Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

AZ ÖNGYILKOS

Jászai Mari Színház – Népház, Tatabánya (online)

Erdman 1900-ban született és 1928-ban megírta Az öngyilkos című darabját. Mint fiatal, művészetek iránt érdeklődő, tisztelte Gogol szatirikus drámáinak stílusát, majd az abszurd írások felé fordult. A színházak többször megpróbálták előadni a darabját, de ha nem a központi cenzúra, akkor a helyi szervek nem engedélyezték, pedig abban az időben több kísérletező, sőt abszurd színház működött Moszkvában. Egyszer még ki is tiltották Moszkvából Erdmant, de kérvényezte, és egy kis városba tudott áttelepülni, ahol szintén a színházban keresett és talált munkát. 1970-ben halt meg, és a nyolcvanas években mutatták be a darabját.

Az öngyilkos szatíra, tele abszurd elemekkel. Podszekalnyikov (Kardos Róbert) és felesége, Maria (Bakonyi Csilla) Moszkva nem hisz a könnyeknek című filmből és több regényből is jól ismert moszkvai stílusú társbérletben laknak. A díszlettervező (Horesnyi Balázs) szemléletesen ábrázolta a viszonyokat, a közös folyosóról nyíló közös WC-t, a többi ajtót. Az egyik mögött lakott Kalábuskin (Crespo Rodrigo) több céllövölde tulajdonosa, az ügyeskedő, mindenből hasznot szerző, a szervezkedés gyors és zseniális megvalósítója a barátnőjével, Margaritával (Danis Lídia), aki vendéglős a vidámparkban, és féltékeny. Itt lakik Olga (Pálfi Kata), az egészségügyi dolgozó, ápolónő a maga naiv jólelkűségével, és persze Podszekalnyikov anyósa, Szerafima (Tóth Rita) is. A díszlettervező forgószínpadot tervezett, hogy jól megfigyelhessük a körülményeket, ugyanis az emberek életére ez nagy hatással van. Egy valamikori elegáns lakásban (az ajtók mutatják a múltat) a közben lepusztult falak között az emberek is reménytelenül tönkrementek. Az ilyen körülmények között létező emberek élete adja a darab egyik abszurditás felé hajló jellegét. Nézzük a lehullott vakolatot újságpapírokkal eltakaró falakat, az abroszt újságpapírokkal pótló asztalok mellet mulatozó társaságot, és azt kell mondanunk: ez már lehetetlen, ilyen nincs, de tudjuk, hogy volt.

Podszekalnyikov munkanélküli már több hónapja, és ez őt egyre jobban zavarja (azt is tudjuk, hogy abban az időben a munkanélküliség fogalma nem létezett a Szovjetunióban – munkája, akármilyen, de mindenkinek volt). Mivel nem talált munkát, feleslegessé vált, elhatározta egy, a feleségével anyagiak miatt lezajlott veszekedés után, hogy öngyilkos lesz. A társbérletben nem terjednek a hírek, hanem szállnak, és mindenki megtudta azt is, hogy a búcsúlevelében azt írja majd, hogy a halála miatt ne vádoljanak senkit. Különböző társadalmi rétegek képviselői jelennek meg a lakásban, és úgy vélik, hogy csak úgy, semmiért nem érdemes meghalni, ha már öngyilkos akar lenni, vállalja fel az ő bánatukat, az elégedetlenségüket, ezek hirdetésével menjen a halálba. Goloscsapov (Honti György) az értelmiség, Jelpigyij atya a háttérbe szorított egyház nevében, Pugacsov (Megyeri Zoltán) a kiskereskedők nevében, Kleopatra (Majos Melinda) a romantika, Raisza (Szabó Emilia) a nem romantikusok érdekeit szeretné, ha az öngyilkos jelölt öngyilkosságával képviselné. Kalábuskin, az ügyes szervező vezetésével meg is egyeznek, mindenki kész némi anyagi áldozatra is, amivel a temetést és a búcsúvacsorát majd fedezik, fő, hogy az ő kívánságai is megfogalmazódjanak a búcsúlevélben. A különböző társadalmi csoportok, sőt eszmék képviselőinek megjelenése és alkudozása az életért a halál árnyékában, ennél szatirikusabb, abszurdabb szituációt nehéz elképzelni.

Ráadásul ezt egyszerre érvényesíti Erdman, szatirikus a szöveg, amivel a század elejei szovjet viszonyokat jellemzi, és abszurd a szituáció maga.

Meg kell említeni a jelmeztervező (Kárpáti Enikő) munkáját is. A darab önmagában is abszurd, a jelmezeknek ezt kellett kiszolgálni, és nem fokozni az abszurditást, a játéknak nincs arra felhatalmazása, hogy túllihegje a szerzőt. Kárpáti Enikő jelmezei pontosan megfeleltek a kornak színeikkel, esetlenségeikkel. Ha jelezni akarta a tömegből való kiválását egyik másik szereplőnek, azt remekül oldotta meg.

 A színészek a rendező (Guelmino Sándor) és a dramaturg (Zöldi Gergely) vezetésével igazi színházat játszottak, Erdman darabjával, a korral és az emberi ostobasággal akarták megismertetni a nézőket, és ez sikerült.

Budapest, 2020. december 15. 

Tóth Attiláné
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©