Megszoktuk már,
hogy
nemzeti drámáinkat gyakran láthatjuk új
és megújult köntösben, kissé
félve
tekintünk a bemutatók elé, vajon miféle
újdonsággal lepnek meg bennünket időről
időre rendezői koncepciót, díszletmegoldást,
színészválasztást tekintve. Katona
drámája dramaturgiailag is
remekmű, de minket legjobban a benne lévő
magánéleti és hatalmi konfliktusok
újra fogalmazott megoldásai izgatnak. A Nemzeti
Színház évadnyitó Bánk
bán előadását Vidnyánszky
Attila rendezte, ez a hetedik rendezése, ebből négy
az
operai, három a prózai változat.
A két
részben játszott
öt felvonás színpadi
megvalósítása mozgásban, zenében,
látványban rendkívül
sűrű, zaklatott, és szerkezetileg különös
elemekkel dúsított. A szokásosnál
több szereplő vonul át a színpadon, férfi
és női néptáncosok, királyi gyerekek
és nevelőjük, néma szereplők, a
békétlenek, udvaroncok. Az egymásba
tolható,
hol süllyedő, hol emelkedő díszletek mellett technikai
berendezés is előkerül,
az operából egy Hazám, hazámot, vagy Tiborc monológot
bejátszva. Bánk fia, Soma fakardját apja
összetöri, de sűrűn játszik Nagymagyarország
puzzle-val is. Az újításokat nem sorolom
tovább, hatása színes kavalkádként
hat a nézőkre, a látványt számos zene is
kíséri (A felkelő nap háza; John Lennon: Imagine; Massive Attack),
valamint nem Katona által írt
vendégszövegek hangzanak el (dramaturg: Verebes
Ernő). Ez cunamiként zúdul a nézőre, időbe
telik, amíg feldolgozza.
Minden klasszikus
darab, így minden újrajátszott Bánk
bán
(190 éve [1833] került színre először
Kassán) a jelennek akar valamit üzenni a
történelmi esemény által, ezt el is fogadjuk,
kérdés, milyen eszközöket használ.
A most alkalmazott eszközök meghökkentésre,
bombasztikus hatásra épülnek,
kétségtelen viszont, hogy a rendezői koncepció
mögött van újfajta gondolatiság.
Csak meg kell keresnünk ezeket.
Ahogy a jól ismert
cselekményt követjük a színpadi
játék folyamán, számos
szürreális vonást
találunk: a királyné mintha narkózisban,
öntudatlan állapotban élné át a
szerepét, sokszor mozgása sem természetes
mozdulatokból áll. Gyermekeinek
furcsa, 21. századi fogalmakat recitál, mint globalizáció,
manipuláció, krízis
stb. Halála előtt Somát
látva
a honi térképpel játszani, odaszól: „Csonka
Magyarország nem ország, egész Magyarország
mennyország.” Bánk alakja is a
szürreálishoz közelít, hiszen egy
óriási karddal jelenik meg a mű elején, amit
aztán pörölyként forgat (ami később
más kezébe is kerül), űzött vadként
bujkál
a palotában, eszelős kiáltásokat hallat, és
Gertrúd megölése után többször is
kijelenti, hogy nem ezt és nem így akarta.
Szürreálisnak tekinthető Melinda
is, aki egyszer Napbaöltözött Asszonyként jelenik
meg, és az eredeti
tartalomtól eltérően itt bizonyosan
megcsalta férjét.
Egyes szereplőknek
viszont teljesen új karaktert adott a rendezés.
Petúrt egy Kossuthhoz
hasonlatos népvezér melldöngetős,
szónoklós szereplőként látjuk, ezt
egészíti
ki a zsinóros mente és a többször
felvonuló néptáncos epizód.
Kurtán-furcsán
áll előttünk Tiborc, aki csak részben mondja el
monológját, amit megszakít egy „mondjuk,
ez hülyeség” kiszólással.
Biberach nemcsak lézengő Ritter, hanem a DJ pultot is kezeli,
és mikor Bánk
leinti a Hazám, hazámot, ő is
kiszól
egy trágársággal. II. Endre is új szerepben
mutatkozik, a „síró király”, aki a
„méltán elesett királyné”
feleséget siratja, és ezt környezete meg is engedi
neki.
Ha az aktuális
mondanivalót keressük, nem könnyű megtalálni a
turbulens előadásban. Annyi
bizonyos, hogy a mű magánéleti szála
fontosabb a Tiborc-féle jobbágy panasznál.
Legszebb jelenet, amikor Bánk
elfogadja fia kéznyújtását, és
karjába veszi a gyermeket. Viszont a mából
visszatekintve, önreflexív módon
próbálja magyarázni a magyar nemzet tragikus
szétesését, Trianont, a
széthúzást. Ezért jelenti ki
többször is Bánk, hogy
másképp akarta az eseményeket, de
kicsúszott a kezéből az irányítás,
ezért ő,
vele együtt mi is vesztesek vagyunk a teremtésben.
Utólag siránkozunk
igazságtalan sorsunkon, mintha mi nem is tehetnénk
mindarról, ami velünk
történt. Felesleges a Szép vagy,
gyönyörű
vagy Magyaroszág, el is hal a dal az első sor után,
és kicsit nevetséges mindaz,
amivel saját hősiességünket akarjuk igazolni.
A színpad
közepén
felállított kapu osztja ketté a teret, a
többi díszletelem ehhez a kapuhoz
igazodik, s osztja fel a színpadot kintre és bentre (a
díszlettervező nevét nem
tünteti fel a színlap). Ötletes megoldás a
három szövőszék nemzeti jelképeket
mutató szőtteseinek utolsó jelenetbeli
összekapcsolása, amely az összefogást,
összetartást szimbolizálja, ez lehetne a jövő. Berzsenyi Krisztina jelmezei és kellékei
némileg segítik némely
gondolat megértését.
Egyedi ötlet a
királyi
gyermekek szerepeltetése. Gertrúd kisebbik lánya
egy mostanság divatos dalt
énekel (Elza dala a Jégvarázs c.
rajzfilmből, címe: Legyen hó), ez
valahogy kilóg az egészből, ahogy Soma (Bánk fia)
gyerekmondókája is
(Csiga-biga), de körülményesnek tűnik Gertrudis
meggyilkolásának jelenete is,
amely vontatott, és feleslegesen hosszú.
Berettyán
Sándor (Bánk) hiteles
figurát hozott, érett a szerepre, pedig kb.
tíz évvel fiatalabb a darabbeli
címszereplőnél. Ács Eszter
(királyné) jól játszik, de a figura
idegenül hat ebben a
közegben, ezt a Gertrúdot nehezen lehet szeretnie a
hazatérő Endrének. Pedig Berettyán
Nándor (Endre) rátermett
királyt játszik, még úgy is, hogy
rövid szerepének utolsó mondatait
kihúzták a
szövegből (Magyarok! igen jól ismerem
– szeretnek,/Enyimek!...). Barta
Ágnes (Melinda) játékában a
gyermekétől elszakított anya rettenete jelent meg
nagyszerűen, Herczegh Péter (Ottó) egy
valódi
szerelmes férfit alakított, míg Szabó
Sebestyén László (Biberach) egy mai haszonleső
vagányt. További szereplők: Kristán
Attila (Tiborc), Szász Júlia
(Izidóra), Mészáros Martin
(Petúr), Rubold Ödön
(Mikhál), Szép Domán
(Simon), Madácsi István (Myska), Varga József (nevelő), Bordás
Roland, Horváth Márk (meráni
urak), Hegedüs
Donát Dorián (Bánk fia).
Közreműködtek még: magyar urak, meráni
hölgyek,
három szövőnő, négy gyermek. Rendezőasszisztens: Herpai Rita.
Bemutató és
megtekintett előadás: 2023. szeptember 3.
Budapest, 2023.
szeptember 6.
Földesdy Gabriella
Megjelent a Kláris 24/1.
számában.
