Krúdyt
oly mértékben könyveljük el
prózaírónak, hogy közben megfeledkezünk
minden más műfajról, amiben jeleskedett.
Publicisztikája is jelentõs, színi
kritikusként is működött – igaz, rövid
ideig –, és a színdarabírással is
kacérkodott, amibõl öt befejezett mű került
napvilágra. Azt persze nem lehet mondani, hogy sikeres volt,
mert a színpadi siker bizony elkerülte. Amikor
látta, hogy nincsenek táblás házak,
visszatért régi, bevált műfajaihoz, a
regényhez, novellához.
A színművek önmagukért beszélnek, vagyis az
író eszköztárát ugyanazzal a
hévvel vonultatja fel itt is, mint prózai műveiben,
álmok, látomások, elmúlás,
csalódás, az élvezetek, mint az élet
értelme, mindezt utánozhatatlan elégiával,
csak rá jellemzõ krúdys cselekménnyel. De
miről is szólnak ezek a színművek?
A színházzal való kacérkodás
1912-ben kezdődött, amikor Krúdy megírta a
„Kárpáti kaland” című hét
rövid jelenetet, vagy jóindulattal: egyfelvonásost.
Főhőse Szindbád, aki éppen kiruccan a
Kárpátokba kicsit pihenni. Sűrű havazás
közepette betér egy fogadóba, a fogadós
kisebbik lánya hozza neki a jófajta bort, a másik
lánya a lublói fogadósné, akit
szintén fel akar keresni a közeljövőben. De mivel
megtetszik neki Fáni (a kisebb lány), udvarolni kezd,
színészi tehetséget hazudik a lánynak,
Pestre hívja, utazzon el vele. Fáni
kötelességtudóan utasítja vissza a
csábítót, valójában nagyon is
beleképzeli magát a leendő pesti színésznő
szerepébe.
Kis intermezzo játszódik közben, mikor a
szomszédos kolostor két szerzetese látogatja meg a
fogadót. Az atyák szeretik a jó bort és a
jó beszélgetést, kvaterkáznak
Szindbáddal, és dicsérik Fáni
színészi tehetségét. Ez újabb
önbizalmat ad a fiatal lánynak, titokban
szökésre készül a
hírlapíróként bemutatkozott pesti
aranyifjúval, Szindbáddal. A lány apja
résen van egész este, sejti, hogy valami
készül, gondosan óvja, vigyázza
lányát. Mikor az utolsó jelenetben Szindbád
úgy akarja Fánit elcsábítani, hogy
aztán ne kelljen magával vinni Pestre, az apa benyit a
szobába rosszat sejtve. A csábító kiugrik
az ablakon, Fáni rájön, hogy becsapták
galádul.
A történet sokkal inkább bájos, mint
tragikus. Már az elején gondoljuk, hogy ez lesz a
vége, hisz emblematikus főhőse csak gyűjti maga köré
a hölgyeket, együtt élni velük nem
szándékozik. Lételeme a
hódítás. Mégis, mindez
prózában remekmű, színpadon kissé
kevés. Az egyfelvonásos szövege 1912-ben megjelent
az Új Színpad
Könyvtára sorozat 2. kiadványaként. Be
is mutatták az Új Színpadon ez év
március 13-án. Egyszer biztos lement, a többiről
nincs híradás, a feledés homályába
merült.
Jobban járt az 1913-ban írt „Az arany meg az
asszony” című egyfelvonásos játék. A
színdarab a klasszikus szabályok szerint
felépített alkotás, egy XV. századi
lovagi-szerelmi történet, amelyhez később Kenessey
Jenő zeneszerző írt operát, így hagyván az
utókorra maradandó voltát.
A cselekmény Lőcsén játszódik, Wolfgang
kereskedő és felesége, Anna házában. A
férfi öreg, az asszony jóval fiatalabb nála.
Egy királyi zsoldos, Rotaridész tér be
hozzájuk éjszakára, szállást,
vacsorát kér. Amíg a házigazda
borért megy a pincébe, Anna és Rotaridész
beszélgetnek, amiből kiderül, hogy a zsoldos és a
fiatalasszony egész délután egymást
figyelték az utcán, a zsoldos az utcáról
gyönyörködött a szép hölgyben, Anna az
ablakból csodálta a fiatal vitézt. Most
végre beszélhetnek is. A fiatalember még az
éjszaka meg akarja hódítani Annát, akibe
beleszeretett.
A zsoldos kiönti a szívét Wolfgangnak,
Velencéből jött és északra tart. Sokat
harcolt már eddig, kalandos életet élt, de nőt
még nem szeretett. Csak a szerelem kell még, és
akár meg is halhat. Ekkor a királyi
színtársulat dörömböl az ajtón,
bebocsátást kérnek. Amíg a
beeresztéssel bajlódnak a férfiak,
Rotaridész és Anna közel kerülnek
egymáshoz, a szerelmes férfi Annának udvarol, el
akarja vinni a királyhoz udvarhölgynek Krakkóba.
Wolfgang meglátja, hogy a két fiatal egymásba
szeretett, féltékenységében tervet eszel
ki, hogy túljárjon a zsoldos eszén.
A színészek közben egy vásári
játék bemutatására készülődnek,
némajátékot játszanak,
középpontban az ördöggel való
cimborálás. Wolfgang pedig a tűz mellett bemutatja
aranycsinálási tudományát.
Rotaridész kapzsiságában elfelejti, hogy
Annába szerelmes, és az asszony is vonzódik
hozzá, elragadja az arany utáni vágy. A frissen
gyártott aranyakat Wolfgang a zsoldosnak adja, aki zsebre teszi,
már nem is hallja Anna szerelmes szavait. Ekkor
zörögnek a kapun, és a szolga
vezetésével beront a városi őrség, elfogja
a zsoldost, akinél a hamis aranytallérokat
megtalálják. Anna menteni akarja a férfit,
férjét jelöli meg bűnösként –
valójában a férj rendezte meg a jelenetet, hogy
megszabaduljon a csábítótól –, de az
őrök elviszik a zsoldost, akire kerékbetörés
vagy karóba húzás vár hamis pénz
birtoklásáért. Wolfgang megnyugtatja Annát,
szerelmét hamar el fogja felejteni, aki aranyért eladta
őt, míg ura, aki egyben az apaszerepet is betölti,
örökké szereti.
Az egyfelvonásos oly tökéletesen van
felépítve szerkezetileg, hogy se hozzátenni, se
elvenni nem lehet belőle. A cselekmény és szöveg
teljes harmóniát alkot, logikus a jelenet
felépítés, a történet és a
mondanivaló szervesen fonódik össze a
szövegben, a végkifejlet katartikus hatású.
Nem véletlen, hogy a jól felépített
történetet operának írta meg és vitte
sikerre Kenessey Jenő zeneszerző, bemutatója 1934. május
8-án (egy évvel az író halála
után!) volt az Operaházban.
1913-as keltezésű a „Zoltánka” című
három felvonásos szomorújáték,
amelyhez ráadásként egy öt jelenetből
álló előjáték is tartozik. Igen
beszédes a főhős nevének becenévi
változata. A „Zoltánka” névforma azt
jelzi, hogy gyerek még, aki gyámolításra
szorul, gyenge kisfiú, sajnálni való. A
színdarab végig lírai kesergés Petőfi
Sándor gyenge testű és beteg lelkű egyetlen
fiáról, aki szeretne apja örökébe
lépni színészetével vagy
költészetével, de nincs hozzá sem ereje, sem
tehetsége, így tüdőbajban hal meg, ágyban
párnák közt – ezúttal a
színpadon.
Az előjátékban Krúdy felvázolja a
szabadságharc utáni kétségbeejtő
állapotot, amikor Szendrey Júlia apjától
és udvarlóitól zaklatva halotti
bizonyítványt szerez férjéről, s
férjhez menni készül. Az első felvonásban a
költő immár felnőtt fia, Zoltán
látogatóba jön anyjához a pesti
lakásba, de idegenül érzi magát a
bálozó Szendrey Júliánál. Nincs
maradása.
A második felvonásban Gödöllőn jár
és egy Pici nevű leánynak udvarol, közben
találkozik azzal a cigánylánnyal, akinek
már apja is udvarolt nem sokkal halála előtt.
Anikó cigánylány nem jósol
Zoltánnak, mert látja rajta, hogy közel van
halálának napja. A harmadik felvonásban egy
hónapos szobában látjuk Zoltánt, legyűrte a
tüdőbaj, orvosa és a házmester látják
el szeretetből. Színészbarátai kegyesen hazudnak
neki. Végül megérkezik szerelme is, és
utoljára anyja, aki eufémisztikusan elrebegi, hogy a
fiú elaludt, holott épp meghalt, mire mindenki
megérkezett hozzá.
A „Zoltánka” a kegyelet színdarabja, amolyan
magyar „sasfiók”. Egészen biztos, hogy
Krúdy Edmond Rostand akkoriban nagyon gyakran játszott
és divatosnak tartott bravúrdarabját vette alapul
Petőfi fiának színrevitelekor. Zoltán
apjának éppúgy csak halovány
árnyéka, mint a reichstadti herceg, Napóleon fia.
A nagy emberek gyermekei nem tudnak szinte sose felnőni apjukhoz,
sorsuk tragikussá lesz, csak néhány
kivételt ismerünk, ami erősíti a szabályt. A
drámai konfliktus teljes hiánya epikussá és
végső soron unalmassá teszi a hosszúra
sikerült színdarabot. 1913 novemberében a Magyar
Színház mindössze háromszor tudta előadni.
A drámaiatlan epikusság a színpadot elzárta
a „Zoltánka” elől, annál több
másfajta értéke van a műnek. Az író
fantáziája megteremtette a zseni fiának
képét, egy elképzelt arcmást, ami lehet,
hogy nem valóságos, mégis ezáltal kapunk
valami fajta benyomást Petőfi Zoltánról, akiről
semmit sem tudunk, alakja nincs a köztudatban. Egy
hiányzó láncszem pótlásának
vagyunk tanúi a mű olvasásakor.
Másféle sors jutott „A vörös
postakocsi” című négyfelvonásos
színdarabnak. 1919-ben íródott, de
mindvégig kéziratban és asztalfiókban
maradt, végül az OSZK-ban őrizték az 1960-as
évekig. Felfedezése után több
színház is műsorára tűzte.
A négy felvonás közül három Alvinczi
Eduárd balatonfüredi kastélyában
játszódik, a kastély anyai felmenőié, a
Kisfaludyaké volt valamikor. A lóversenyeken saját
lovait futtató nemes úr ezt a sportot
szenvedélyesen űzi agglegényként.
Kastélyában két unokahúgának,
Esztellának és Piroskának ad otthont. A
lányok apjukként bánnak Alvinczival, holott a
férfi gyengéd szálakat táplál
Esztella iránt. A csendes idill akkor kezd hullámzani,
amikor megjelenik Rezeda Kázmér szívtipró
aranyifjú a kastélyban, magát
családkutatónak kiadva, miközben Esztellának
udvarol, és magával akarja vinni Pestre. Alvinczi
kétségbe esik a rá váró
eseményektől.
A második felvonás egy füredi Anna-bálon
játszódik, az Esterházy fogadóban. A
bál ideje alatt Alvinczi szinte könyörög
Esztellának, hogy becsülje meg a kezet, amely óvja
őt, maradjon mellette, ám Esztella Rezeda Kázmérra
erőlteti magát, s megszökik a
csábítóval éjszaka, aki a lánynak
semmit se ígért, mindössze szenvedést,
nyomort, hűtlenséget. Esztella mégis megy, mert nincs
maradása, de visszajön elköszönni Alvinczitől,
aki az utolsó utáni pillanatban megbocsát nevelt
lányának.
A harmadik felvonás Steinné lakásán, Pesten
játszódik. Ez amolyan szolid, főúri
találkahely. A ház madame-ja erényes hölgy,
csak a férjét szereti, ám a boldogtalan
férfiak hozzá járnak szerelmi
csalódásukból kigyógyulni. Rezeda elhozza
Esztellát, hogy próbára tegye, erényes-e,
hű marad-e hozzá a végsőkig? Látható, hogy
a lump férfi meg akar szabadulni Esztellától,
túl súlyos neki a szép, fiatal nő. Esztella
idegenül viselkedik az örömházban, már
kiábrándult Rezedából, szótlan, el
akar menni, de a környezet börtönként
zárja körül. Itt talál rá Alvinczi, aki
megérezte, hogy ide kell jönnie a szép
Esztelláért, és hazavinni. Az asszony boldogan
távozik nagybátyja karján.
A negyedik felvonás visszatér a balatoni villába.
Esztella gondos háziasszony lett, gyerekeket tanít,
vigyáz a házra. Alvinczi eltűnt, senki nem tudja, hol
van, amikor megjelenik Rezeda azzal a hírrel, hogy Alvinczi
elvesztette minden vagyonát, tönkrement,
házát elárverezik hamarosan. A
csábító Esztellát magával
vinné ismét. A lány
végérvényesen és egyértelműen
kikosarazza Rezedát, mert soha nem tágít
már Alvinczi mellől. Alvinczi ekkor belép a házba,
és bejelenti, hogy a házat megmentette Esztella és
nagynénje számára, ő pedig itthon marad
mindörökre.
„A vörös postakocsi” Krúdy legjobb
prózai formáját képes a színpadra
átmenteni. Igazi konfliktus vagy dráma itt sincs, mert
Alvinczi és Esztella kapcsolata Rezeda Kázmér
közbelépésével pusztán lírai
eseménye a darabnak, amit a szerző prózai
terjengősséggel, amolyan „krúdys”
túláradással ad elő. Prózából
átvett vonás az álomképszerűség,
amikor a luxusbordély jellegzetes figurái mondják
el keserű, olykor víg tapasztalataikat életről,
szerelemről. Az élet válságos pillanataiban pedig
megszólal a postakocsi kürtje, új fejezet, új
kihívás következik, hol föl-, hol
leszállnak róla. Olyan, mint Kosztolányi
villamosutazása az Esti Kornél utolsó
fejezetében.
Krúdy-esszenciát kapunk ebben a színdarabban,
szereplői szemünk előtt élik meg a hűséget, a
hűtlenséget, a szerelmet, a csalódást, az
öregedést, a féltést, a reményt, az
erényességet és az árulást is. A
léha Rezeda és az öregedő Alvinczi közül
az utóbbi kerül ki győztesen.
A szerzői utasítások közt találunk egy
olyant, amelyben Krúdy kiszól az Alvinczit
játszó színésznek, hogy ha többet akar
tudni a figuráról, akkor olvassa el az azonos című
regényt (A vörös postakocsit), s fel lesz
vértezve általa az alakításhoz. A
kiszólás amolyan Molnár Ferenc-i önironikus
motívum.
1926-ban írta „A Három holló”
című egyfelvonásosát Adyról és
kedvenc mulatójáról. Szereplői korhelyek,
cinikusok, örömlányok, a bolond muzsikus, a
púpos kocsmáros, Zuboly, akinek eredeti neve
Bányai Elemér, Ady egyik barátja volt,
újságíró, 1915-ben hősi halált halt
az uzsoki szorosban.
A híres kocsmát megelevenítő egyfelvonásos
két témát jár körül. Előbb a
pénzről beszélnek, amiből sosincs elég,
aztán vitatják a háború
kitörésének lehetetlenségét, majd
megélik a háború kitörését,
amit Ady megjósolt előre. Zuboly, a talpig becsületes
úriember önkéntesként vonul be katonai
szolgálatra, ahonnét már nem tér vissza.
Ami elméletileg már lehetetlen volt – hogy
háború legyen a 20. században –, az most
egycsapásra lehetséges lett. Minden a
háttérben zajlik, az átlagpolgárt nem
kérdezik, akar-e a frontra menni. Ady megérezte,
megírta, mégsem diadalként éli meg
kitörését.
Az utolsó jelenetben Léda lép színre, aki
magával akarja vinni a költőt Párizsba, ahol
biztonságban lenne. Régi szerelmükre hivatkozva
jött érte, amely még él az asszonyban, Ady
viszont már Csinszkát szereti, aki a menyaszszonya,
és akármi lesz is, ő marad. Léda
csalódottan távozik. A jelenet annyira kitalált
és idilli, hogy a valóságban ennek épp az
ellenkezője történt. Ady 1914-ben nem találkozott
Lédával, ideje nagy részét Csucsán
töltötte, várva a házassági
engedélyre, Léda és férje, Diósi
Ödön pedig szinte menekülésszerűen hagyták
el Párizst az egyik utolsó vonattal, lefizetve a kalauzt,
mert a franciák minden idegent internáltak mint
ellenséget a háború kitörésekor.
Krúdy megszépítette a valóságot,
emléket állítva Ady vátesz voltának
és erős hazafiságának.
Az öt befejezett színdarab mellett találunk
még egy 1912-ből származó kezdeményt,
szinopszis félét, amely aztán tervezet maradt.
Címe: A bujdosó. A történet az 1848/49-es
szabadságharc leverése utáni időkben
játszódik, a három férfi szereplő
közül az egyik még
börtönbüntetését tölti Kufsteinben, a
másik egy fiatalember, aki a ház
melléképületében él, és a
hatóságok elől bujkál, valamint egy
szomszéd, aki császári hivatalnok, de a
család barátja, ő a kisebbik lánynak udvarol. A
női főszereplő az idősebbik lány, a raboskodó
férfi felesége, aki közben beleszeretett a
bujkáló fiatalemberbe. Azt tevezik, hogy amikor majd a
császári lovas fogat keresztülmegy a falun és
lovakat váltanak, ez alatt kérvényezni lehetne
szóban és írásban a kufsteini rab
kiszabadítását. A házban
bujdosó fiatalember elbúcsúzik a ház
asz-szonyától, akivel kölcsönösen
megszerették egymást, s tovább áll a
háztól.
Krúdy novellaszerűen megírt szinopszisa itt ér
véget, nem tudjuk, végleg lezárta itt a
cselekményt, vagy akarta volna folytatni? Merthogy mindezt az
eseménysort az első felvonásba szánta, több
felvonásról nem esik szó. Valószínű,
hogy nem tudta megnyugtatóan folytatni vagy lezárni a
történteket, és felhagyott a kidolgozással.
Szüntelenül az jut eszembe, hogy milyen gazdagok vagyunk!
Krúdy – nagy elbeszélőnk – mellékesen,
szinte ajándékba adott nekünk öt
színdarabot, amelyekben gyönyörűségünket
lelhetjük, mert nagyszerűek, élvezetesek, de
megbecsülni sem tudjuk őket, mert szerzőjét kifejezetten
prózaírónak tartjuk, amit az epikája
mellett írt, afelett elsiklunk. Mi vagyunk a
hálátlan utókor.
2013.
május 31.
Megjelent:
Kláris, 2013/5. sz.
♣ ♣
♣