Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

IRODALOMTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Jókainé, alias Róza leányasszony

 

Mily szívet melengető s gyönyörűséges érzéssel tölti el a hazafias honférfiút vagy éppen honleányt, ha kissé – vagy nagyon is – elmerül a magyar nyelvű színjátszás hőskorában, annak is abban a részében, amikor az országot járó vándorszíntársulatokat és ideiglenes színjátszó helyeket, mint pl. sátor, szabadtéri színpad, faépítmény, fogadó, szála, német kőszínház bérlése, a pesti Rondella, stb. ínséges megoldásokat sorra-rendre kiszorítják a városokban épülő kőszínházak. Kolozsvárott már 1821-ben megnyílik a kőszínház, Balatonfüreden 1831-ben, de csak 30 évig működik, Arad (1817), Miskolc (1823), s végre Pest-Budán is állandó helyet kap a magyar nyelven játszó színtársulat 1837. augusztus 22-én.

Milyen is volt ez a hőskor? Keserves, vesződséges, nagy kitartást és elszántságot követelt a hősszerelmes vándorszínészektől és a „játszónéktól”, ahogy  akkor a színésznőket hívták. Ez a hősi korszak még azzal is terhelt volt, hogy aki színészetre adta a fejét, mindenféle szerepet kellett játszania, vígat, szomorút, zenést, népszínművet, sőt operát is énekelhetett, ha úgy adódott, hisz nem különültek el a szerepek és a műfajok, egy helyen játszottak mindent, így nem voltak még un. „tisztafajú” színésztípusok. A kőszínházak elterjedésével, majd a funkcionális színházstruktúra létrejöttével (minden műfaj külön színházat kap, legalább a fővárosban) fokozatosan kialakul a tisztafajú színésztípus, vagyis külön a prózai, külön az operai, majd a népszínműi, operett karakterek, sőt a prózaiakon belül a komika, tragika, drámai hős, drámai szende, stb. Ez a folyamat elindult a 19. század elején, és a század végére nagyjából befejeződött.

A magyar színháztörténet Laborfalvi Rózát tekinti az első „tisztafajú” tragikának, aki már csak nagy formátumú drámai szerepeket játszik. Laborfalvi Róza a nemzet színésznője, a köztudatban a márciusi forradalom egyik hőse, aki kokárdát tűz ki Jókai mellére, majd feleségül megy a híres íróhoz, amit Jókai anyja és Petőfi körömszakadtig elleneznek, mert őrültségnek tartják. Az ifjú pár azonban mit sem törődve korkülönbséggel, szülővel, baráttal, titokban házasságot köt, és boldogan él. Ennyi a legenda. Hogy mi történt a további 30 év alatt Jókai mellett, vagy éppen honnan származott s hogy lett színésznő a híres Laborfalvi, azt kevesen tudják.

De jött valaki a 20. században, aki színésznő is volt meg író is, de még Erdélyből is származott, arról a vidékről, ahonnan Laborfalvi ősei, valamint megejtette a színésznő különleges egyénisége és nem mindennapi sorsa, amiről regényt írt. Ignácz Rózsa „Róza leányasszony” című korfestő regényéről van szó, ami 1942-ben jelent meg a Dante kiadónál.

Miért ír regényt Ignácz Rózsa Laborfalvi Rózáról? Az írónő 1937-ben kezdi írói pályafutását, egymás után három regénye jelenik meg (Anyanyelve magyar; Rézpénz; Született Moldovában), mindegyik sikeres, abszolvál egy színházi bemutatót (Ezer hold pipacs), és már kész volt a Családi mondakör című önéletrajzi jellegű novellafüzér. Egy híres, mindenki által ismert színésznő sorsát megírni újabb nagy kihívást jelent. Ignácz Rózsa maga is színésznő volt eredetileg, a témaválasztásnak egyik oka éppen az lehetett, hogy saját színésznő énjét is megmutathassa és „kiélje” írás közben. Valószínűleg, mindig is vágyott a sztár színésznő léte, létformája után, s erre Laborfalvi kitűnő példa volt. Sokat tudott róla, például színiakadémiai tanulmányaiból, személyes visszaemlékezésekből (Fáy Szeréna, Gál Gyula) egyaránt. (1) Vonzó volt nevük azonossága is (Róza – Rózsa), de sokat nyomott a latban az is, hogy Laborfalvi életén keresztül betekintést nyújthat az 1848-as forradalom legfényesebb idejébe, a híres március 15. napra, amikor színésznőnk megismerkedik Jókaival, valamint megírhatja az egész magyar színháztörténet kezdeti szakaszát a vándorszínészettől a kőszínházig, sőt e korai színészet legkiválóbb alakját is megidézheti, aki nem más, mint Laborfalvi apja, Benke József.

Summa summarum, a színésznőből lett írónő, hogy részben vagy egészben megteremtse múltbéli önmagát vagy vágyott eszményképét, közel két évig gyűjtötte az anyagot újfajta regényéhez. (2) Kutakodott Erdélyben a laborfalvi Benke család nyomait keresve (3), aztán Miskolcon és Diósgyőrött Déryné és a Benke féle színtársulat után kutatva. De elolvasott mindent, ami a 19. század eleji magyar színjátszásról szólt, Déryné több száz oldalas naplóját, Karacs Teréz visszaemlékezéseit az 1830-as és 40-es évek pesti színházi eseményeire, és kézikönyvként használta Mikszáth Kálmán zseniális Jókai Mórról írt életrajzi regényét, éppúgy, mint a Jókai és Laborfalvi leszármazottak, rokonok naplóit, memoárjait is. (4)

Sok-sok szállal kötődött Ignácz Rózsa Laborfalvihoz. Még színésznő volt, de éppen nem játszott a Nemzetiben kisfia születése miatt, mikor bent járt a Magyarság c. lap szerkesztőségében szétnézni és barátkozni, mint afféle „szabadságos primadonna”. Itt érkezett felé az első biztatás színésznő ősével kapcsolatban, ugyanis Miklós Jenő köz- és titkos drámaíró a maga sajátos tájszólásával azt találta mondani neki, hogy „mágá úgy szávál, mint á nágy Láborfálvi”. (5)

Ez sokaknak elég lett volna ahhoz, hogy meginduljon bennük a becsvágy, hát még neki!

Már a színiakadémián bogarat ültetett a fülébe Fáy Szeréna tanárnője, aki rendszeresen meghívta otthonába egy kis „etetésre”, mert megsajnálta ebéden spóroló tanítványát. A tanárnő egyik keresztlánya volt Laborfalvinak, vasárnaponként a Jókai házban uzsonnázott, és anekdotákat mesélt keresztanyjáról. Fáy tanárnő mellesleg a Nemzeti Színház örökös tagja volt, fiatal kezdőként Jászai Mari árnyékában kellett játszania, s persze a rutinos nagyasszony minden nagy szerepet elhappolt a fiatalok elől, utálták is sokan, így Fáy művésznő is, aki sokkal jobban játszotta Médeát, mint a nagy Jászai (saját értékítélete szerint), mégis Jászai kapta a szerepet még 50 éves korában is. Fáy ezért örökös sértődöttségben élt, népszerűség helyett az akadémiai tanítással kellett beérnie, viszont így átörökíthette sérelmeit kedvenc tanítványa/i/ számára. (6)

Érdekes adalékot kapott az írónő Gál Gyula színész tanárától, aki gyermekkorában látta még színpadon játszani az öreg Jókainét, tanárként eljátszotta, hogy ez milyen volt, és mit ad Isten, ebből kapott képet a későbbi írónő, hogy milyen is lehetett Benke József, Róza apja, egyrészt színészként, másrészt öregemberként. (7)

A regény elkészült, az 1942-es könyvnap nagy bestsellere lett, a Dante kiadó nem győzte az újabb utánnyomásokat. De hát milyen is ez a híres regény, ami a legnépszerűbb műve lett írójának, de hozott is meg vitt is a művészi megítélés tekintetében.

A „Róza leányasszony” kortörténeti rekonstrukciós regény, nem életrajz. Több is, kevesebb is annál. Kevesebb, mert nem kíséri végig a címszereplő életét a születéstől a halálig, hanem élete csúcspontján, a Jókaival kötött házasságnál fejezi be a történetet. De több is, mert nemcsak főhőséről ír regényt, hanem a magyar színháztörténet kimagasló alakjáról, Róza apjáról, Benke Józsefről is, valamint a vándorszínészetből a kőszínházi létbe való átmenetről, a színjátszás hőskoráról ad egy élő tudósítást, mintegy rekonstruálja részben az 1800-1850 közti évtizedeket.

A regény úgy kíséri végig Rózának és apjának fontos életrajzi eseményeit, mintha ott zajlanának előttünk, átélhetővé válik az olvasó számára minden jelenet, együtt él, gondolkodik, érez a szereplőkkel. Látjuk Benke Józsefet a nagyenyedi kollégiumból hazatérve, a szülői házban, a bécsi kiruccanás után Kótsi Patkónál, színigazgatóként Miskolcon, aggódó férjként gyermekre várva, vidéki tanítóként, Kántornéval évődve beszélgetni, Budára költözve Juci (Róza valódi neve) lánya sorsát egyengetni az akkori Várszínház társulatánál, feleségét eltemetni, majd új házasságot kötni, végül hosszú éveken át sértődötten visszavonulva élni, külső-belső elégedetlenséggel híressé vált Róza lányával szemben.

S ugyanígy kísérhetjük végig Róza életútját. Egyik végletből a másikba esik, Déryné miatt vonzódik a pályához, Kántorné alakja eltántorítja a „játszóné” léttől, beleveti magát a színészetbe Budán, a Várszínházban, végzetes szerelembe esik Lendvay Mártonnal, akitől kislánya születik, ez abban a korban maga a csoda! Na, nem az, hogy házasságon kívül gyermeket szül, arra volt példa akkor is, hanem az, hogy a gyermekvárás ideje alatt is színpadon volt, majd kislányát maga mellett tartotta, nem adta vidékre dajkaságba, sem intézetbe, csak már akkor, mikor Jókait megismerte. Hogyan váltotta Kántornét, átvéve összes tragika szerepét, hogyan harcolt, majd barátkozott meg azzal a Hivatal Anikóval, akinek a férjét szerette halálosan, s szült tőle gyermeket. S mindehhez ráadásként láthatjuk Róza színésznői mindennapos küzdelmeit, ünnepelt színpadi sikereit, a körötte sündörgő férfiakat, a barátokat és barátnőket, s a késleltetett beteljesedést, amit úgy élünk meg olvasóként, hogy egy nagy színésznő, aki magánéletében szerencsétlen, végre elnyeri méltó jutalmát, a sors megjutalmazza egy olyan férjjel, aki minden eddigi szenvedéséért kárpótolja, mellesleg az illető a korszak legnagyobb prózaírója, Jókai Móric. Mint a mesében, gondolhatnánk, ha nem így történt volna, de így történt. Ez a boldogságos történet ráadásul nemcsak egy múltbéli híresség története, hanem egy pálya diadalmas története is, kicsit a nemzet hőskorának is egy sajátosan szép bemutatása.

Elolvasván a regényt, az az érzésünk támad, hogy valami gyönyörűséges történettel lettünk gazdagabbak, és mégsem egy Courths-Mahler regényt olvastunk, hanem valami mást, többet, jobbat, szebbet és nagyszerűbbet, amihez közünk van, ami a miénk.

Számos recenzió látott napvilágot a könyv megjelenése után, és a recenziók nem egyértelmű ovációval fogadták a regényt. A legkritikusabb hangot Örley István ütötte meg a legautentikusabb Magyar Csillagban, ami közismerten a megszűnt Nyugat folytatója volt.

Örley kritikája szkeptikus, goromba, túlbonyolított, szőröző írás, mindenbe beleköt, hogy elmarasztalhasson, végül ad egy homlokcsókot a szerzőnek, hogy ne veszítse el végleg a kedvét az írástól. A kritikus szinte mindent kifogásol a regényben, Laborfalvi Róza alakját egyenesen alkalmatlannak tartja, hogy egy regény főhőse(!) legyen, a regényben felvonuló színészek közül bárki (!) alkalmasabb lett volna, hogy regényt írjanak róla, még Lendvayné Hivatal Anikó is. Elhibázottnak tartja a cezúrát is, mivel a szerző 1848. márc. 15-ét tartja Róza élete csúcspontjának a kokárda kitűzéssel a középpontban, holott – szerinte – ez az esemény egyben hanyatlásának kezdete is, hisz Jókai elhomályosította felesége sikereit. Laborfalvit ún.„kothurnus-színésznő”-nek titulálja, ennek értelmezését csak sejthetjük, népiesen úgyis írhatta volna, hogy ő csak „magas lovon” tudott játszani, csak nagy tragikai szerepeket vállalt, de hát miért baj ez? Örley kifogásolja azt is, hogy a regény a művészpáros házasságkötésével, révbe jutásával ér véget, merthogy az írónő az élettörténetet – úgymond – „egy színtelen közhely” felé vezeti. Végül elmarasztaló megjegyzéseket tesz Petőfi és Szendrey Júlia ellenségesre sikerült figurái miatt. (8)

Örley elhíresült bírálata nem csökkentette a regény népszerűségét, legfeljebb azt jelezte, hogy „tudós körökben” vagy a tudományos életrajzi viszonylatban nem állja meg a helyét. Ignácz Rózsára nem tudni milyen hatást tett, biztosan elgondolkozott a súlyos kifogásokon, mert a háború utáni kiadásokban változtatott Petőfi alakján, szelídebbé tette kicsit karcos figuráját. (9)

Sokkal szelídebbre sikerült Vajda Endre kritikája a Vigiliában. Ő ellenkező irányban indul el, mint Örley, sok szempontból megdicséri az írói eszközöket, a szerkesztést, az odaadást, hogy végül visszaküldhesse a szerzőt a társadalmi regényekhez: „…az írónő igazi területe a Született Moldovában tisztavonalúsága és magasfeszültségű drámai légköre.”(10)

Maradéktalan elismerés jellemzi Debreczeny Lilla recenzióját a Protestáns Szemlében.

Írásában minden lényeges erényére rámutat a regénynek, dicséri a „mozgalmas korrajzot”, az „élcelődő derűt”, a „székely temperamentumot”, amely megóvja a „kenetteljességtől”, kiemeli az öreg Benke remekre sikerült eszelős figuráját, a jól sikerült március 15-ének történetét, a mai korhoz közelálló párbeszédeket. Ő az egyedüli, aki megragad valamit a regényben, amitől megérezhető, hogy miért nagyszerű alkotás: „Nem krónikát, nem tudományos művet írt, műve a regényalakító képzelet szülötte, de az ihlet, ami létrehozta, nagyjából fedi a valóságot. … Végigvonul rajta … a magyar tehetségbe, akaraterőbe vetett hit, amelynek diadalra jutása Laborfalvi Róza rokonszenvesen megrajzolt alakjában áll előttünk.” (11)

A szerző maga is nyilatkozik – többször is- az 1942-es könyvnapi siker kapcsán a Film, Színház, Irodalom c. lapnak. Azon, amit mond legújabb regényéről, érződik, hogy utólagosan fogalmazta meg, mintegy magyarázatát adja, miért fogott hozzá ilyen nagyszabású, esetleg erejét meghaladó témához, igen messzi távlatból nézi saját elkészült regényét, amikor ezt írja: „A regény nem színháztörténeti búvárkodás, hanem hitvallás. … Az első generációnak mindig fel kell áldoznia magát a másodikért. Az első halála és látszólagos céltalan pusztulása adja a második életet. Regényemben felvonulnak … mindazok, akik a magyar színjátszás első fanatikusai voltak.” Aztán mintha még mentegetőzne is az ábrázolt színészek, írók és a saját nevében is: „… a hősök is emberek … Bűneik éppúgy vannak, mint erényeik … francia

barátnőm nagyon találóan így jellemzett engem: kis dolgokban destruktív, nagyokban konstruktív. Talán van benne valami, a Róza leányasszony is ilyen…” (12)

A „Róza leányasszony” lett Ignácz Rózsa legtöbb kiadást megért, legolvasottabb, legnépszerűbb regénye. A háború után meglepő dolgok történtek a regénnyel kapcsolatosan.

Márkus Emília, a már életében legendássá vált színésznő, aki még 86 éves korában is játszott színpadon, utcán találkozva az írónővel, arra kérte, hogy írja meg az ő életrajzát is, mert a  Laborfalvié oly jól sikerült. A naiv kérés természetesen nem talált meghallgatásra, hisz itt nem életrajzi sorozatról volt szó, hanem a magyar színjátszás kezdeteiről, egy korszakról, egy folyamatról. Az idős színésznő ezt már fel sem foghatta, ő saját magának szeretett volna emléket állítani. (13)

Aztán sokáig csend lett Ignácz Rózsa és írásai körül, majd tíz évig nem adták ki műveit. A forradalom után ifjúsági regények, mesék, népmesék kerültek ki a keze közül, mikor enyhültek az idők, elsőként a „Róza leányasszony” jelent meg új kiadásban. A 60-as években kétszer, 1972-ben már a harmadik kiadása jelent meg. A regény egy újfajta népszerűségi hullámot élt meg, az ifjúság számára nevelő célzattal ajánlották könyvtáraknak, iskoláknak, olvasóknak. Az ajánlásra nem várt támadás érkezik Koroknai Zsuzsa részéről az ÉS-ben.

A kritikus frontális támadást intéz a regény ellen, minden lehetséges módon bírálja: mindenek előtt nem tartja irodalmi értéknek, nem való kamaszlányok részére olvasmánynak, pletykálkodó, intimpistás stílussal vádolja, azzal, hogy teljesítménye Harsányi Zsolt népszerűsítő történelmi regényeit imitálja. Legfájóbb kifogása, hogy a regény nemzeti színű mázzal van leöntve, az úri középosztályt célozza meg közönségül, sőt az 1848. márc. 15-i eseményeket egyenesen paródiának minősíti. A Jókai-Laborfalvi szerelem szerinte „édeskés idill”, végül úgy summázza lesújtó véleményét, hogy kijelenti: „az alapos átdolgozás hasznára válhatott volna az érdekes részleteket is tartalmazó regénynek.” (14)

A Koroknai Zsuzsa-féle megnyilvánulások tömeges elterjedése jelzi, hogy vastagon benne voltunk a Kádár korszak elnemzetietlenítő, demagóg politikájában. Ignácz Rózsa gyönyörűségesen szép, hazafias, 1848-at is megidéző regénye ellenjavallt a tizenévesek számára, legalább is az elit ideológusok szerint. Az esemény komikuma abban rejlik, hogy józan ésszel és aktuális politikától mentesen jó szívvel ajánlható ez a regény minden fiatalnak és nem fiatalnak egyaránt, ahogy ez meg is történt, csak aztán az ízlésformálók, a megmondó emberek helyre teszik a dolgokat. Aki magára valamit is ad, annak nem tetszik a „Róza leányasszony”.

Koroknai Zsuzsa és a többiek is, akinek nem tetszik a regény – akár ízlésbeli, akár ideológiai okok miatt –, bizonyára meglepődnek, ha megtudják, Ignácz Rózsa műve már a 70-es évektől tankönyvként volt használatos a Színművészeti Főiskolán. (15) Ahogy tankönyv az írónő másik nagyszerű könyve is, a „Prospero szigetén”, amiben pályatársairól ad sajátos ízzel átitatott portrékat. Minden kollégáját /Ódry Árpád, Sugár Károly, Bajor Gizi, Gál Gyula, Kiss Irén, Fáy Szeréna, Vízvári Mariska, Hettyey Aranka, Hevesi Sándor, Horváth Jenő/ egyedi módon ragadja meg, olyan információkat közöl róluk, amit máshonnan nem tudhattunk volna meg róluk.

Bezzeg sem laborfalvi Benke József, sem leánya, Benke Judit - aki a székely nemesi előnevét felvéve és Déryné keresztnevét kölcsönözve lett Laborfalvi Róza – nem volt Ignácz Rózsa kor- és pályatársa, tehát személyes élmény nem játszhatott szerepet életrajzuk megírásában, annál több kutatómunka és írói fantázia. Benke figurájának megalkotásánál először a kálnoki unitárius parókián kereste a keresztelési anyakönyvben, amit meg is talált. Ő volt szüleinek ötödik gyermeke ezen a néven, az előző négy József mind meghalt gyermek korában, s ahányszor újabb gyermek született, mindig Józsefnek keresztelték.(16) De csak az ötödik József maradt meg, aki az írónő keze alatt keményfejű székellyé lett, olyanná, mint Ignácz Rózsa székely rokonai, csavaros eszű, eltökélt, kitartó. A színjátszás elmélete és gyakorlata nemhogy a hivatása, egyenesen a szenvedélye volt, amikor már úgy érezte, hogy 182 színpadi szerep eljátszásával megtette a magáét, eleget írt, fordított a színháznak, akkor lányát felhozta Pestre, hogy belőle „játszónét” csináljon. Odaadta volna egy német hírességnek is, de Juci már 12 évesen is ellent tudott mondani apjának, s megvolt a maga akarata, s ez az akarat Déryné hatására alakult ki benne. Juci számára a hozzájuk sokszor ellátogató híres „Schenbach” Róza volt a minta, akinek nevét épp az ő apja változtatta a jó hangzású tükörfordítással Széppatakira. Mindenesetre a Karacséknál megszálló Benke lány a német színésznőnél tanulás hírére „…jóízű kacagás közt megfogadta, hogy csak magyar marad örökre. És fogadását fényesen be is váltá.” (17)

Az a jelenet a regényben, amikor Juci Pesten Kántornéhoz beköltözve közelről látja a nagy tragika szereptanulását, színpadi öltözését, szereplését, kalandos magánéletének tanúja lesz, s megszökik tőle, mind csak írói fantázia szüleménye, ahogy a Laborfalvi köré egyre növekvő baráti kör felvonultatása is az, mégis milyen élethűnek hat. A szerző saját bevallása szerint a „sztárolás” jeleneteit, a „slepp” jelenségét saját korának sztár színészeinek szokásaiból, udvartartásuk visszavetítéséből alkotta meg.

Érdemes kitérni a regény emberi viszonylataira: apa-leány kapcsolat a legkiterjedtebb. Míg a híres színésznővé érő, mindent önerőből elérő Róza egyre értőbbé és elnézőbbé válik apja iránt, a 40-es években anyagilag is segíti, féltestvérét magához veszi, stb., addig az apa mind kevésbé érti leányát, sem szerelmi életét, sem életmódját, színpadi játékstílusát nem akarja tudomásul venni, eltávolodik tőle, s megbocsátani, elfogadni is csak akkor képes, amikor megtapasztalja lánya önzetlenségét, apja iránti önfeledt szeretetét.

A nő-férfi viszonyt tekintve Laborfalvi Rózának három kapcsolatával ismerkedhetünk meg. Kezdő színésznőként beleszerelmesedik a szívtipró és már házas Lendvay Mártonba, aki már sok leányt és asszonyt elcsábított, s Rózától született törvénytelen gyermeke is harmadik e sorban. Lendvay úgy viselkedik ebben a kapcsolatban, ahogy a magabiztos, felelőtlen hódítók viselkedni szoktak: a kényelmes részt elfogadják, a kellemetlenséget elhárítják maguktól. Róza viseli a leányanyaság minden következményét, még évekig szerelmes gyermeke apjába, de előbb-utóbb feladja a reményt is, közönyössé válik iránta.

Kemnitzky és Semsey urak anyagilag javítanak Róza sorsán, ám Róza hidegen és méltósággal teljesíti a szeretői szerep kötelességét. Az érzelmi-anyagi kiszolgáltatottság megviseli, de nem teszi tönkre, egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy elzüllött, tartása átsegíti e nehéz éveken. Persze tűnhet ez utólagos belemagyarázásnak, utólagos elégtételnek, hisz amikor Ignácz Rózsa mindezt felvázolja,  az utókor szemléletével néz egy már régen lezárt életművet, egy ismert karriert, egy nemzeti ikon olyan korszakáról vélekedik, amelyről alig tudunk valami bizonyosat, csak találgatunk, mert csak morzsányi információnk van.

Mindezek után hogyne futtatná csúcsra a szerző a történetet, amikor végre elérkezik az „igazi”. A regény régi és új bírálói önfeledten kötnek bele e romantikus kapcsolatba, amely nemcsak egy szerelmi történet egy csalódott, leányanyaságot vállalt színésznő és egy ígéretes fiatal író között, hanem összekapcsolódik a magyar nemzet legfényesebb napjával, 1848. március 15-ével. A romantikát még fokozza, hogy Jókai anyja és a Petőfi házaspár mindent elkövet, hogy megakadályozza a szerelmespár révbe jutását. Róza, aki nyolc évvel idősebb Jókainál, színésznő, ami abban az időben erkölcstelent és komolytalant jelentett egyben, és még leányanya is, nem merte elhinni, hogy egy nemesi származású, tehetséges író az övé lehet egy életre. Így az eszével szerette Jókait elsősorban, másrészt szerelmes is volt belé.

Az anya-gyermek kapcsolat egészen modern viszonyokat tükröz. Róza maga neveli kislányát, s csak akkor adja intézetbe, amikor Jókait megismeri. A gyermeknevelés kudarca ennek a regénynek nem lesz témája, de tudjuk, hogy Kisróza is leányként szül majd egy kislányt, akit a Jókai házaspár saját gyermekeként nevel fel s ad férjhez a festőhöz, Feszty Árpádhoz. Szinte felhőtlen Róza kapcsolata kollégáival, pályatársaival, barátaival. Egyszerre tud uralkodni és végtelenül szerénynek lenni, kedves, diplomatikus, ha kell, segítőkész, de ugyanakkor segítségre szorul. Sír és nevet, örül és szenved, szeret, és őt is szeretik.

Laborfalvi Róza önerejéből lett a nemzet első számú nagy tragikája, akinek Vörösmarty Mihály ír verset, aki a maga korában a legszebben szaval, Széchenyi lelkesedik érte, hangja, termete, arcéle magával ragad. Az őt megteremtő író, Ignácz Rózsa az egész Laborfalvi jelenséget magán keresztül szűrte meg, önmagából teremtette meg a figurát, a saját problémáit adta Laborfalvinak, és válaszolta meg őket a regényben. Így lett hiteles mindaz, amit írt, érezni, hogy belülről jön, és  nem csak közönségcsalogató cukros máz.

Milyen életrajz az – veti fel az Örley kritika –, ami a főhős beérkezésekor, sikerei csúcsán abbamarad, véget ér ? (18) Laborfalvi a regény befejezésekor még csak 33 éves, majdnem 37 évet él még sok örömben és kevesebb bánatban, amiből itt semmi sem jelenik meg.

De hát tudjuk, hogy a regény nem életrajz, hanem korrajz, nem egy személy élete, hanem az önálló magyar színjátszás létrejöttének regényes története. Csak ámulni tudunk azon, hogy a szerző milyen jó érzékkel hagyta el Laborfalvi életének hátralévő részét. Miért is?

A szabadságharc leveréséig, Jókai bujdosásáig és a fővárosba való visszatéréséig (a menlevelet a sokszor életét is kockáztató, akkor már feleség Laborfalvi szerezte neki) tartó történet a legjobbkor szakad meg, itt kezdődnek a házaspár hétköznapjai, Jókai csillagának felemelkedése, és felesége nemzeti színházi státusának megerősödése. Míg 1848 előtt – hiába volt akkor is a legjobban elismert színésznő – a színészfizetések elég csekélyek voltak, az 50-es évektől kezdve megugrottak, s épp Laborfalvinak lett a színházban a legmagasabb fizetése egészen az 1869-es nyugdíjba vonulásáig. Ez már nem kellett, a szerző a csúcson hagyta abba meséjét. A klasszikus mesék és romantikus regények egyébként is a szerelmesek egymásra találásával érnek véget, aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Mindaz, ami 1850 után történik a Jókai házaspárral, Mikszáth Kálmán zseniális regényében olvasható, amely egyik forrásanyaga volt a „Róza leányasszony”-nak, sokak szerint Ignácz Rózsa túl sokat is merített Mikszáth művéből. A vád ismét alaptalan, hiszen ezt a remek munkát semmiképpen se tudta volna megkerülni. Innét származtatta a megismerkedésükre vonatkozó adatokat, valamint a híres március 15-i színházi estének a történetét is. Hogyan hangzanak ezek a részletek Mikszáth regényében?

„Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. … Jókai már Szigligetiéknél kell, hogy találkozott legyen vele. … Sokszor járt Fánikához és azt is tudjuk, hogy Jókai napjainak egy részét a Szigligetiék társaságában töltötte játszadozva a gyerekekkel. Lehetetlen …, hogy ne jöttek volna össze. Sőt, Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. … Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos lány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mesgyén, mikor a hervadás közeleg, a 31. esztendőben járt, mikor már tanácsos valami révbe jutni. Lehet, hogy a szíve is lobot vetett, mert olyan deli volt Jókai és amellett előkelő modorú, nemes szerénységgel párosult vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált lány előtt is kívánatosnak  tűnhetett fel … ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, teljesen rabjává tegye … csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, mellyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát s ezt helyében mindenki így cselekedte volna.” (19)

A férfifogás mesterségét ennél finomabban nem is lehetett volna tálalni. Ezt a finom előadásmódot  az írónő megtartotta, majd a saját szája íze szerint tálalta. Mert, ha az a kérdés, hogy Róza szerelmes volt-e Jókaiba, vagy  csak el akarta vetetni magát egy jóravaló férfival, akkor megkaphatjuk az Ignácz Rózsa féle megoldást: hát persze, hogy szerette, hisz Jókait mindenki szerette volna, de fontosabb az, hogy „Jókai szerelme izzó szenvedéllyé fajult”(20) iránta, ezt az iránta megnyilvánuló rajongást kellett megragadni, irányítani, ütni a vasat, hogy ki ne hűljön idő előtt. És Laborfalvi ezt nagyon jól csinálta, sikerült neki, ez volt élete legnagyobb alakítása, s megérdemelte a szeretett férfit, aki akkor sem hagyta őt el, amikor már rájött, hogy nem is csinált olyan jó vásárt. Laborfalvi ugyanis, öregedvén egyre zsörtölődőbb, vénasszonyos jelenséggé vált, állandó izgalomban élt leánya s annak törvénytelen leánya pátyolgatásában. S az angyali türelmű Jókai mindezt végig izgulta, drukkolta vele zokszó nélkül.

De addig is mi minden történt közöttük! 1848 nyarán dúlt a szerelem, elhatározták, hogy férj és feleség lesznek, de Rózának a dolog sürgőssé vált, mert Móric nem tudta, hogy van egy gyermeke, félt, hogy ez hamarosan kiderül. Róza azért is nyugtalankodott, mert Móric nem értesítette rokonait, barátait, hogy hamarosan megnősül. Ekkor rendezte meg Róza az eljegyzést a Svábhegyen, ahová minden barátjukat meghívták. Bejelentette az ifjú pár, hogy egybekelnek, mikor is Petőfi felugrott, s késével hadonászva elrohant. Ez valóban fellendítette az eseményeket, Petőfi másnap nekitámadt Jókainak: „nem engedem, hogy vesztedbe rohanj” felkiáltással elrohant, majd üzenetet küldött Jókai anyjának Komáromba, hogy azonnal jöjjön Pestre. Petőfi arra vetemedett, hogy Jókai anyját elvitette abba a lánynevelő intézetbe, ahol Kisrózát neveltette Laborfalvi. Ez egyrészt övön aluli ütés volt, de legalább cselekvésre késztette a sarokba szorított Jókait. Megígérte anyjának, hogy szakít Rózával, aztán másnap eltűnt, hogy Piliscsabán, mindössze két tanú jelenlétében egybekeljen a legnagyobb magyar tragikával. (21)

Figyelemreméltó az a körülmény, hogy míg Petőfi többé nem békült ki barátjával, 1849-es halála után alkalma se lehetett erre, addig Jókai anyja kibékült a fiatalokkal, amikor látta, hogy menye mennyire rajong az ő fiáért, bújtatja Tardonán Csányi Benjaminnénál, de ennél is jelentősebb tett, hogy Szathmáry honvédkapitánytól szerzett egy Klapka által a komáromi várban kiadott kitöltetlen űrlapot – szabad elvonulást kapott mindenki –, ezt kitöltötték Jókai személyleírására, de hamis névre, így tudott a fiatal író visszatérni Pestre. Ez meghatotta az idős asszonyt, s a családi vagyonból egy kis zacskónyi aranyat küldött a fiataloknak. (22)

A „Róza leányasszony” az 1850-es években fejeződik be egy dicsőséges miskolci bevonulással, ahol is Laborfalvi Volumniát játszotta Szigligeti drámájában, és az egész város őt ünnepelte, na meg szeretett Móricát.

A teljesség kedvéért most az következik, ami már Ignácz Rózsa könyvéből kimaradt, a révbe jutott színésznő további sorsa. Laborfalvinak férjhez menetele után nőtt az ázsiója, sokáig maradt még a Nemzeti első számú tragikája, népszerűsége emelkedett, s ehhez még tekintélyt, méltóságot is szerzett nevezetes házasságával. 1869-ben nyugdíjba ment, s azután csak jutalomjátékokon, jótékonysági előadásokon szerepelt. 1883-ban ünnepelték ötvenéves színészi jubileumát, amely a legenda szerint így zajlott: „A délceg matróna fönséges szavalata még egyszer utoljára megcsendül a Nemzeti Színház deszkáin egy zúzmarás decemberi estén még egyszer felhangzanak a tapsok, hull a virágerdő s ezzel végképpen eltűnik a szemek elől. … Még… december 8-án egy ebéd a Szikszai emeleti termeiben, melyre megérkeznek a koszorúk és üdvözletek az ország minden városaiból, az utolsó hódolat az öreg Gertrudisnak … megérkezik az aranykereszt is Bécsből, a királytól.” (23)

Aztán 1886 őszén súlyos dolgok történtek. Jókaiék Kisróza házasságon kívül született leányát nevelték saját gyermekükként, s a titok kipattant, el kellett mindent mesélni az unokának, aki végül belenyugodott az „igazságba”. A nagymama (Laborfalvi) viszont átesvén e nagy titok leleplezésén s megnyugtató befejezésén, tüdőgyulladást kapott s ágynak esett. A helyzet szokványosnak tűnt, egy tüdőgyulladásból már akkor is fel lehetett gyógyulni, de ez a 69 éves matrónának nem sikerült. Bár jobban lett átmenetileg – erre szokták azt mondani, hogy a halál előtti nagy fellendülés, utolsó erő megnyilvánulása –, de rögtön utána eszméletét vesztette, s november 20-án hajnal 4-kor meghalt.

A történet végére értünk, ha lehet a végére érni valaminek, amiről végtelen sokat lehetne még beszélni. Egy teljes tanulmányt megérne például annak feltárása, hogy a regény szerzője hogyan viszonyult saját regényéhez időről időre. Ignácz Rózsa, aki szerelmese volt a színháznak, aki nosztalgiából, saját maga igazolásául, szeretetből, elismerésből, kíváncsiságból és sok minden más okból megírta sikerregényét, egyre inkább visszavonult, amikor regénye került szóba. Halála előtt nem sokkal úgy nyilatkozik művéről, mintha mentegetőznie kellene azért, hogy regénye népszerű, sokan olvassák, híres színésznő a főhőse, és egyáltalán, hogy merészelte megírni. Azzal indokolja regénye létjogosultságát, hogy ő csak a magyar színjátszás eredetiségét, hazai gyökereit akarta igazolni: „Legközépszerűbb írásomnak a Róza leányasszonyt tartom. Mondjam-é, hogy jellemzően az egyik legolvasottabb, legnépszerűbb? Pedig én ebben nemcsak egy érdekes színésznő életét akartam bemutatni, hanem a magyar színjátszás nem idegen, nem más népektől majmolt, nagyon is hazai ihletésű keletkezését szerettem volna ábrázolni, bizonyítani.”(24)

Mintha bocsánatot kérne tőlünk, olvasóktól. Jelentem, megbocsátunk. Olvastuk és olvassuk Rózát és Rózsát, vagy ahogy egyik tanulmány szellemesen összevonta a két személyt Róz(s)ává. (25)

Végezetül idéznék néhány sort a regény 1966-os új kiadásához írt ún. „II. jegyzet”-ből, ami a szerző utószava volt tulajdonképpen: „Róza leányasszonynak – a könyvnek – különös sors jutott. Húsz esztendőn át nem lehetett könyvkereskedésben kapni, néhány éven át közkönyvtárakban sem, viszont mások, nem én, szintén írással foglalkozó emberek – hét ízben – írták meg, megkérdezésem nélkül, s szinte szóról szóra, egy-egy részletét. Sajnálatosan még olyan részleteket is használtak színészettörténeti adatul – amit, mint regényt, magam költöttem.” (26)

A sors fintora – mondhatnánk – elégtételül szolgálhat mindannyiunk számára. Így lesz a meséből valóság, a szépből igaz.

 

Jegyzetek:

 1. Ignácz Rózsa: Prospero szigetén. Bp. Magvető, 1960. Malvolio tanár úr… c. fejezet

2. Róza leányasszony. Bp. Dante, 1942. A szerző regényhez írt jegyzete.

3. I.R. Családi mondakör. Bp. Dante, 1942. 5-9.p.

4. Róza leányasszony. Bp. Dante, 1942. A szerző regényhez írt jegyzete.

5. I.R. Ikerpályáimon c. önéletrajzi regényében elmesélt történet.

6. I.R. Prospero szigetén. Malvolio tanár úr és a többiek fejezetben Fáy Szerénáról.

7. Ld. 6. jegyzet. Gál Gyuláról.

8. Örley István recenziója. Magyar Csillag 1942/II. 113-114. p.

9. Róza leányasszony. Bp. Móra, 1966, 1972. II. jegyzet 557-558.p.

10. Vajda Endre recenziója. Vigilia 1942/2. 320-321.p.

11. Debreczeny Lilla recenziója.  Protestáns Szemle 1942. 319-320.p.

12. I.R. legújabb regényéről és az erdélyi irodalomról. Film, színház, irodalom 1942/22.sz.

13. I.R. Prospero szigetén. A Bajor Gizi c. fejezetben.

14. Koroknai Zsuzsa: Leányregények. ÉS 1967/17.sz. 7.p.

15. Possonyi László: I.R. Erdélyi volt az anyanyelve. Vigilia, 1980/1.sz. 65.p.

16. I.R. Családi mondakör. Bp. Dante, 1942. 5-9.p.

17. Karacs Teréz: A régi magyar színészetről. Arad, Széchenyi Irod. Int. 1888. 59.p.

18. Örley István recenziójában. Magyar Csillag 1942/II. 113-114.p.

19. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Bp. Művelt Nép, 1954. I.k. 130.p.

20. Ld. a 19. jegyzetet. 131.p.

21. Ld. a 19. jegyzetet. 131-142.p.

22. Ld. a 19. jegyzetet.

23. Ld. a 19. jegyzetet. II. k. 130.p.

24. Hegyi Béla: A magunk vallomásai, portrék és beszélgetések. Bp. 1979. 331.p.

25. Fábri Anna: Róz(s)a leányasszony. Kéziratos tanulmány. 10 p.

26. Róza leányasszony. Bp. Móra, 1966, 1972. II. jegyzet. 557.p.

 

MEGJELENT a TEMPEVÖLGY 2010. márciusi számában.


♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©