Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÍNHÁZTÖRTÉNETI ESSZÉ

Földesdy Gabriella

Krúdy Gyula színművei

Krúdyt oly mértékben könyveljük el prózaírónak, hogy közben megfeledkezünk minden más műfajról, amiben jeleskedett. Publicisztikája is jelentõs, színi kritikusként is működött – igaz, rövid ideig –, és a színdarabírással is kacérkodott, amibõl öt befejezett mű került napvilágra. Azt persze nem lehet mondani, hogy sikeres volt, mert a színpadi siker bizony elkerülte. Amikor látta, hogy nincsenek táblás házak, visszatért régi, bevált műfajaihoz, a regényhez, novellához.
A színművek önmagukért beszélnek, vagyis az író eszköztárát ugyanazzal a hévvel vonultatja fel itt is, mint prózai műveiben, álmok, látomások, elmúlás, csalódás, az élvezetek, mint az élet értelme, mindezt utánozhatatlan elégiával, csak rá jellemzõ krúdys cselekménnyel. De miről is szólnak ezek a színművek?
A színházzal való kacérkodás 1912-ben kezdődött, amikor Krúdy megírta a „Kárpáti kaland” című hét rövid jelenetet, vagy jóindulattal: egyfelvonásost. Főhőse Szindbád, aki éppen kiruccan a Kárpátokba kicsit pihenni. Sűrű havazás közepette betér egy fogadóba, a fogadós kisebbik lánya hozza neki a jófajta bort, a másik lánya a lublói fogadósné, akit szintén fel akar keresni a közeljövőben. De mivel megtetszik neki Fáni (a kisebb lány), udvarolni kezd, színészi tehetséget hazudik a lánynak, Pestre hívja, utazzon el vele. Fáni kötelességtudóan utasítja vissza a csábítót, valójában nagyon is beleképzeli magát a leendő pesti színésznő szerepébe.
Kis intermezzo játszódik közben, mikor a szomszédos kolostor két szerzetese látogatja meg a fogadót. Az atyák szeretik a jó bort és a jó beszélgetést, kvaterkáznak Szindbáddal, és dicsérik Fáni színészi tehetségét. Ez újabb önbizalmat ad a fiatal lánynak, titokban szökésre készül a hírlapíróként bemutatkozott pesti aranyifjúval, Szindbáddal. A lány apja résen van egész este, sejti, hogy valami készül, gondosan óvja, vigyázza lányát. Mikor az utolsó jelenetben Szindbád úgy akarja Fánit elcsábítani, hogy aztán ne kelljen magával vinni Pestre, az apa benyit a szobába rosszat sejtve. A csábító kiugrik az ablakon, Fáni rájön, hogy becsapták galádul.
A történet sokkal inkább bájos, mint tragikus. Már az elején gondoljuk, hogy ez lesz a vége, hisz emblematikus főhőse csak gyűjti maga köré a hölgyeket, együtt élni velük nem szándékozik. Lételeme a hódítás. Mégis, mindez prózában remekmű, színpadon kissé kevés. Az egyfelvonásos szövege 1912-ben megjelent az Új Színpad Könyvtára sorozat 2. kiadványaként. Be is mutatták az Új Színpadon ez év március 13-án. Egyszer biztos lement, a többiről nincs híradás, a feledés homályába merült.
Jobban járt az 1913-ban írt „Az arany meg az asszony” című egyfelvonásos játék. A színdarab a klasszikus szabályok szerint felépített alkotás, egy XV. századi lovagi-szerelmi történet, amelyhez később Kenessey Jenő zeneszerző írt operát, így hagyván az utókorra maradandó voltát.
A cselekmény Lőcsén játszódik, Wolfgang kereskedő és felesége, Anna házában. A férfi öreg, az asszony jóval fiatalabb nála. Egy királyi zsoldos, Rotaridész tér be hozzájuk éjszakára, szállást, vacsorát kér. Amíg a házigazda borért megy a pincébe, Anna és Rotaridész beszélgetnek, amiből kiderül, hogy a zsoldos és a fiatalasszony egész délután egymást figyelték az utcán, a zsoldos az utcáról gyönyörködött a szép hölgyben, Anna az ablakból csodálta a fiatal vitézt. Most végre beszélhetnek is. A fiatalember még az éjszaka meg akarja hódítani Annát, akibe beleszeretett.
A zsoldos kiönti a szívét Wolfgangnak, Velencéből jött és északra tart. Sokat harcolt már eddig, kalandos életet élt, de nőt még nem szeretett. Csak a szerelem kell még, és akár meg is halhat. Ekkor a királyi színtársulat dörömböl az ajtón, bebocsátást kérnek. Amíg a beeresztéssel bajlódnak a férfiak, Rotaridész és Anna közel kerülnek egymáshoz, a szerelmes férfi Annának udvarol, el akarja vinni a királyhoz udvarhölgynek Krakkóba. Wolfgang meglátja, hogy a két fiatal egymásba szeretett, féltékenységében tervet eszel ki, hogy túljárjon a zsoldos eszén.
A színészek közben egy vásári játék bemutatására készülődnek, némajátékot játszanak, középpontban az ördöggel való cimborálás. Wolfgang pedig a tűz mellett bemutatja aranycsinálási tudományát. Rotaridész kapzsiságában elfelejti, hogy Annába szerelmes, és az asszony is vonzódik hozzá, elragadja az arany utáni vágy. A frissen gyártott aranyakat Wolfgang a zsoldosnak adja, aki zsebre teszi, már nem is hallja Anna szerelmes szavait. Ekkor zörögnek a kapun, és a szolga vezetésével beront a városi őrség, elfogja a zsoldost, akinél a hamis aranytallérokat megtalálják. Anna menteni akarja a férfit, férjét jelöli meg bűnösként – valójában a férj rendezte meg a jelenetet, hogy megszabaduljon a csábítótól –, de az őrök elviszik a zsoldost, akire kerékbetörés vagy karóba húzás vár hamis pénz birtoklásáért. Wolfgang megnyugtatja Annát, szerelmét hamar el fogja felejteni, aki aranyért eladta őt, míg ura, aki egyben az apaszerepet is betölti, örökké szereti.
Az egyfelvonásos oly tökéletesen van felépítve szerkezetileg, hogy se hozzátenni, se elvenni nem lehet belőle. A cselekmény és szöveg teljes harmóniát alkot, logikus a jelenet felépítés, a történet és a mondanivaló szervesen fonódik össze a szövegben, a végkifejlet katartikus hatású. Nem véletlen, hogy a jól felépített történetet operának írta meg és vitte sikerre Kenessey Jenő zeneszerző, bemutatója 1934. május 8-án (egy évvel az író halála után!) volt az Operaházban.
1913-as keltezésű a „Zoltánka” című három felvonásos szomorújáték, amelyhez ráadásként egy öt jelenetből álló előjáték is tartozik. Igen beszédes a főhős nevének becenévi változata. A „Zoltánka” névforma azt jelzi, hogy gyerek még, aki gyámolításra szorul, gyenge kisfiú, sajnálni való. A színdarab végig lírai kesergés Petőfi Sándor gyenge testű és beteg lelkű egyetlen fiáról, aki szeretne apja örökébe lépni színészetével vagy költészetével, de nincs hozzá sem ereje, sem tehetsége, így tüdőbajban hal meg, ágyban párnák közt – ezúttal a színpadon.
Az előjátékban Krúdy felvázolja a szabadságharc utáni kétségbeejtő állapotot, amikor Szendrey Júlia apjától és udvarlóitól zaklatva halotti bizonyítványt szerez férjéről, s férjhez menni készül. Az első felvonásban a költő immár felnőtt fia, Zoltán látogatóba jön anyjához a pesti lakásba, de idegenül érzi magát a bálozó Szendrey Júliánál. Nincs maradása.
A második felvonásban Gödöllőn jár és egy Pici nevű leánynak udvarol, közben találkozik azzal a cigánylánnyal, akinek már apja is udvarolt nem sokkal halála előtt. Anikó cigánylány nem jósol Zoltánnak, mert látja rajta, hogy közel van halálának napja. A harmadik felvonásban egy hónapos szobában látjuk Zoltánt, legyűrte a tüdőbaj, orvosa és a házmester látják el szeretetből. Színészbarátai kegyesen hazudnak neki. Végül megérkezik szerelme is, és utoljára anyja, aki eufémisztikusan elrebegi, hogy a fiú elaludt, holott épp meghalt, mire mindenki megérkezett hozzá.
A „Zoltánka” a kegyelet színdarabja, amolyan magyar „sasfiók”. Egészen biztos, hogy Krúdy Edmond Rostand akkoriban nagyon gyakran játszott és divatosnak tartott bravúrdarabját vette alapul Petőfi fiának színrevitelekor. Zoltán apjának éppúgy csak halovány árnyéka, mint a reichstadti herceg, Napóleon fia. A nagy emberek gyermekei nem tudnak szinte sose felnőni apjukhoz, sorsuk tragikussá lesz, csak néhány kivételt ismerünk, ami erősíti a szabályt. A drámai konfliktus teljes hiánya epikussá és végső soron unalmassá teszi a hosszúra sikerült színdarabot. 1913 novemberében a Magyar Színház mindössze háromszor tudta előadni.
A drámaiatlan epikusság a színpadot elzárta a „Zoltánka” elől, annál több másfajta értéke van a műnek. Az író fantáziája megteremtette a zseni fiának képét, egy elképzelt arcmást, ami lehet, hogy nem valóságos, mégis ezáltal kapunk valami fajta benyomást Petőfi Zoltánról, akiről semmit sem tudunk, alakja nincs a köztudatban. Egy hiányzó láncszem pótlásának vagyunk tanúi a mű olvasásakor.
Másféle sors jutott „A vörös postakocsi” című négyfelvonásos színdarabnak. 1919-ben íródott, de mindvégig kéziratban és asztalfiókban maradt, végül az OSZK-ban őrizték az 1960-as évekig. Felfedezése után több színház is műsorára tűzte.
A négy felvonás közül három Alvinczi Eduárd balatonfüredi kastélyában játszódik, a kastély anyai felmenőié, a Kisfaludyaké volt valamikor. A lóversenyeken saját lovait futtató nemes úr ezt a sportot szenvedélyesen űzi agglegényként. Kastélyában két unokahúgának, Esztellának és Piroskának ad otthont. A lányok apjukként bánnak Alvinczival, holott a férfi gyengéd szálakat táplál Esztella iránt. A csendes idill akkor kezd hullámzani, amikor megjelenik Rezeda Kázmér szívtipró aranyifjú a kastélyban, magát családkutatónak kiadva, miközben Esztellának udvarol, és magával akarja vinni Pestre. Alvinczi kétségbe esik a rá váró eseményektől.
A második felvonás egy füredi Anna-bálon játszódik, az Esterházy fogadóban. A bál ideje alatt Alvinczi szinte könyörög Esztellának, hogy becsülje meg a kezet, amely óvja őt, maradjon mellette, ám Esztella Rezeda Kázmérra erőlteti magát, s megszökik a csábítóval éjszaka, aki a lánynak semmit se ígért, mindössze szenvedést, nyomort, hűtlenséget. Esztella mégis megy, mert nincs maradása, de visszajön elköszönni Alvinczitől, aki az utolsó utáni pillanatban megbocsát nevelt lányának.
A harmadik felvonás Steinné lakásán, Pesten játszódik. Ez amolyan szolid, főúri találkahely. A ház madame-ja erényes hölgy, csak a férjét szereti, ám a boldogtalan férfiak hozzá járnak szerelmi csalódásukból kigyógyulni. Rezeda elhozza Esztellát, hogy próbára tegye, erényes-e, hű marad-e hozzá a végsőkig? Látható, hogy a lump férfi meg akar szabadulni Esztellától, túl súlyos neki a szép, fiatal nő. Esztella idegenül viselkedik az örömházban, már kiábrándult Rezedából, szótlan, el akar menni, de a környezet börtönként zárja körül. Itt talál rá Alvinczi, aki megérezte, hogy ide kell jönnie a szép Esztelláért, és hazavinni. Az asszony boldogan távozik nagybátyja karján.
A negyedik felvonás visszatér a balatoni villába. Esztella gondos háziasszony lett, gyerekeket tanít, vigyáz a házra. Alvinczi eltűnt, senki nem tudja, hol van, amikor megjelenik Rezeda azzal a hírrel, hogy Alvinczi elvesztette minden vagyonát, tönkrement, házát elárverezik hamarosan. A csábító Esztellát magával vinné ismét. A lány végérvényesen és egyértelműen kikosarazza Rezedát, mert soha nem tágít már Alvinczi mellől. Alvinczi ekkor belép a házba, és bejelenti, hogy a házat megmentette Esztella és nagynénje számára, ő pedig itthon marad mindörökre.
„A vörös postakocsi” Krúdy legjobb prózai formáját képes a színpadra átmenteni. Igazi konfliktus vagy dráma itt sincs, mert Alvinczi és Esztella kapcsolata Rezeda Kázmér közbelépésével pusztán lírai eseménye a darabnak, amit a szerző prózai terjengősséggel, amolyan „krúdys” túláradással ad elő. Prózából átvett vonás az álomképszerűség, amikor a luxusbordély jellegzetes figurái mondják el keserű, olykor víg tapasztalataikat életről, szerelemről. Az élet válságos pillanataiban pedig megszólal a postakocsi kürtje, új fejezet, új kihívás következik, hol föl-, hol leszállnak róla. Olyan, mint Kosztolányi villamosutazása az Esti Kornél utolsó fejezetében.
Krúdy-esszenciát kapunk ebben a színdarabban, szereplői szemünk előtt élik meg a hűséget, a hűtlenséget, a szerelmet, a csalódást, az öregedést, a féltést, a reményt, az erényességet és az árulást is. A léha Rezeda és az öregedő Alvinczi közül az utóbbi kerül ki győztesen.
A szerzői utasítások közt találunk egy olyant, amelyben Krúdy kiszól az Alvinczit játszó színésznek, hogy ha többet akar tudni a figuráról, akkor olvassa el az azonos című regényt (A vörös postakocsit), s fel lesz vértezve általa az alakításhoz. A kiszólás amolyan Molnár Ferenc-i önironikus motívum.
1926-ban írta „A Három holló” című egyfelvonásosát Adyról és kedvenc mulatójáról. Szereplői korhelyek, cinikusok, örömlányok, a bolond muzsikus, a púpos kocsmáros, Zuboly, akinek eredeti neve Bányai Elemér, Ady egyik barátja volt, újságíró, 1915-ben hősi halált halt az uzsoki szorosban.
A híres kocsmát megelevenítő egyfelvonásos két témát jár körül. Előbb a pénzről beszélnek, amiből sosincs elég, aztán vitatják a háború kitörésének lehetetlenségét, majd megélik a háború kitörését, amit Ady megjósolt előre. Zuboly, a talpig becsületes úriember önkéntesként vonul be katonai szolgálatra, ahonnét már nem tér vissza. Ami elméletileg már lehetetlen volt – hogy háború legyen a 20. században –, az most egycsapásra lehetséges lett. Minden a háttérben zajlik, az átlagpolgárt nem kérdezik, akar-e a frontra menni. Ady megérezte, megírta, mégsem diadalként éli meg kitörését.
Az utolsó jelenetben Léda lép színre, aki magával akarja vinni a költőt Párizsba, ahol biztonságban lenne. Régi szerelmükre hivatkozva jött érte, amely még él az asszonyban, Ady viszont már Csinszkát szereti, aki a menyaszszonya, és akármi lesz is, ő marad. Léda csalódottan távozik. A jelenet annyira kitalált és idilli, hogy a valóságban ennek épp az ellenkezője történt. Ady 1914-ben nem találkozott Lédával, ideje nagy részét Csucsán töltötte, várva a házassági engedélyre, Léda és férje, Diósi Ödön pedig szinte menekülésszerűen hagyták el Párizst az egyik utolsó vonattal, lefizetve a kalauzt, mert a franciák minden idegent internáltak mint ellenséget a háború kitörésekor. Krúdy megszépítette a valóságot, emléket állítva Ady vátesz voltának és erős hazafiságának.
Az öt befejezett színdarab mellett találunk még egy 1912-ből származó kezdeményt, szinopszis félét, amely aztán tervezet maradt. Címe: A bujdosó. A történet az 1848/49-es szabadságharc leverése utáni időkben játszódik, a három férfi szereplő közül az egyik még börtönbüntetését tölti Kufsteinben, a másik egy fiatalember, aki a ház melléképületében él, és a hatóságok elől bujkál, valamint egy szomszéd, aki császári hivatalnok, de a család barátja, ő a kisebbik lánynak udvarol. A női főszereplő az idősebbik lány, a raboskodó férfi felesége, aki közben beleszeretett a bujkáló fiatalemberbe. Azt tevezik, hogy amikor majd a császári lovas fogat keresztülmegy a falun és lovakat váltanak, ez alatt kérvényezni lehetne szóban és írásban a kufsteini rab kiszabadítását.  A házban bujdosó fiatalember elbúcsúzik a ház asz-szonyától, akivel kölcsönösen megszerették egymást, s tovább áll a háztól.
Krúdy novellaszerűen megírt szinopszisa itt ér véget, nem tudjuk, végleg lezárta itt a cselekményt, vagy akarta volna folytatni? Merthogy mindezt az eseménysort az első felvonásba szánta, több felvonásról nem esik szó. Valószínű, hogy nem tudta megnyugtatóan folytatni vagy lezárni a történteket, és felhagyott a kidolgozással.
Szüntelenül az jut eszembe, hogy milyen gazdagok vagyunk! Krúdy – nagy elbeszélőnk – mellékesen, szinte ajándékba adott nekünk öt színdarabot, amelyekben gyönyörűségünket lelhetjük, mert nagyszerűek, élvezetesek, de megbecsülni sem tudjuk őket, mert szerzőjét kifejezetten prózaírónak tartjuk, amit az epikája mellett írt, afelett elsiklunk. Mi vagyunk a hálátlan utókor.

2013. május 31.

Megjelent: Kláris, 2013/5. sz.


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©