A színpadot
takaró redőnyön – míg az
előadás meg nem kezdődik – sirályok
röpködnek jobbról balra vetítve, a
főszereplő Nyina pedig számtalanszor elkiáltja
magát: Sirály vagyok, sirály
vagyok. Menet közben a Trepljov által lelőtt sirály
jelenik meg a színen,
később egy kitömött, amolyan iskolai
szertárból való példány tűnik fel. A
kísérőzene
egy francia sanszon, címe: Sirályok [Mouettes].
Semmi kétség, Csehov sokat játszott, nagyon
híressé vált művét látjuk a
nézőtéren ülve, csak nem úgy, ahogy eddig
megszoktuk, hanem másképp. A grúz
rendező, David Doiasvili új
értelmezést, új mondanivalót fogalmazott
meg a klasszikus színdarab kapcsán.
Az új
kezdeményezéseket be kell
fogadni a nézőnek, nem a régihez ragaszkodni,
egyáltalán, mit mond nekünk egy
százharminc évvel ezelőtt megírt színpadi
mű? Sokat is, meg keveset is. Hiszen
az ókori görögöket, Shakespeare-t is
nézzük manapság, és az sem halványult
el
az idők során, sőt! Csehov sem avult el, sőt! Manapság
mintha jobban értenénk,
mintha valósággal nekünk, 21. századi
embereknek írta volna a szerző.
Jeleneteiben magunkra ismerhetünk, a problémák,
amelyekkel küzdünk, ugyanazok,
mint a 19. századvégi Oroszországban.
Magány, céltalanság, életuntság,
anya-fiú
konfliktus, művészi válság az író
vagy a színész pályáján. A szerelem
hiánya,
máshol a féktelen, illetve beteljesületlen szerelem,
és annak tragikus
következményei. Csehov egyrészt sajnálja az
általa ábrázolt figurákat,
másrészt
kigúnyolja őket, mert valahogy nevetségeseknek tartja
szerencsétlen
komolykodásukat. Már az 1896-os ősbemutatón sem
úgy játszották (mellesleg a
többi művét sem), ahogy a szerző elképzelte.
Eredetileg a
műfaj: színjáték négy
felvonásban. A régi
változat fordítója: Makai Imre. A
vígszínházi változat műfaja komédia
lett, fordítója: Kozma András,
aki
egyben a dramaturgi feladatot is ellátta.
Komédiának azonban túl magvas, a színjáték
maradhatott volna műfajként.
Doiasvili
rendezéséhez nem tudom,
mit szólna Csehov. Talán időnként felkapná
a fejét: Ez meg mi? Aztán
elmosolyodna, hogy ezek a kései utódok mi mindent ki
tudnak találni!
Megfordulhatna a fejében, hogy ezt nem is ő írta, csak
hasonlít az ő drámájára.
A viccet félretéve, a Csehovnál felmerült
problémákkal szembesülünk ebben a
rendezésben is, csak intenzívebb formában,
más környezetben, és óriásivá
növesztve a konfliktusokat.
A fiatal,
színésznőnek készülő Nyina
sikert, karriert álmodik magának, emellett beleszeret
Trigorin íróba, aki
egyébként Irina végzetes szerelme, és
uralkodik a férfin. Irina sikeres
színésznőnek tartja magát, fiát,
Kosztyát elhanyagolja, sőt elégedetlen vele,
csak saját magával foglalkozik, Trigorin
író kizárólagos szerelmét akarja
megtartani. Kosztya szerelmes Nyinába, és
írói ambíciói is vannak, anyja
szeretetlensége elkeseríti. Kudarcos élete
tragédiába torkollik. Mása nem
szereti vőlegényét, Medvegyenko tanítót, de
nincs más választása, elfogadja.
Polina, Mása anyja nem szereti a férjét,
Samrajevet, aki a birtok intézője,
mert az orvosba, Dornba szerelmes. A férfi magányos
farkas, nem akar
belebonyolódni egy zűrös szerelembe. Szorin, Irina
bátyja, a birtok tulajdonosa
nem nősült meg, csak a veszteségeit sorolja, beteg,
cselekvőképtelen,
tehetetlen. Trigorin elfogadja Irina szerelmét, de
vonzódik Nyinához egy
fellángoló szerelem erejéig, amikor
komollyá válik a kapcsolat, gyorsan
otthagyja a lányt a megszületett, majd halott
gyermekével. Visszatér Irinához,
aki mindig is uralkodott rajta. Íróként sikeres,
de maga is tudja, hogy nem
jelentős alkotó.
A
színdarab női szereplői mind az
őrületig jutnak érzelmeikben, cselekedeteikre
leginkább az érzelmi zsarolás
jellemző. Céljuk elérésekor (a szeretett
férfi megszerzése) mindenre képesek,
harcolnak, verekednek, ordítanak, megszégyenítik a
másik felet, ha kell,
vetkőznek. Ettől lesz igazán 21. századi az
előadás, ebben ismerünk magunkra,
korunk viszonyaira. A férfiak viszont sokkal visszafogottabbak.
Kosztya
Trepljov ugyan túlfűtött érzelmileg, és ő
veszít a legtöbbet, végletes
kitörései őt is az őrületig viszik. Videóval a
kezében kirohan az utcára, és a
járókelőket szólítja meg, amit mi, a
nézők bent ülve végig látunk. Trigorin a
született megalkuvó, a dróton rángatott
szerető, a közönséget kiszolgáló
író,
új szerelmét, Nyinát elhagyó gyáva
ember. Szorin is beletörődött értelmetlen
életébe, a magányba, amit egy francia sanszonnal
próbál elűzni (Ne me quitte pas, azaz ne
hagyj el).
Dorn, az orvos kívül marad az eseményeken, szinte
közönyös, Samrajev, az intéző
durvaságba fojtja elkeseredését, Medvegyenko
túlhajtja magát, ezzel kárpótolja
felesége hidegségét.
Mindez magas
hőfokon jelenik meg az
előadásban. A díszlet (Daniel Doiasvili
szintén) néhány tárgyra
fókuszál. Az első részben egy
pianínó áll a
középpontban, amin tornamutatványokat
végeznek, nem zongoráznak, a másodikban
egy kanapé, ahol szerelmi jelenetek zajlanak, időnként
lesüllyed a színpad alá,
és tükörből látni, hogy mi történik
rajta. De van egy mászható vastraverz, a
kétszer is meggyulladó vödrök, locsolás
kannából (nem tudni, hogy víz, vagy
benzin jön belőle). A háttérben pedig
videó-felvételeket láthatunk a család
szabadidős
programjaiból. Lehet, fontosak ezek a videók, csak ezzel
egy időben a
cselekmény is zajlik, mindkét eseménysorra
nehéz figyelni. Közben esetleg
elmulasztunk fontos háttér-információkat.
A videó
állandó működése egyébként
is szerves része az előadásnak, legtöbb
dialógus szereplői háttérben is
megjelennek, ahogy a tükör is azért fontos, mert
állandó szembesítésre késztet.
Csakhogy, aki nem akarja a saját valós
énjét meglátni, az nem is látja meg sem
a tükörben, sem máshol. Irina Arkagyina és
Trigorin, ők gázolnak át a két
fiatal, Kosztya és Nyina életén,
közönyük megbocsáthatatlan.
Önzésük
tönkreteszi a fiatalok életét. A rendezés fő
célja mintha ennek az önzésnek,
átgázolásnak mind szélesebb körű
bemutatása lenne. Pazarló életvitelük miatt a
többi szereplő is szenved.
Bánki
Róza
jelmezei fekete-fehérben, illetve a két szín
árnyalataiban láttatja a
szereplőket. Kivételt képez Irina
„kanapés” jelenete, amikor őrjöngve
könyörög
Trigorinnak, ne hagyja el. Halványpiros ruhát visel.
Ezzel a pirossal válik döntővé
az ún. nagyjelenet.
Nem lehet
könnyű színészként
játszani Doiasvili rendezéseiben. Nagy-Kálózy
Eszter (Irina) száz százalékon ég
játék közben. Hatalmas energia-bedobással
hozza elénk ezt a betegesen, és örökké
tündökölni vágyó asszonyt, akit
képtelenség
felmenteni a felelősség alól, mert bűnrészes fia
öngyilkosságában. Ifj. Vidnyánszky
Attila (Kosztya) energiában hasonló
hőfokon ég, alkatából adódóan
gyerekes, érzelmileg kiforratlan fiatalembert alakít,
és nincs már lehetősége
felnőni, túljutni meglévő problémáin. Stohl
András (Trigorin) egy valóban üresfejű,
szánalmas, kóros megalkuvót
játszik, aki jóképűségét
kihasználva új babérokra törekszik
férfiként, ám hamar
leolvad róla az emberi mivolt. Márkus
Luca (Nyina) a darab igazi szenvedő főhősnője, kénytelen
méltóságát
veszítve játszani ezt a fontos figurát, meztelen
felsőtestének megmutatása
kifejezetten ront az alakításon. Felesleges. Majsai-Nyilas
Tünde (Polina) jól érzékelteti az unalmas
házasságból
kitörni akaró, szerelemre éhes
középkorú feleséget. Kőszegi
Ákos (Dorn) ironikusra vett orvos figurája kikacsint
a
történetből, nem is részese az eseményeknek,
ő csak vendég, idegen elem. Hegedűs D. Géza
(Szorin) életunt és
cselekvésképtelen (ez a figura nagyon megy neki), Ertl Zsombor (Medvegyenko) viszont vergődik a
tanító
természetellenessé alakított mozdulataiban. Antóci
Dorottya (Mása) és Méhes
László
(Samrajev) belesimulnak a jelenetekbe.
Világítástervező:
Csontos Balázs, szcenikus: Juhász
Zoltán, dramaturg-konzultáns: Fabacsovics
Lili, a rendező munkatársa: Efstratiadu
Zoé.
Bemutató: 2021.
december 17.
Megtekintett előadás: 2022.
január 12.
Budapest, 2022. január 16.
Földesdy Gabriella
