2021. április
6-án láthattuk az M5
csatornán Csehov legtöbbször
játszott
színdarabját, ezúttal egy három
évvel korábbi bemutatóról
készült
filmfelvételt. A Csokonai Színház
előadását egy orosz rendező, Ilja
Bacsarnikovsz állította színpadra 2018
februárjában. A Három nővér
120 évvel ezelőtt indult el
világhódító útjára a moszkvai
Művész Színházból,
első rendezője Nyemirovics-Dancsenko volt, aki akkor szembe
került a
szerzővel is, no meg a korabeli színházi
szokásrendekkel is. Azóta több ezer
rendezésben adták elő a darabot, mára szinte divat
lett újra értelmezni
a mondanivalót, újra fordítani, jeleneteket
átrendezni. Végül is, bármi
megengedhető, csak hozzánk szóljon.
Bacsarnikovsz
nemzetközi hírű
művész, a Harvardon tanít, Cambridge-ben, Los Angelesben,
Németországban
rendezői kurzusokat tart. Debrecenben most másodszor
vállalt rendezést.
Jelenlegi Három nővéréhez új
fordítás kellett, ezt Kozma András
készítette el a színház
számára. A színpad tere is erősen
átalakult, nincsen
berendezett szoba, nincs háttér díszlet, az
üres teret csak egy guruló zongora,
egy állvány és sok kellék tölti be,
kendők, lepedő, vödör, söprű és egyéb
tárgyak kerülnek elő időnként. A jelmezek nem
kifejezetten korhűek, inkább
semleges idejű öltözékek, valójában a
szereplők felismerését szolgálják
kizárólag (díszlet és jelmez: Marfa
Gudkova).
A rendező
bemutató előtti
nyilatkozatában próbálta megfogalmazni új
koncepcióját, szerinte a darab összes
szereplője boldogtalan (ezt eddig is így gondoltuk), minden
szereplő
szerelemről és boldogságról álmodik,
kivéve Natasát, akit viszont inkább a
társadalmi rang és szűk családja érdekli.
Arra a kérdésre, hogy ki vagy mi
teszi boldoggá az embert, az a válasza, hogy nem tudjuk,
mert sem a nővérek
lelkizése, sem a számító Natasa
életformája nem megoldás. Vagyis nincs
miért élnünk,
mert egyik megoldás sem jó. Az értelmetlen
élettel szemben azonban a hit az
egyedüli orvosság, hinnünk kell abban, hogy
létünknek van transzcendens, isteni
elrendelést tartalmazó értelme. Szeretnék
ebben hinni – fejezi be
gondolatát az orosz rendező. Három bájos
hölgyről van szó – teszi még hozzá
–,
akik belehalnak a kizökkent idejű életükbe, persze nem
fizikailag, csak
lelkileg, de talán az még rosszabb.
A
koncepció önmagában dicséretes és
üdvözlendő, a rendező emellett deklarált
felelősséget érez az új rendezéssel
kapcsolatban, amely szerinte ugyanakkora, mint az ősbemutató
idején. Az eltelt
idő nem csökkenti a bemutató tétjét, mert
minden időben szólni kell tudni az
aktuális közönséghez.
Mit
látunk ezek után a színpadon, és
mi jön át a rivaldán Csehov kultikus
drámájából? Mindenekelőtt egy
rendhagyó
előadást, amelyben a rendező korábban össze nem
tartozó jeleneteket fűz össze,
a szöveg nem lineárisan halad, inkább
váltogatja, egy-egy párbeszéd
részletét
hol előbb, hol később helyezi el, de ez még nem lenne
feltűnő (a
szövegátrendezés ellenére az Csehov
marad), viszont sehol sem
találkozunk a megszokott melankolikus
intonációval. Mind a szövegmondás, mind a
mozgás hallatlanul expresszív, szinte minden jelenetben
kirobban valamelyik
szereplőből az érzés, a vágy, a szenvedély,
s ez féktelen táncban, őrjöngésben,
földön fetrengésben mutatkozik meg. A férfi
szenvedély, illetve kudarcélmény
egy vödör vízbe hajtott fejjel végződik, majd a
színész fejére húzza a kiürült
vödröt. Ilyen mértékű szuggesztivitás
mindenképpen hat a nézőre, aki a dinamika
révén újra éli a nővérek
kiszolgáltatottságát, de Andrej (a lányok
fivére) és
Kuligin (Mása férje) pipogyasága is fokozottan
érvényesül a játék által,
Natasa
(Andrej felesége) rideg önzése is plusz
hangsúlyt kap, Szoljonij (Irina egyik
udvarlója) nem is Irina szerelméért küzd a
párbajban, hanem régóta meglévő
gyilkos ösztönét akarja újra és
újra kiélni. Versinyin és Mása
búcsúzása pedig
őrjítő szeretkezésbe torkollik.
A
díszlet hiánya, valamint a darab
szünet nélkül való játszása azt
eredményezi, hogy a közönség (a tv néző)
téren
és időn kívülinek érzékeli a
történéseket. Nem kiégett emberek
elvágyódásáról
van szó, hanem életre vágyó emberek
szenvedélye áll a középpontban. Aki nem
ismeri a Három nővér szövegét,
keletkezésének idejét, nem érzékeli,
hogy
még a cári Oroszország idejében
íródott. Ez manapság már nem
probléma, régóta
megszoktuk: a színház nem múzeum, ahol a dolgok
kronologikus rendben
következnek egymás után. A színház
maga az életünk része, szenvedélyeink,
vágyaink, balsorsunk és örömeink
színhelye, amit egy előadásban újra s újra
átélhetünk.
A szereplők
hűségesen végrehajtják a
rendező koncepcióját, és láthatóan
hisznek benne. Közülük is megemlíthető a
Szoljonijt alakító Mercs János, akinek
kemény, katonás arcéle
felejthetetlen marad. Emlékezetes Sárközi-Nagy
Ilona a szerelmes Mása
szerepében, Szakács Hajnalka, a boldogtalan
Irinát sírva el, viszont
Tuzenbach báró halálhírét hallva,
csak egy rövid kiáltást hallat, és nem
ájul
el. Jelentős volt még az Andrejt játszó Vranyecz
Artúr, a dadát alakító Oláh
Zsuzsa, az Olgát játszó Varga Klári,
a Kuligint hozó Mészáros
Tibor. Kiss Gergely Máté Versinyin
szerepében nagyon igyekezett
megfelelni az elvárásoknak, ez sikerült is, ebben
csak túl fiatal volta, lágy
vonásai akadályozták kissé. További
szereplők voltak: Rózsa László
(Tuzenbach báró), Bakota Árpád
(Csebutikin), Bicskei István
(Ferapont), Kovács András (Fedotyik), Kránicz
Richárd (Rode), Újhelyi
Kinga (Natasa), Vass Judit Gigi (Harmonikás
lány).
A
televíziós közvetítés rendezője Márton
István volt, vezető operatőre Szobrász
András. A felelős szerkesztő: Bányász
Barna Zsolt.
Budapest, 2021. április 12.
Megjelent
a Kláris
21/4.
számában.
Földesdy Gabriella
