Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

EGY CSEPP MÉZ

Radnóti Színház

A cím azonnal elkezd dolgozni az ember agyában. Tony Richardson 1961-ben forgatott azonos című filmje mindenkiben nyomot hagyott, aki látta. Akkor a film szorongó érzést okozott nézőjének, elcsodálkoztunk azon, hogyan élnek egy angliai lepusztult nyomornegyed szerencsétlen lakói, legalább is az életét zabigyerekkel és pasikkal terhelt Helen, és jobb sorsra érdemes lánya, Jo, aki végül ugyanazt az utat látszik bejárni, mint anyja. Jo egy afrikai színes bőrű fiúval esik szerelembe, majd egy fehér (és talán meleg) csúnya fiú viseli gondját, és talán valamikor kilábal a nehéz sorsból. Láthattuk, hogy Angliában is élnek nincstelenek nyomorúságos pincelakásokban, vannak színes bőrűek, és vannak leányanyák, akiket akkoriban mindenhol megbélyegeztek, és/vagy sajnáltak, ahogy mi, akkori mozilátogatók is azt tettük.

Shelagh Delaney, a történet írója még húsz éves sem volt, amikor kezdőként ezzel a darabbal futott be, és lett híres. Úgy tűnik, a történet, illetve annak továbbfejlesztett változata ma is hat, mindenesetre foglalkoztatja a színházrendezőket. Az utóbbi években több vidéki (és fővárosi) színház is játszotta az Egy csepp mézt. A Radnóti színházi 2021-es változatot Totth Benedek fordította és dolgozta át színpadra, a dramaturg: Hárs Anna.

Az 1958-ban írt történetet felfoghatjuk egyedi esetnek, sajátos egyéni tragédiának, ami egyediségében is súlyos társadalmi problémát feszeget: nyomor, lét alatti lét, kirekesztettség, iskolázatlanság, külvárosi gettósodás, hogy csak a felszínen maradjunk. Ha ezt lehántjuk a történetről, marad a nyers egyéni sorstragédia, vagyis Helen, az önző anya, aki fiatalon könnyelműen élt, lányt szült, egyedül maradt, és azóta kergeti a boldogság illúzióját, gyerekével nem sokat törődve.

A darab úgy kezdődik, hogy a régi albérletből menekülnek a koszos, büdös szuterénba, mert a régi bérleményük lakbérét nem fizették már. Lánya, Jo, szebb életre vágyik, de érzi, hogy neki sem jut jobb sors, azért bőven odamondogat anyjának. Ám szeretetet nem kap, a karácsonyeste magánya szorítja rá, hogy a neki udvarló cigányfiút az ágyába fogadja. A fiú tengerész, hamar eltűnik az életéből, Jo ottmarad leendő gyermekével egyedül. Az anya hiányát – aki Peterhez, az épp aktuális pasihoz költözött – a Jóhoz költöző Geof tölti be, aki meleg, plusz zsidó származású, példásan önzetlen módon szereti a lányt. Az idillnek a hazaköltöző Helen vet véget, aki lebuzizza és elüldözi a fiút, végül ő is magára hagyja a vajúdni kezdő lányát. Ez utóbbi befejezés kizárólag a Valló Péter által fémjelzett jelenlegi rendezés sajátja. Teljes pesszimizmus és őrjítő reménytelenség [Tony Richardson filmje a végén felvillant egy pici reményt a kisfiú által átnyújtott csillagszóróval].

Valló Péter rendezéséről az a közkedvelt liberális felfogás jut eszembe, hogyha a dolgok nem a mi szájízünk szerint alakulnak, akkor a dolgokat úgy ferdítjük, alakítjuk, hogy mégis nekünk legyen kedvező. Valló próbálta kicsit „honivá” igazítani a jellegzetesen angol tartalmakat, bár ez nem könnyű. Ehhez kicsit át kellett alakítani az eredeti felállást. A nők neve ugyan angol, de a helyszín nem meghatározott, lehet bárhol. A fekete afrikai fiúból cigányfiú lett, a meleg gyámkodó srác még zsidó léttel is bővült. Helen és Peter pedig még gonoszabbak lettek, mint a filmben. 

Muszáj megemlíteni a színre állítás egyéb körülményeit. Horváth Jenny díszlete túlzottan is realistának tűnik, bársonyszékeinken ülve szinte fázunk a rideg pincelakás dohszagú, nedves falait szemlélve. Benedek Mari főként azokban a jelmezekben tündököl, amelyeket a csélcsap, divatbáb Helen számára tervezett. Szokatlan a színdarabhoz rendelt élő kísérőzene, amely dzsessz elemekkel telített, de slow és blue hangzás is erős benne. Két alkalommal egy-egy színész által énekelt dallamra is ráhangolódik a kíséret, és ezek még összhangban is vannak, egyébként azonban nem érezzük, hogy a háromtagú együttes (dob, nagybőgő, zongora) szervesen egészíti ki a tartalmakat (zenei vezető: Wágner-Puskás Péter).

Az előadásnak a Helent játszó Kováts Adél „antianya” alakítása adja meg a sajátos zamatát. A színésznő vérforraló módon váltja ki ellenszenvünket a figura iránt. Megalázó a helyzete az általa teremtett párkapcsolatban, mintha Peter aljasságát kötelező lenne elviselnie az egy csepp méz neki szánt adagjáért. Az általa viselt ruhákat látva még jobban szánakozunk sorsán. Legkirívóbb a fehér esküvői tüllruha a fehér szőrme keppel, amely világosan mutatja a minimális önkontroll hiányát. Még ennél is jellemzőbb, amikor felesleges rózsaszín bébi cuccokat vásárol össze leendő unokájának, akinél ekkor még nem lehet tudni, fiú vagy lány lesz. A Jot játszó Mészáros Blanka kissé tapasztalatlanul vállalkozott erre a kényes leányanya szerepre. Játéka sok tekintetben meggyőző, ám kiejtése nem elég artikulált, időnként halk is, így sokszor nem érteni, mit mond. Rusznák András (Peter) kellően durva megnyilvánulásai és trágár beszéde hozta a „rossz fiút”, nem elég, hogy rasszista, alkoholfüggő, még Joval is bepróbálkozik. Baki Dániel cigányfiúja szimpatikus figurát hozott színre, ahogy Porogi Ádám (Geof) lágy, önfeláldozó, és minden megaláztatást szó nélkül tűrő magatartása már-már hihetetlennek hat számunkra.

Közreműködő zenészek: Badics Márk/Boegán Péter (dob), Csizmás András/Miskolczi Márk (nagybőgő), Wágner-Puskás Péter/Benkő Dávid (zongora), a rendező munkatársa: Hatvani Mónika, Lévai Ágnes.

Bemutató: 2021. szeptember 26.

Megtekintett előadás: 2022. január 27.

Budapest, 2022. január 31.

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©