Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

EGY NÉMET SORS

Hatszín Teátrum

Az előadás szövegkönyve Brunhilde Pomsel Goebbels titkárnője voltam című könyvének, Győri László fordításának felhasználásával készült, a regény pedig Brunhilde Pomsel élete és tanúvallomása alapján, aki „jelentéktelen kis pontnak” látta magát, és ha akart volna, akkor sem tudott volna szembeszállni a fasiszta hatalommal. (Szövegkönyvíró: Christopher Hampton.)

A színdarabot Máté Gábor rendezte, dramaturg: Török Tamara. Fordította: Zöldi Gergely.

Molnár Piroska Brunhildeként csaknem végig szenvtelenül meséli életét, olykor tárgyilagosan, ami meglehetősen nehéz. Csak Goebbels gyermekei meggyilkolását elmesélve érzékenyül el, bár természetesen azt ő sem láthatta. A gyerekgyilkosságokat azonban már ő is túlzásnak véli, két személyes okból: ismerte őket, és ő nem szülhette meg saját gyermekét (erre külön nem tér ki az előadás).

Gyermekkorát is szépen, komótosan meséli, mondhatni, akkurátusan látszólag semmi különös nem volt benne. Hacsak nem a porosz nevelés, amiben igaza volt, még ha saját védelméül hozta fel, akkor is – engedelmesség még saját kárán is, a háborút elvesztve is visszautazott minisztériumába, az óvóhelyre.

Később, fiatalkorában Berlin csodálatos lehetett – viszonylag, magyar ösztöndíjasok is élvezték, ők sem tudták, mi folyik a háttérben (erről persze itt nincs szó) – pontosabban, egy mondat itt is elhangzott, csaknem mellékesen, mégis különös hangsúllyal: nem tudták, vagy nem akarták tudni, mi történik (a zsidókkal és másokkal).

De ha tudták volna, feltehetően akkor már nem tehettek volna semmit, hacsak egyszerre nem lázad fel mindenki, ez persze teljességgel lehetetlen lett volna. Hihető, hogy ő is később eltöprengett, mit tehetett volna ő maga. Zsidó barátnője után sem érdeklődött akkor, 1943-ban, de nem is tehette volna, őt is elítélték volna. A háború után azonban megtudta halálát.

Tudjuk, mennyire tökéletes volt a tömegek mozgatása Németországban, a szociálpszichológiában Goebbels és társainak módszerei tananyag a hatáskeltés területén is. Brunhilde pedig nem volt különösebben okos, külföldi ismerősei sem voltak, más rádióadót nem hallgathattak – nehéz megkülönböztetni, mennyit hitt el, és mennyire egyszerűen csak nem érdekelték a körülötte zajló propagandisztikus események.

Minden esetre teljes az illúziónk arról a korról a néhány nagyon jellemző zenei és egyéb bejátszással, melyek Brunhilde elmondását kísérik, aláfestik.

A nácik mint „gonoszok” jelensége ma is egyike az alapvető kérdéseknek. A Nürnberg c. filmben hangzik el egy pszichiátertől, mi a „gonosz” – szerinte a teljes együttérzés hiánya. Mitől, miért alakul ez ki (vagy éppen nem alakul ki semmiféle együttérzés), nem tudjuk meg itt sem, természetesen. De rálátást kapunk a hatalom mámorára és Goebbels színészi teljesítményére, ami már megrettentette a fiatal lányt, akit „kiparancsoltak” egyik beszéde meghallgatására.

A lány fiatal volt, öltözni akart, mulatni, némi pénzt keresni, és úgy döntött – tán tudat alatt –, hogy buta lesz/marad. Egy darabig (időben) talán hihető lehetett (volna), később már nehezen, egyre inkább az a benyomásunk, már csak álcaként szolgált, önvédelemből: egyszerűen élni akart. Hiszen ha nem akarta is, tanúja volt rengeteg ember eltűnésének. Ennyi embert már nem lehetett a kiüresedett lengyel falvakba költöztetni?!

Letartóztatása alatt ő is ott volt a hírhedt fürdőben, Buchenwaldban (önmagában is szörnyű: ha koncentrációs tábornak jó volt a németeknél, jó volt letartóztatott embereknek is a szovjeteknél), de fogalmuk sem volt, mi célt szolgáltak a németek alatt a zuhanyrózsák. (Mellesleg, ha nem is lényeges, de jellemző: már mint szovjet börtönben, évente összesen kétszer fürödhettek…)

Mindezt Molnár Piroska igen magas művészi fokon adta, „tálalta”, a teljes egyszerűséget hozva. Ülve egy tolószékben, jegyzetelést mutatva nagyon nehéz – itt a tolószék érthető, nem csupán üres kellékként szolgált.

A hatalmas, fehér, régi stílusú íróasztal lámpa tökéletesen sugallja egy iroda légkörét, fényében a kisasztal, rajta teáscsésze – közben talán kétszer is friss teát hoznak neki – teljes az illúzió, akár Berlinben is lehetnénk, a minisztériumi leíró irodában. És talán, messziről, halványan, még egy kihallgató szoba érzetét is sugallja a hatalmas lámpa a fehér fényével.

Mesteri a rendezés. Ehhez a díszlet is a maga teljes egyszerűségében egészen kimagasló. (Díszlet: Cziegler Balázs.)

Az előadás egésze belénk sulykolja, hogy nem is történhetett volna másképpen, onnan kezdve, hogy Hitlert (meg a brancsát) megválasztották (demokratikusan!), és Brunhilde maga is csak abban hibás, hogy a 2. évben őrá szavazott – de ebben nagyon nem volt egyedül. Az ünnepléseket ő sem vette komolyan, Goebbels magából kifordulása a beszéde végén viszont már megdöbbentette; be kellett látnia, hogy a miniszter a hatáskeltés mestere – akkor már megrettent, de már nem tudott volna mit tenni (kimegy a frontra ápolónőnek? – Nyilván nem. Bár Goebbels éppen a totális háborúra mozgósított abban a beszédében.) Puszta életét féltette már ő is.

Nincs mit hozzáenni, nincs mit elvenni, „úgy rémes a történelem, ahogy van” – azt, hogy öt évre lecsukták, szerinte a „semmiért”, persze már igazságtalannak érezte. A zsidók meggyilkolása valami más, nem (emberi) igazság kérdése… vagy igen? Még ez is beleférhet egyeseknél?!

Mert Brunhildének semmi baja nem volt a zsidókkal…

Jelmez: Tóth Hajnalka, plakát: Csáfordi László, a rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit.

Országos bemutató: 2020. február 2.

Megtekintett előadás: 2020. február 1.

Budapest, 2020. február 3.

 

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©