Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

ÖRÖM ÉS BOLDOGSÁG

Latinovits Színház, Budaörs

Székely Csaba, Romániában élő neves (és nagyon fiatal) magyar drámaíró rátalált a címre. Biztosan nehéz, kimondottan a szerzőre váró feladat egy olyan címet találni, ami kifejezi, előre jelzi a mondanivalót, a stílust szinte előzetesen, és mindezt egy-két szón keresztül, de most sikerült – erre mondjuk, hogy frappáns cím. Amikor csak olvassuk ezt a két nagyon pozitív hangzású szót egymás mellett, címként, rögtön érezzük, hogy nem egy örömmel teli, boldogságot kifejező történetről lesz szó. Ha arról lenne szó, akkor elég lenne ebből a két szóból csak az egyik, például: Boldogság. Így együtt vészterhes hangzása van a címnek.

A szerző és a rendező (Alföldi Róbert)  is mindent megtesz, hogy mindenki számára teljesen „világos” legyen, hogy a történet az erdélyi melegekről szól, akik kisebbséget jelentenek az egyébként is kisebbség között. Ezt szolgálják a hímzett párnák a díszletet jelentő, a színpadot körülvevő függönyön, jó magasan, így ott is vannak, és nem is. A darab helyhez kötöttségét szolgálja a zene, az énekek és a beszédstílus, a használt szavak, a megjátszott hangszín, a beszédközi hangsúlyozás. A helyhez kötöttség következetes hangsúlyozása, az általánosnak tekinthető probléma kis területhez kötése elviszi a darabot az abszurditás felé.

A történet egy előadás keretei között esetjátéknak tűnhet. Az előadás célja elmondani, hogy a melegek nem tartoznak a „normális” emberek közé, akármennyire is igyekeznek, hogy eltitkolják személyes életük sajátosságait. Az öt homoszexuális szereplő minden szinten, egyéni életükben, munkavállalásuk során, közösségi életükben ütköznek a környezettel, a környezet előítéleteivel. Fél mindenki, félnek a megbélyegzéstől, a kirekesztéstől a melegek és félnek a többiek is, nehogy megérintse őket az ismeretlen, félnek a közvélemény hatalmától. A tanár, Ádám (Chován Gábor) ijedt és könyörgő kétségbeeséssel küzd az állásáért, de az igazgatónő (Spolarics Andrea) mégis kirúgja. A fiú (Dénes – Fröhlich Kristóf) és apja (Elek – Mertz Tibor) kapcsolatát már évek óta a meg nem értés jellemzi. Az apa elementáris erővel gyűlöli a másságot, fiának minden általa nem értett viselkedésére azt kérdezi: – Na mi van, buzi vagy? – Végül 22 évesen egy újabb ilyen kérdésre válaszolva, bevallja, hogy – igen –, az apja elzavarja, megfenyegeti, hogy megöli. Elek képviseli a legdurvább tagját a többségnek, ordenáré módon káromkodik, kiabál, és végül üt is, a parkban csókolódzó leszbikus pár egyikét úgy megveri, hogy az kórházba kerül. A másik képviselője a többségi véleménynek Spolarics Andrea. Több szerepben fellép, ő az ápolónő, az igazgatónő, ő a szomszédasszony, a feleség, aki konokul ismételgeti ostoba közhelyekből épített mondatait, ezzel ő váltja a darabot tragikumból komikummá. Spolarics Andrea belépése a színre végül már vidámságot, nevetést vált ki a közönségből. Hasonló módon válik a darab komikummá a három falubeli számonkérése során. Béla (Ilyés Róbert) kocsmájában fekete csizmájukban, fekete ruhában, nagy bajusszal, fekete kalapban jelenik meg a három ismerős a faluból, akik ugyan számon kérni jöttek, hiszen az otthonról elkergetett Dénes a kocsma raktárában lakik, és ez a gyanú árnyékát veti Bélára, akinek családja, gyermekei vannak. Folyik a beszélgetésnek alig nevezhető „játék” Béla és a vendégek között, akik Béla egyik kérdésére sem mondják ki világosan, hogy miért is jöttek, utalgatnak, ködösítenek, gyanakodnak, mint akik akarnak is mondani valami nagyon fontosat, de nem akarnak felelősséget vállalni a mondanivalójukért.

A három homoszexuális férfi kapcsolata is komikumossá válik a darab végére. Mind a hármuk személyiségi tulajdonságuktól, eddigi életük által befolyásolva másképpen elkötelezettek, vagy másként élik meg a másságukat. Egy szerelmi háromszöget alkotnak a darabban, közöttük Dénes játssza a főszerepet, őérte küzd Ádám és Béla, akik már egyáltalán nem fiatalok. Összeverekednek, gyilkolják, bántják egymást, míg a rendőrként megjelenő Elek fegyverrel fenyegeti őket, ami a nagy érzelmek által vezérelt verekedőket nem hatja meg egészen addig, amíg az egyik, a megvert, leszbikus leány ki nem csavarja a kezéből a fegyvert, és azt rájuk tartva a rendőrségre viszi őket. A közönség a végén már hangosan nevetett.

Nem sikerült kideríteni, hogy pontosan mikor írta Székely Csaba a darabot, de 2016 előtt kellett elkészülnie, mert 2016-ban már Szikszai Rémusz rendezte Tatabányán. Tehát ez legalább 6 év, vagyis az biztos, hogy nem a mostani felfokozott hangulat inspirálta a darabot. Azért tartjuk fontosnak ezt a megállapítást, mert akkor biztosak lehetünk benne, ami egyébként a darabból is kitűnik, hogy a szerző a homoszexuálisok társadalmi problémáját egy fontos jelenségnek tekinti, és nem a divat irányította a tollát.

A szerző és a rendező is okosan használják a tragikum és komikum, tragikomikum arányát. A komikus, vagy komikussá váló jelenetekről már volt szó. A megvert leszbikus lány (Hartai Petra) kórházi ágyánál megjelenik a párja (Pető Kata). Mind a ketten súlyos válságban vannak, összevesznek, de az ő jelenetükben még csak az árnyéka sem jelenik meg a komikumnak, még akkor sem, amikor Spolarics Andrea mint nővér elmondja szokásos ostoba ellenségeskedő szövegét, nem oldja a hangulatot, megrendülve hallgatjuk a bajra bajként.

Bátor írótól, bátor rendezőtől és bátor színészektől egy remek, nehéz, súlyos társadalmi problémáról láthattunk egy komikus, tragikomikus színdarabot, örülünk, mert tudjuk, hogy a humor a túlélés alapja.

Budapest, 2022. február 7.


Tóth Attiláné

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©