Marius von
Mayenburg
drámája különleges szerkezetű, 1935–1993
közötti időszak történelmét meséli
egy család életén, fontos eseményein
keresztül, a nagy történelmi fordulópontokat az
egyszerű emberekre gyakorolt
hatása alapján, váltakozó időpontokban, de
mindig ugyanabban a házban. Különös
sajátossága a darabnak, hogy három
generáció nő tagjain keresztül mutatja be a
történetet. Nem sablonos, ha azt mondjuk, hogy a
férfiak háborúznak, távol
vannak vagy nincsenek jelen, de a nők a gyerekeikkel minden
körülmények között
képviselik a társadalom változásaival
egyidőben az állandóságot. A nők őrzik az
emlékeket, mondákat gyártanak a gyerekeik
és a maguk számára; ezekre a mondákra
szükség van a túlélés, a
későbbi élet, a következő generáció
érdekében. A darab
német, a német történelemre
egyértelműen utaló jelenetekkel, de sajnos a 20.
század közepén a németek által
irányított események sok más nemzet
életét is
meghatározták, a miénket is, így
értjük a darabot, nekünk is szól.
Az első képben
1993-at
írnak, amikor Heidrun (Szilágyi Csenge)
visszaköltözik a házba anyjával,
Withával (Nagy-Kálózy
Eszter) és lányával, Hannáh-val (Antoczi
Dorottya). Tulajdonképpen kié ez a ház:
azoké, akiké eredetileg volt, vagy
az övék, vagy azoké, akik még itt laktak
közben? Kik azok, akik visszaköltöztek
most ide? Nem is az a fontos, hogy az ő életük pontosan
hogyan alakult, hanem
az, hogy milyen lehetőségeik voltak, hogyan alakulhatott volna
az életük a nagy
történelmi mozgások során. A családi
legendárium a nagyapáról azt tartja, hogy
megmentett egy zsidó családot, és azok egyik idős
tagja még mindig él
Amerikában. Az unoka, Hannah el is határozza, hogy
ír neki és meglátogatja
(biztosan szívesen fogadja majd). A nagymama szerint lehetetlen,
hogy éljen,
hiszen elvitték őket akkor, amikor mindent itthagyva az
új lakóknak, az új
tulajdonosoknak, Withának és Wolfgangnak, távozni
akartak a házból. A ház
eladása nem volt zökkenőmentes, mert Wolfgang (Telekes
Péter), a beköltöző család feje a
tárgyalás során igyekezett
a kialkudott árat lefelé nyomni. Sőt nem lehet tudni,
hogy ki jelentette fel a
zsidó családot 1935-ben, amikor menekülni
készültek. Ekkor lép színre a kő,
amivel beverték az ablakot, nem lehet tudni, hogy kik és
miért, talán azért,
mert még úgy tudták, hogy zsidók
élnek a házban? Hogyan halt meg Wolfgang, ő a
hős zsidó mentő? 45-ben halt meg, lehet, hogy a bevonuló
oroszok egy véletlenül
a lakásba betévedt golyója oltotta ki az
életét, vagy ’Hey Hitler’
kiáltással
maga lett öngyilkos, hiszen már katonatiszt volt. A
háború után szükség volt a
mondákra, hát alkottak egyet az életmentő
nagyapáról. 1953-ban mindent
hátrahagyva a három nő az NDK-ból
Nyugat-Németországba menekül, elásnak a
kertben néhány ’értéket’, a
követ, amivel alig 20 évvel ezelőtt beverték az
ablakot, a szerelmesleveleket és nagyapa katonai
érméjét. Valószínűleg
betelepedtek mások a lakásba, azok is éltek, ahogy
tudtak, ahogy hagyták őket,
de el kellett hagyniuk a házat, valószínűleg
kitelepítették őket és már most,
1993-ban a két Németország
újraegyesítése után, amikor a három
nő visszatért a
házba, megjelenik egy fiatal lány (Stefanie – Majsai-Nyilas Tünde), akit eddig nagyapja nevelt
vidéken, de
meghalt, és azt mondta az unokájának, hogy ebben a
házban laktak, oda térjen
vissza, ott van a lakása.
A szerző, Marius von
Mayenburg 1972-ben született Münchenben, személyes
élményei csak a 1990-es
újraegyesítés utáni időkről lehetnek, de a
darabja mutatja, hogy a németek
életében nagy megpróbáltatások
voltak a 20. század közepén, amiknek az
emléke,
a következményei súlyosak, és a mostani
generáció gyökértelensége ebben a
múltban van, a kibogozhatatlan, nem logikus
történetekben, abban a félelemben,
ami beköltözött az emberek lelkébe
évtizedeken keresztül. Sikerült ezeket a
problémákat viszonylag rövid drámába
belesűríteni, érthetően, szinte
objektíven, elkerülve azt, hogy az egyes embert
bármiért is hibáztassa.
Csoportmunka a
szöveg
– legalább is erre lehet következtetni abból,
hogy a magyar változat három
fordító munkájára támaszkodva
született. Gál
Róbert, Perczel Enikő, Szabó G. László
voltak a fordítók, a szöveg végleges
formája Kovács Krisztinától
származik, ő volt a darab dramaturgja is.
A rendező Michal
Docekal, a prágai Nemzeti Színház
igazgatója és az Európai Színházak
Uniójának az elnöke, de azt is
hozzátehetnénk, hogy a Vígszínház
rendezője, hiszen nem először szerepel a neve
a címlapokon. Olyan darabokat rendezett, amelyek a
Vígszínház emlékezetes
előadásai, a közönség kedvencei,
például a Jóembert keresünk, Mikve, A
Mester és Margarita. A kő esetében a
történések változásait, a gyors
szerepcseréket, az ilyen körülmények
között elhangzó néhány mondat
hitelességét
kellett biztosítani. Mivel a három nő élt
és él, ezért a korok közötti
változások a korukban bekövetkező
változásokat is jelentették. Egyedül a
halottak nem változnak, a zsidó nő (Mieze – Hegyi
Barbara), akitől vették a házat és Wolfgang. A
levetett és felvett ruhák a
színpadon voltak, sőt a színészek mozgatták
a kellékeket is, de erre nem volt
külön idő – az ilyen megoldás remek
szervezést és a darab egészének
egységben
tartását igényli, ami a rendező feladata.
A díszlettervező (Martin Chocholousek) és a jelmeztervező
(Katerina Stefkova) munkatársai a
rendezőnek, ők biztosítják, hogy az elvek
megvalósulhassanak – kitűnő együttest
alkottak.
A színészek
nem
hibáztak ebben a nagy rohanásban, felvették, amit
kellett, és levették a
másikat, valóságos vékony
hálót terítettek a múltra időnként,
majd kiléptek
belőle, jelezvén, hogy így jövünk elő a
múltból. Különösen nagy feladatai
voltak a színen Nagy-Kálózy Eszternek,
Withának, aki végigélte az összes
eseményt, amelyeket még nem is időrendben adtak elő,
így 3–5 percenként kellett
váltania az öltözetének a darabjait, amelyek az
ő életének a változásait
mutatták, de ez volt az egyszerűbb feladata. Az igazán
megterhelő – szerintem –
az, hogy a mozgását, a testtartását, az
arckifejezését is rövid idő alatt
kellett megváltoztatni, többször előfordult, hogy csak
egy elfordulásnyi ideje
volt minderre. Remekül oldotta meg ezt a nehéz és az
egész játszási időre
kiterjedő feladatot.
On-line bemutató:
2020. december
5.
Budapest, 2020. december
6.
Megjelent a Kláris 21/3. számában
Tóth Attiláné
