Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A KŐ

Vígszínház (online)

Marius von Mayenburg drámája különleges szerkezetű, 1935–1993 közötti időszak történelmét meséli egy család életén, fontos eseményein keresztül, a nagy történelmi fordulópontokat az egyszerű emberekre gyakorolt hatása alapján, váltakozó időpontokban, de mindig ugyanabban a házban. Különös sajátossága a darabnak, hogy három generáció nő tagjain keresztül mutatja be a történetet. Nem sablonos, ha azt mondjuk, hogy a férfiak háborúznak, távol vannak vagy nincsenek jelen, de a nők a gyerekeikkel minden körülmények között képviselik a társadalom változásaival egyidőben az állandóságot. A nők őrzik az emlékeket, mondákat gyártanak a gyerekeik és a maguk számára; ezekre a mondákra szükség van a túlélés, a későbbi élet, a következő generáció érdekében. A darab német, a német történelemre egyértelműen utaló jelenetekkel, de sajnos a 20. század közepén a németek által irányított események sok más nemzet életét is meghatározták, a miénket is, így értjük a darabot, nekünk is szól.

Az első képben 1993-at írnak, amikor Heidrun (Szilágyi Csenge) visszaköltözik a házba anyjával, Withával (Nagy-Kálózy Eszter) és lányával, Hannáh-val (Antoczi Dorottya). Tulajdonképpen kié ez a ház: azoké, akiké eredetileg volt, vagy az övék, vagy azoké, akik még itt laktak közben? Kik azok, akik visszaköltöztek most ide? Nem is az a fontos, hogy az ő életük pontosan hogyan alakult, hanem az, hogy milyen lehetőségeik voltak, hogyan alakulhatott volna az életük a nagy történelmi mozgások során. A családi legendárium a nagyapáról azt tartja, hogy megmentett egy zsidó családot, és azok egyik idős tagja még mindig él Amerikában. Az unoka, Hannah el is határozza, hogy ír neki és meglátogatja (biztosan szívesen fogadja majd). A nagymama szerint lehetetlen, hogy éljen, hiszen elvitték őket akkor, amikor mindent itthagyva az új lakóknak, az új tulajdonosoknak, Withának és Wolfgangnak, távozni akartak a házból. A ház eladása nem volt zökkenőmentes, mert Wolfgang (Telekes Péter), a beköltöző család feje a tárgyalás során igyekezett a kialkudott árat lefelé nyomni. Sőt nem lehet tudni, hogy ki jelentette fel a zsidó családot 1935-ben, amikor menekülni készültek. Ekkor lép színre a kő, amivel beverték az ablakot, nem lehet tudni, hogy kik és miért, talán azért, mert még úgy tudták, hogy zsidók élnek a házban? Hogyan halt meg Wolfgang, ő a hős zsidó mentő? 45-ben halt meg, lehet, hogy a bevonuló oroszok egy véletlenül a lakásba betévedt golyója oltotta ki az életét, vagy ’Hey Hitler’ kiáltással maga lett öngyilkos, hiszen már katonatiszt volt. A háború után szükség volt a mondákra, hát alkottak egyet az életmentő nagyapáról. 1953-ban mindent hátrahagyva a három nő az NDK-ból Nyugat-Németországba menekül, elásnak a kertben néhány ’értéket’, a követ, amivel alig 20 évvel ezelőtt beverték az ablakot, a szerelmesleveleket és nagyapa katonai érméjét. Valószínűleg betelepedtek mások a lakásba, azok is éltek, ahogy tudtak, ahogy hagyták őket, de el kellett hagyniuk a házat, valószínűleg kitelepítették őket és már most, 1993-ban a két Németország újraegyesítése után, amikor a három nő visszatért a házba, megjelenik egy fiatal lány (Stefanie – Majsai-Nyilas Tünde), akit eddig nagyapja nevelt vidéken, de meghalt, és azt mondta az unokájának, hogy ebben a házban laktak, oda térjen vissza, ott van a lakása.

A szerző, Marius von Mayenburg 1972-ben született Münchenben, személyes élményei csak a 1990-es újraegyesítés utáni időkről lehetnek, de a darabja mutatja, hogy a németek életében nagy megpróbáltatások voltak a 20. század közepén, amiknek az emléke, a következményei súlyosak, és a mostani generáció gyökértelensége ebben a múltban van, a kibogozhatatlan, nem logikus történetekben, abban a félelemben, ami beköltözött az emberek lelkébe évtizedeken keresztül. Sikerült ezeket a problémákat viszonylag rövid drámába belesűríteni, érthetően, szinte objektíven, elkerülve azt, hogy az egyes embert bármiért is hibáztassa.

Csoportmunka a szöveg – legalább is erre lehet következtetni abból, hogy a magyar változat három fordító munkájára támaszkodva született. Gál Róbert, Perczel Enikő, Szabó G. László voltak a fordítók, a szöveg végleges formája Kovács Krisztinától származik, ő volt a darab dramaturgja is.

A rendező Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója és az Európai Színházak Uniójának az elnöke, de azt is hozzátehetnénk, hogy a Vígszínház rendezője, hiszen nem először szerepel a neve a címlapokon. Olyan darabokat rendezett, amelyek a Vígszínház emlékezetes előadásai, a közönség kedvencei, például a Jóembert keresünk, Mikve, A Mester és Margarita. A kő esetében a történések változásait, a gyors szerepcseréket, az ilyen körülmények között elhangzó néhány mondat hitelességét kellett biztosítani. Mivel a három nő élt és él, ezért a korok közötti változások a korukban bekövetkező változásokat is jelentették. Egyedül a halottak nem változnak, a zsidó nő (Mieze – Hegyi Barbara), akitől vették a házat és Wolfgang. A levetett és felvett ruhák a színpadon voltak, sőt a színészek mozgatták a kellékeket is, de erre nem volt külön idő – az ilyen megoldás remek szervezést és a darab egészének egységben tartását igényli, ami a rendező feladata.

A díszlettervező (Martin Chocholousek) és a jelmeztervező (Katerina Stefkova) munkatársai a rendezőnek, ők biztosítják, hogy az elvek megvalósulhassanak – kitűnő együttest alkottak.

A színészek nem hibáztak ebben a nagy rohanásban, felvették, amit kellett, és levették a másikat, valóságos vékony hálót terítettek a múltra időnként, majd kiléptek belőle, jelezvén, hogy így jövünk elő a múltból. Különösen nagy feladatai voltak a színen Nagy-Kálózy Eszternek, Withának, aki végigélte az összes eseményt, amelyeket még nem is időrendben adtak elő, így 3–5 percenként kellett váltania az öltözetének a darabjait, amelyek az ő életének a változásait mutatták, de ez volt az egyszerűbb feladata. Az igazán megterhelő – szerintem – az, hogy a mozgását, a testtartását, az arckifejezését is rövid idő alatt kellett megváltoztatni, többször előfordult, hogy csak egy elfordulásnyi ideje volt minderre. Remekül oldotta meg ezt a nehéz és az egész játszási időre kiterjedő feladatot.

On-line bemutató: 2020. december 5.

Budapest, 2020. december 6.

Tóth Attiláné

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©