Írták:
Dömötör András – Deés Enikő –
Benedek Albert és a társulat.
„Az előadás
a színészek személyes történeteiből
építkezik” – ennyi
tény-adatot tudtunk meg előzetesen, de ennyiből is
érdekesnek ígérkezett.
Megtekintve
a szakmai bemutatót – „ínséges”,
„vírusos időben” –, azonnal
leszögezhetjük:
emellett sok humor jellemzi, mégis elgondolkodtató; a
rengeteg jó ötletet pedig
a nézők értékelik.
A színészek
saját
nevükön szerepelnek, ami kissé furcsa is, nem is,
minden esetre egyfajta
közvetlenséget ad – és a
„Határátlépések” egyik témája
amúgy is ez: a határ
megléte, vagy éppen hiánya a nézők
és a színészek között.
A díszlet persze
mai,
néhány hurcolászható fehér
szék. (Látvány:
Horváth Jenny.)
Kezdéskor Ötvös András fekvőtámaszai
után megismerjük a többi színészt is,
akiknek lélektani
kérdésekre kell válaszolniuk
magatartásukkal. Mert hiszen mi más lenne, mint
merő lélektan, hogy ismerik-e saját határaikat?
Szerepük szerint igyekeznek
őszinte válasz hatását kelteni, sok a
tétovázás, mint ahogy az életben is
így
van: olykor nehéz egyértelmű választ adni arra, ki
mennyire ismeri/húzza
meg/védi saját határait úgy
általában.
Ötvös
saját alkatán
viccelődik, ezért végez fekvőtámaszokat is,
miközben alkatilag túltesz rajta Mészáros
Máté – inkább ő fog viccelődni
saját magán, ami kissé feloldja az olykor kellemetlen kövér-sovány témát.
A pár percnyi
tömény
pszichológia során Feldmár András ma
„divatos” pszichológus neve is elhangzik,
amikor Máté lakását igyekeznek
kollégái rendbe tenni és a lelkét
ápolni – végül szinte
paródiáját kapjuk az önsegítő
„jótanácsoknak”. Itt Máté 40.
születésnapja előtt
vagyunk (ami a „valóságban” ma nem teljesen
igaz).
Az előadást
végigkíséri egyfajta játék: mi a
valóság és mi nem az a színészek
valós életében,
egymás közti viszonyában. Érdekesebbé
teszi az előadást, hiszen olykor ezt
latolgathatjuk magunkban, arra figyelünk. Pergően változnak
a szerepek,
időnként „belép” a pantomim is
(autózás, képernyő-bámulás stb.), de
követhető,
ki mikor kit személyesít meg/játszik, a
színészek olykor
másodpercek alatt váltanak.
A határok
témája nagyon
szerteágazó, és a társulat igyekszik is
ebből minél többet átfogni, megmutatni.
Nyilvánvalóan nincs narratíva. Az otthoni
kényszerű távoktatás-digitális
oktatás bemutatásával egyértelműen
idén tavasszal játszódik, de a többi
jelenetnek nincs „kora”. De valamennyi jelenetet
összefogja egy-egy féle határ
tiszteletben tartása vagy éppen
áthágása a
legkülönfélébb oldalról.
Kiragadnánk
néhány jelenetet a számosból.
Társfüggőség
a nő
részéről, távolságtartás a
férfi részéről (kérdés,
mennyire szerelem
ez), aztán persze mégis a szakítás –
a nő azt hiszi, megerősödve jött ki a
kapcsolatból, de azért mégsem teljesen…
és mi inkább derülünk rajta, mint
szomorkodunk.
Az egyik kiemelkedő
téma a színházi
függetlenség és a színésznő
apjának eltérő
politikai felfogása, de a lány érzi, őt
mégiscsak jobban szereti
apja, „mint
Orbán Viktort” – ezen a felszínen
derülünk, pedig asszociálhatunk a 40 év alatt
megtapasztalt „marxista vallásra” akár,
bár ez inkább már csak az idősebbek
emlékezetébe villanhat be? A
színésznő a
petíciót végül sem olvassa fel, nem
törik meg
ezzel az előadás. De az külön említésre
érdemes mozzanat, hogy a fiatal
színésznő (szerepe szerint) eredetileg nem akarta
vállalni a petíció
felolvasását, mégis azonnal igent mond a
rendezőnek, amikor az felkéri… talán csupa
megszokásból,
és ez további lelkiismereti problémákhoz
vezet nála (is).
Egy
másik kiemelendő
jelenet a „színházi meztelenkedés”,
ami egyrészt provokáló,
másrészt
manapság nem kihagyható. A határ
megmutatása a nézők és a színészek
között
nagyon egyértelműen adja tudtunkra, a színészek
mennyit látnak a nézőtérből, a
nézőkből… és
jön a nagy kérdés, mi meg várjuk: meg meri
tenni? Nem meri megtenni? – a
színész már csaknem pőrén áll
előttünk, játszik velünk, reméljük, hogy
megússzuk az itt csaknem funkció nélküli
teljes levetkőzést – de hát ennek
mégis lenne funkciója, hiszen azt akarja megmutatni,
hogy… mindegy, Mészáros
Máté oldja fel végül is a
(szándékosan) csaknem kínos helyzetet, kinek hogy
tetszik, az
nem tartozik másra. Megússzuk. Végül is
„emberi” ez is, határhelyzetnek pedig
teljességgel az.
Fontos a
gyermek-szülő
kapcsolat: mennyire lépik át a szülők a
határt, velük szemben mennyire lépték
át gyermekkorban, és ennek mi a hatása ma –
nos, lesújtó az eredmény, a mai szülő sem
tudja
megoldani a problémát, „belemászik” a
gyerek lelkébe, félrevezeti, nem is érti
– nem biztos, hogy mi jól értjük, mit akarnak
a játék során, hacsak azt nem:
megmutatni, ma is mennyire zavaros, ingoványos ez a
terület. Valóban a
legkönnyebb megoldás visszakapcsolni az internetet. Csak
éppen a kapcsolat nem
javul sem a gyerekek között, sem a gyerek és a
szülők között, az apa nem tudja,
hogyan lássa el nevelői-apai feladatát. De
legalább felvállalja
„nemtudását”;
lánya kissé hosszú, komoly
monológjára (kifakadására) nem akar
ál-okos
szentenciákkal válaszolni.
Fájdalmas
dolgokról is
lehet beszélni, kikerülhetetlen a halál
témája. A nagymama idősek otthonába
kerül, leépülését az előadás
jól érzékelteti – fájdalmas ez,
és tehetetlen az
ember. Felmerül persze, hogy az unokával, aki
elmeséli, mi lesz majd – de honnan tudna erre ő most
előre
válaszolni? Az otthonban értelmetlennek tűnő
nosztalgia-dalt hallgatnak a lakók
– talán ez felvidítja őket egy kis időre.
Az életben nem
lehet mindent megoldani. Itt megoldatlan marad
például Máté várható
egyedül maradása (az
előadásban), a nagymama és más idős emberek
szellemi leépülése, a gyerekkori
trauma (csúfolás, mély megbántás)
feldolgozatlansága/feldolgozhatatlansága, majd a
szülői
magatartás felnőttként.
A dalok feldobják
az
előadást (zene: Bakk-Dávid
László), humor, játék,
jó ötletek
színesítik. Az élni akarás vágya,
gondolata kíséri végig, ami alapjában a
lehető legjobb dolog.
Játsszák: Járó Zsuzsa, Péter
Kata, Mészáros Máté, Ötvös
András és Schruff
Milán.
Világítás:
Szondi György.
Dramaturg: Deés Enikő.
Rendező: Dömötör
András.
Producer: Orlai Tibor
Szünet
nélkül 1 óra 40
perc a tiszta játékidő.
Szakmai
bemutató: 2020. július 30.
Budapest,
2020. augusztus 1.
Györgypál
Katalin
