Szőcs Géza fikciós
Raszputyin-drámáját több nyelvre is
lefordították,
sőt olasz és orosz nyelvű bemutatója is volt már.
Magyar nyelven először
Szatmárnémetiben volt látható Sardar
Tagirovsky rendezésében, 2019-ben. Ezt az
előadást láthatjuk most.
Műfajilag meghatározhatatlan alkotásról van
szó, leginkább Dürrenmatt
parabolisztikus drámáira hasonlít.
Mindenképp egy hatalmas tablót láthatunk a
20. század emblematikus figuráival, akik saját
vesztükbe rohantak, mindezt
Raszputyin figuráján átszűrve, mintha ő lett volna
az a kulcsfigura, akire
hallgatva elkerülhető lett volna az összes szenvedés,
ami bekövetkezett.
Békevágy a
háborúk
iszonyatában! Így kiálthatnánk fel az
előadás végén, mert valóban ez az
érzés
mozgatja Szőcs Géza színdarabját.
Történelmi alapokra helyezi a cselekményt, de
kitalált elemekkel dúsítja: Raszputyin az
európai uralkodóknál tesz
látogatást,
hogy meggyőzze őket, ne kezdjenek háborút
egymással. Ehhez hívja segítségül a
saját látnoki képességét,
előrevetíti a 20. század szörnyű
pusztításait,
trónfosztásokat, összeomlásokat. Az
érintettek elcsodálkoznak ugyan, de
szívesebben háborúznak, minthogy
béküljenek. Raszputyint pedig eléri a
végzete:
az amúgy is bűnbaknak, rossz életűnek kikiáltott
cári kegyencet Juszupov herceg
és emberei meggyilkolják, és a
Névába dobják.
Sardar Tagirovsky
rendezése az írói fikciót még
szélesebb alapokra helyezte, mondhatni monstre
előadásban hozta színre Szőcs
darabját. Mielőtt megkezdődne a játék, a
színpad jobb szélén ott ül egy fiatal
férfi fehérre mázolt arccal, ő a
továbbiakban is mindig ott van, de soha nem
szólal meg, kérdésre sem válaszol.
Később derül ki, ő Gavrilo Princip, a szerb
terrorista, az ő halálos lövése adta az
apropót az I. világháború
kitörésére.
Várjuk, hogy az
előadás elkezdődjön, ekkor a főszereplő Raszputyin (Rappert-Vencz Gábor) lassan felfelé
sétál a nézőtér jobb, majd bal
oldalán, és egy szál vörös
rózsát nyújt át néhány
nézőnek – csak nőknek -,
jómagam is kapok egy szálat (a három
felvonásra szabott játékban később is van
trakta, talán vodkát, majd kávét
kínálnak a széleken ülő
közönségnek). Aztán
megjelennek az aranydíszes, gésaruhás arkangyalok,
és a háttérben állandóan
vetített történelmi tények mintegy
„lábjegyzet” funkciót ellátva, de nem
alul,
hanem felül. Megjelenik a kertészkedő II. Miklós
cár, aki nem hisz
Raszputyinnak, pedig igen szomorú véget jósol neki
a kegyenc. A cári család
legyilkolásáról később is hallunk a
darabban, az áldozatok (mindenféle áldozat)
fotói a felvonásokat záró
„vasfüggönyre” vannak felragasztva.
A szóbeli
mondanivaló
kevés lenne ez esetben, ezért fontos a
tálalása, vagyis a színpadi látvány,
a
különös beállítások, feltűnő
jelmezek, kirívó sminkek (díszlet, jelmez, smink: Kupás Anna), illetve a színpadi
mozgásoknak performansz jellege (Pável
Réka). Feltűnő, hogy minden szereplő arca fehérre van
meszelve, kivéve a
címszereplőt, aki festetlen arccal játszik
mindvégig, jelezve, hogy ő képviseli
a mesterkéletlen, kendőzetlen igazság
kimondását. Raszputyin szinte megdicsőül
ebben a felfogásban, mivel itt a század lelkiismerete
szerepét viseli.
Halálakor (1916. december) azonban csak egy
akadékoskodó, különc, sarlatán
hírében állt, akit megvádoltak
sokféle bűnnel. Az előadás különös
fényt ad
Raszputyin magánéletének, amikor egy
bordélyházba visz bennünket, a főhős egy
zacskó aranyért vásárol magának
feleséget, aki aztán ki is tart mellette,
meggyilkolása után ő keresi egyedül a hőst.
Felmerül a
kérdés a
nézőben, hogy van-e értelme minden 20. századi
szörnyűség okának megtenni
Gavrilo Princip végzetes pisztolylövését?
Mert ezt sugallja mind az írott
szöveg, mind az előadás. Ha nem dördül el, ha
mellélő, ha nem találják fel a
browningot, és így tovább. Gyanítom, hogy
akkor is lett volna valami más ürügy,
kitalált indok arra, hogy az évek óta harcra
készen álló európai nemzetek által
felduzzasztott hadseregek egy parancsszóra meginduljanak
egymás ellen. Talán
mások lettek volna a körülmények, esetleg a
következmények is, de hogy lett
volna háború Princip nélkül is, az majdnem
bizonyos.
Különösen
látványosan
mutatja be az előadás Raszputyin meggyilkolását,
még a 24 évvel később,
Trockijt megölő jégcsákány is szerepel
(legalább szimbolikusan), a szőnyegbe
tekert holttest, a gyanakvó feleség, aki kitekeri az
árulkodó szőnyeget, szóval
csak kapkodjuk a fejünket a képtelen fordulatokon. (Az
elhangzó szöveg sokszor
egyéb szabadságot is megenged magának, pl. Petőfi
halálával kapcsolatban
ütközik a hivatalos verzió és a barguzini
megtalált sírhely és csontváz
elmélete, persze humoros formában) Jól
szórakoztunk a zenei betéteken (zene: Bakk-Dávid
László, Manfrédi Annamária).
Számos slágert hallhattunk az elmúlt
évtizedekből (Fumée aux yeux; Millió
rózsaszál; Non Ho L’Eta), nem
sajnálták a színpadon felbontott pezsgőket,
és az apróra szabdalt fényes papírok
égből hullását sem. A vetített szöveg
azonban túl sok volt, egyszerre nem tud a néző a
cselekményre és a vetített
információ olvasására figyelni.
Rappert-Vencz
Gábor
színészi teljesítménye
egyedülállóan kiemelkedő. Mindvégig
színen van, hatalmas
a szövegmennyisége, a
mozgásteljesítménye, és meggyőző a
játéka, pedig fizikai
adottságait nem igazították Raszputyin
valós kinézetéhez. Nem volt szükség a
robusztus, szakállas, hosszú hajú,
szúrós tekintetű figura külsőségeit
átruházni
a színészre, mert e nélkül is
hitelessé tudta tenni az átélt, dinamikus alakot.
A többi színésznek nem volt ily lehetősége
képességei kibontására, két
kivétellel: Budizsa Evelyn (Loulou)
és Bándi Johanna (Guszeva).
Mindketten maximális odaadással játszottak.
Halványaknak tűntek az uralkodók: Zákány
Mihály (I. Ferenc József), Frumen
Gergő (V. György), Orbán Zsolt
(II. Vilmos, Juszupov). Életerősebb alakítást
nyújtott Gaál Gyula, aki II.
Miklós cárt és Marcel Proustot is
játszotta,
bár utóbbinak szövege sincs. További
szereplők: Bogár Barbara, Gál Ágnes,
Laczkó Tekla, László Zita, Méhes Kati,
Rappert-Vencz Stella, Poszet Nándor, Varga Sándor,
és a Harag György Társulat önkéntesei.
Maradandó élménnyel
gyarapodtunk ezen az estén.
Megtekintett
előadás:
2021. október 6.
Budapest, 2021.
október 8.
Földesdy Gabriella
