Shakespeare e
királydrámája 1595-ben született,
bizonyítható forrásai is megvannak (Daniel
költeménye, ill. Holinshed
Krónikája. Feltehetően más források is
voltak, pl. Hall történeti munkája, vagy
a francia krónikák).
A drámát
1680
körül már átírták, Nahum Tate
Richárdból bölcs, tevékeny és
igazságos uralkodót
faragott, de így is betiltották, szicíliai
környezetbe helyezve szintén. A
továbbiakban is több átdolgozás követte.
Hazánkban sokáig Szász Károly, majd
Somlyó
György fordítása volt ismert, most Spiró
György fordításában láthatjuk.
Dramaturgok: Visky
András, Fabacsovics Lili.
Rendezte a
nemzetközi hírű Tompa Mihály
(Kolozsvár).
Üres
színpad, de hátul hatalmas, meredek rámpa, amely
mozgatható mindenfelé, és akár
vízszintesbe is hozható. Elöl sekély,
keskeny, hosszú fürdőmedence. (Díszlet: Antal
Csaba.)
De a
nyitókép egy börtön, II. Richárd (Vecsei
H. Miklós) már mint „magánember”
gyűrött fehér ingben gondolkodik,
„elmélkedik” – „van ideje”.
Aztán jön a
jóval korábbi gondtalan fürdőzés a
medencében és a partján. Fiatal emberek,
köztük Richárd és Henrik Bolingbroke (ifj.
Vidnyánszky Attila) egyszerű, egyforma fekete
fürdőnadrágban, szinte
dédelgetik a fiatal nőt – a királynőt (Bach
Kata) –, tanítják angolra (tudjuk, a
királynőt Franciaországból hozták).
Az idillnek
hamar vége szakad: két férfiú, nevezetesen
Thomas Mowbray (Orosz Ákos) és Henrik
„összevész”, az igazság sosem derül
ki, a király
– aki előkelően kissé lagymatagnak is tűnik –
inkább száműzi mindkettőt. A vád
egyébként sikkasztás, nem véletlenül
– a királyi kassza mindig üres. (Hogy
mennyire nem komoly valahol az összetűzés, a
végén derül ki: Henrik már mint
király hívatná a közben idegen
földön, csatában meghalt Thomast, hiszen szereti
őt is…)
A fő szál
szerint a király kifosztja a népet is, a
nemességet is, így ellene fordulnak;
lerabolja az egyik főurat [rokon ő is, nagybátyja, Henrik apja:
John of Gaunt (Dengyel Iván/Karácsonyi
Zoltán)] halála
után, éppen a már száműzött Henrik
unokatestvért örökségétől,
jogaitól is megfosztva,
és ezen a pénzen hadat állítva megy –
talán életében először – harcolni
(Írországba).
Halálhírét keltve a sereg
szétszéled, közben Henrik csapataival
megérkezik
Angliába, melléáll a nép is, a
nemesség (egy része) is …És Richárd,
amikor ezt
megtudja, egyetlen pillanat alatt felfogja: ő nem király
többé. Tudatában „ennyi”,
érzelmeiben azonban nem. A hatalomtól, az
„édes élettől”, szép
ruháktól, barátoktól,
hízelgő szavaktól való búcsúja
legalább annyira megviseli, mint kényszerű
elválása
feleségétől, akit persze visszaküldenek
Párizsba – egy
„húzós”-gurulós
bőrönddel és repülőjeggyel.
Henrik
pedig nem meri/akarja nyíltan megöletni Richárdot
(az egyik utolsó jelenet
azzal kezdődik, hogy egymás mellett hevernek a furcsa padon a
börtönben), bár kívánja
halálát, ugyanakkor gyűlöli azt, aki
megölte… (Itt Bagot – Józan
László – fojtja meg látványosan,
Shakespeare-nél másvalaki.)
Nagyon
leegyszerűsítettem. A játékidő tisztán 2,5
óra, egy szünet van – az 5 felvonásból
lett tehát két rész. Amúgy is nehezen
követhető maga a dráma olvasva is,
lerövidítve még nehezebb, bár így
más szempontból valóban jobban
„fogyasztható”. „Szóról
szóra” megérteni szinte lehetetlen, de talán
nem is
kell feltétlenül; csak elfogadni, hogy Shakespeare szerint
így történt (átvéve
mások leírását. Ki tudja, mi volt a teljes
igazság?!)
Rokoni
szeretet, egymás ellen fordulás, jóslások,
előrelátások… A királyné
kissé
delíriumos (heroin? más?) álmában
megjelenik III. Richárd az előre elhatározott
„gazemberségével” (monológja) is.
Hiszen Henriket figyelmezteti az idős York (Lukács
Sándor): ha elfogadja a koronát,
annak súlyos következményei lesznek az
országra nézve is. (Innen eredeztetik a
rózsák háborúját:
„mindenki” Richárd ellen fordult – de ezek
szerint éppen elég
híve maradt ennek az ágnak is.)
Miért
bukott Richárd? Pénzszórását,
léhaságát látjuk. Nemes vonásait
örökölte ugyan
apjától, nemes jellemét azonban nem (York).
„Nagy” hát sosem volt. Lesz-e
„nagy” király Henrikből? Jussáért
tört rá hazájára, amit ő is annyira szeret,
és
csak a jussát akarja – de ezt ő maga sem hiszi. Még
csak nem is a Towerbe
záratja be szeretett rokonát, Richárdot, hanem
messzebbre, a yorkshire-i
Pontefract várába – minden esetre, biztos, ami
biztos. Ilyen kezdettel,
esküszegéssel, az ő részéről is megtett
„jogtiprással” nehéz elképzelni
jövendő
nagyságát…
Amúgy
történetileg éppen egyidősek.
A
rendezésben sem látjuk egyik
„férfiút” – fiatal embereket! –
sem „nagynak”. Richárd
kissé narcisztikusnak mutatkozik, ezért is elvárja
a körülrajongást, üres a
lelke is, alig várja, hogy meghaljon a nemes úr,
ágya fölött az orvosi monitoron
már meccset néznek.
Igazából
alig jut el hozzánk, hogyan lehet életre-halálra
vívásra készülni az ott
felhozott ok miatt – nyilván mélyebb az
ellentét, de ezt nem tudhatjuk meg (eredetileg
sem Shakespeare-től).
Az érzelmek
talán mérsékeltek általában –
férfiak vannak itt is főleg –, de a harci kedv olykor
valóban magas. Az egész kissé
lecsupaszítottnak tűnik, talán nem is
véletlenül.
Vannak kivételek. Például Richárdról
semmi jót nem tudunk meg (ami nem teljesen
igaz), de még így is átérezzük, mit
jelenthet valaki számára a lemondás,
különösen, ha „nem kérni
született”. (Milyen naiv(nak tűnik) Henrik
odaszólása: „azt hittem, önként mondasz
le…”)
York herceg
(Lukács) mellett York hercegné szerepe (Igó
Éva) is jó, ahogyan egymás ellen is fordulnak,
az anya védi fiát, könyörög fia
életéért, és Henrik
megbocsát… Aumerle (Kiss
Gergely Máté) (megint csak) egyetlen pillanat alatt
látta be, nem jó összeesküdni…
Thomas Mowbray
alakjában talán kevésbé, de Northumberland
grófjaként nagyon is kiemelkedő Orosz
Ákos.
Érdekes Kopek Janka mint Ross – de játszik
még
két hölgyet is, azok kevésbé súlyosak
Jellegzetes
Carlisle püspök alakja, Borbiczki Ferenc alakításában.
További
szereplők szintén nagyon fontosak, hogy egész lehessen az
előadás: Green,
Salisbury – Horváth Szabolcs, Bushy,
Scroop – Orbán Levente.
Jelmez Kiss
Beatrix, elég egyveleg ruházatot
láthatunk. Van militarista – York, csaknem lányos,
fehér ing végig, fekete, nem
szokványos nadrág – Richárd,
barna-szürke csaknem jellegtelen ehhez képest
Henrik öltözéke. Sok stilizált ruhát is
látunk még (katonák).
Zene: Vaszile
Sirli.
A rendező
munkatársai: Efstratiadu Zoé,
Szilágyi
Brigitta.
Lehet
tovább gondolni, mennyire mulandó a bizalom, a hatalom,
maga az élet, és
mennyire irracionális a hatalom szeretete… és
mekkora csalódás, amikor (végre) valaki
rájön: akik szerették, éppen azok az
árulók… vagy talán nem is szerették
sohasem.
(A narcisztikusak különösen ritkán
hajlandók tudomásul venni a valóságot
önszántukból.)
A két
király kissé fiatalabb szerepüknél,
ezért kicsit másképpen is alakítják.
Ettől
függetlenül Richárd tartása
„királyi”, mert arra is nevelték, Henrik itt
köznapibb;
úgy tűnik, szinte bárki más is lehetne az ő
helyében társai közül. De nem lehet
– őt fosztották meg nemesi
örökségétől, jogaitól és
mindattól, amit számára
mindez jelent.
Végül nem
állom meg, hogy ne idézzek Hararitól: „A
középkorban a közszféra tele volt
politikai erőszakkal. Sőt az erőszak használatára
való képesség volt a belépő a
politikai játszmába, és aki nem rendelkezett ezzel
a képességgel, annak a
politikában sem volt hangja”. (Yuval Noah
Harari: 21 lecke a 21. századra. animus, Bp., 2019, 147. p.)
Bemutató: 2019.
december 21.
Megtekintett
előadás: 2020. január
12.
Budapest, 2020.
január 14.
Györgypál
Katalin
