérett.
Amikor 1918-ban a költő úgymond csatlakozik a
forradalomhoz, a
Nyugatban cikket ír erős kétkedéseiről a
felkelést illetően: „Micsoda
forradalom ez?... nacionálista? Vagy
antinacionálista forradalom, vörös forradalom,
szocialista társadalmi? …
mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik
mást is vár tőle.”
Babits hiába lesz tagja az írói
direktóriumnak 1919-ben, a Nemzeti
Tanács közoktatásügyi
szaktanácsának, a
proletárdiktatúrával nem tud
azonosulni, ha céljaival itt-ott egyet is ért,
eszközeivel azonban soha.
Forrong benne a belső lázadás, ellenállás.
1919 júliusában írja azt a
Tanácsköztársaságból
kiábrándult keserű, önmarcangoló
versét, amelyet aztán a Kádár-korszak
kivont a
forgalomból, még a „Babits összegyűjtött
versei” című kötetből is kihagyták.
Már a vers címe is fenyegető: Szíttál-e lassú
mérgeket?
„Eszmét
neveznek –
és a föld bitókkal fölfakad;
----------------------------------------------------
népjavát
– s a nép uj nyomort lát, újabb
szenvedést;
------------------------------------------------------
szabadság:
ez
még csábosabb; de vigyázz ki nem mondd,
mert
sulyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!”
Babits 1919 utáni politikai mellőzése, anyagi
ellehetetlenítése (nyugdíjmegvonás,
egyetemi tanári cím megvonása) a 20-as évek
alatt fokozatosan megszűnt illetve
rendeződött, amikor kinevezték a Baumgarten-díj
kurátorának, majd 1929-ben
formálisan is a Nyugat elsőszámú szerkesztője lett
(Ignotus nevét levették a
címoldalról). A forradalmak és
a
Tanácsköztársaság alatti –
részben – dicstelen szereplés lassan
feledésbe
merült. Hogy időnként mégis előbukkan 1-2 őszinte
vallomás népuralomról,
forradalomról, azt bizonyítja az 1932/33
fordulóján írt Tavaszi
szél című
költemény, és egyben
tanúsítja, hogy a költő sok évvel a
forradalmi események után sem tudott
belenyugodni a népuralom
gondolatába, se
a saját szereplésének emlékébe. A
vers e mélyen átélt probléma költői
erejű
kifejezése.
–––
* A „négyszer váltott frontot”
Hatvany Lajos elhíresült megállapítása
a
költőről
Budapest, 2006. június 12.
Megjelent: Dunatükör, 2006.
június–augusztus–október, 61–69. pp.
|