Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

HATÁRÁTLÉPÉSEK

Hatszín Teátrum

Írták: Dömötör András – Deés Enikő – Benedek Albert és a társulat.

„Az előadás a színészek személyes történeteiből építkezik” – ennyi tény-adatot tudtunk meg előzetesen, de ennyiből is érdekesnek ígérkezett.

Megtekintve a szakmai bemutatót – „ínséges”, „vírusos időben” –, azonnal leszögezhetjük: emellett sok humor jellemzi, mégis elgondolkodtató; a rengeteg jó ötletet pedig a nézők értékelik.

A színészek saját nevükön szerepelnek, ami kissé furcsa is, nem is, minden esetre egyfajta közvetlenséget ad – és a „Határátlépések” egyik témája amúgy is ez: a határ megléte, vagy éppen hiánya a nézők és a színészek között.

A díszlet persze mai, néhány hurcolászható fehér szék. (Látvány: Horváth Jenny.)

Kezdéskor Ötvös András fekvőtámaszai után megismerjük a többi színészt is, akiknek lélektani kérdésekre kell válaszolniuk magatartásukkal. Mert hiszen mi más lenne, mint merő lélektan, hogy ismerik-e saját határaikat? Szerepük szerint igyekeznek őszinte válasz hatását kelteni, sok a tétovázás, mint ahogy az életben is így van: olykor nehéz egyértelmű választ adni arra, ki mennyire ismeri/húzza meg/védi saját határait úgy általában.

Ötvös saját alkatán viccelődik, ezért végez fekvőtámaszokat is, miközben alkatilag túltesz rajta Mészáros Máté – inkább ő fog viccelődni saját magán, ami kissé feloldja az olykor kellemetlen kövér-sovány témát.

A pár percnyi tömény pszichológia során Feldmár András ma „divatos” pszichológus neve is elhangzik, amikor Máté lakását igyekeznek kollégái rendbe tenni és a lelkét ápolni – végül szinte paródiáját kapjuk az önsegítő „jótanácsoknak”. Itt Máté 40. születésnapja előtt vagyunk (ami a „valóságban” ma nem teljesen igaz).

Az előadást végigkíséri egyfajta játék: mi a valóság és mi nem az a színészek valós életében, egymás közti viszonyában. Érdekesebbé teszi az előadást, hiszen olykor ezt latolgathatjuk magunkban, arra figyelünk. Pergően változnak a szerepek, időnként „belép” a pantomim is (autózás, képernyő-bámulás stb.), de követhető, ki mikor kit személyesít meg/játszik, a színészek olykor másodpercek alatt váltanak.

A határok témája nagyon szerteágazó, és a társulat igyekszik is ebből minél többet átfogni, megmutatni. Nyilvánvalóan nincs narratíva. Az otthoni kényszerű távoktatás-digitális oktatás bemutatásával egyértelműen idén tavasszal játszódik, de a többi jelenetnek nincs „kora”. De valamennyi jelenetet összefogja egy-egy féle határ tiszteletben tartása vagy éppen áthágása a legkülönfélébb oldalról.

Kiragadnánk néhány jelenetet a számosból.

Társfüggőség a nő részéről, távolságtartás a férfi részéről (kérdés, mennyire szerelem ez), aztán persze mégis a szakítás – a nő azt hiszi, megerősödve jött ki a kapcsolatból, de azért mégsem teljesen… és mi inkább derülünk rajta, mint szomorkodunk.

Az egyik kiemelkedő  téma a színházi függetlenség és a színésznő apjának eltérő politikai felfogása, de a lány érzi, őt mégiscsak jobban szereti apja, „mint Orbán Viktort” – ezen a felszínen derülünk, pedig asszociálhatunk a 40 év alatt megtapasztalt „marxista vallásra” akár, bár ez inkább már csak az idősebbek emlékezetébe villanhat be? A színésznő a petíciót végül sem olvassa fel, nem törik meg ezzel az előadás. De az külön említésre érdemes mozzanat, hogy a fiatal színésznő (szerepe szerint) eredetileg nem akarta vállalni a petíció felolvasását, mégis azonnal igent mond a rendezőnek, amikor az felkéri… talán csupa megszokásból, és ez további lelkiismereti problémákhoz vezet nála (is).

Egy másik kiemelendő jelenet a „színházi meztelenkedés”, ami egyrészt provokáló, másrészt manapság nem kihagyható. A határ megmutatása a nézők és a színészek között nagyon egyértelműen adja tudtunkra, a színészek mennyit látnak a nézőtérből, a nézőkből… és jön a nagy kérdés, mi meg várjuk: meg meri tenni? Nem meri megtenni? – a színész már csaknem pőrén áll előttünk, játszik velünk, reméljük, hogy megússzuk az itt csaknem funkció nélküli teljes levetkőzést – de hát ennek mégis lenne funkciója, hiszen azt akarja megmutatni, hogy… mindegy, Mészáros Máté oldja fel végül is a (szándékosan) csaknem kínos helyzetet, kinek hogy tetszik, az nem tartozik másra. Megússzuk. Végül is „emberi” ez is, határhelyzetnek pedig teljességgel az.

Fontos a gyermek-szülő kapcsolat: mennyire lépik át a szülők a határt, velük szemben mennyire lépték át gyermekkorban, és ennek mi a hatása ma – nos, lesújtó az eredmény, a mai szülő sem tudja megoldani a problémát, „belemászik” a gyerek lelkébe, félrevezeti, nem is érti – nem biztos, hogy mi jól értjük, mit akarnak a játék során, hacsak azt nem: megmutatni, ma is mennyire zavaros, ingoványos ez a terület. Valóban a legkönnyebb megoldás visszakapcsolni az internetet. Csak éppen a kapcsolat nem javul sem a gyerekek között, sem a gyerek és a szülők között, az apa nem tudja, hogyan lássa el nevelői-apai feladatát. De legalább felvállalja „nemtudását”; lánya kissé hosszú, komoly monológjára (kifakadására) nem akar ál-okos szentenciákkal válaszolni.

Fájdalmas dolgokról is lehet beszélni, kikerülhetetlen a halál témája. A nagymama idősek otthonába kerül, leépülését az előadás jól érzékelteti – fájdalmas ez, és tehetetlen az ember. Felmerül persze, hogy az unokával, aki elmeséli, mi lesz majd – de honnan tudna erre ő most előre válaszolni? Az otthonban értelmetlennek tűnő nosztalgia-dalt hallgatnak a lakók – talán ez felvidítja őket egy kis időre.

Az életben nem lehet mindent megoldani. Itt megoldatlan marad például Máté várható egyedül maradása (az előadásban), a nagymama és más idős emberek szellemi leépülése, a gyerekkori trauma (csúfolás, mély megbántás) feldolgozatlansága/feldolgozhatatlansága, majd a szülői magatartás felnőttként.

A dalok feldobják az előadást (zene: Bakk-Dávid László), humor, játék, jó ötletek színesítik. Az élni akarás vágya, gondolata kíséri végig, ami alapjában a lehető legjobb dolog.

Játsszák: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán.

Világítás: Szondi György. Dramaturg: Deés Enikő. Rendező: Dömötör András.

Producer: Orlai Tibor

Szünet nélkül 1 óra 40 perc a tiszta játékidő.

Szakmai bemutató: 2020. július 30.

Budapest, 2020. augusztus 1.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©