SZÍNHÁZ

MACSKAJÁTÉK

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Terem

Örkény István ikonikus drámája – tragikomédiája – már 50 éves: korábbi levélregényét 1969-ben írta át színpadra. Szinte kívülről ismerjük – sokan legalábbis –, sőt, korábbi előadásokat és a filmet is. Így nehéz újra bemutatni, lehetőleg kicsit másképpen játszani. (Nem is biztos, hogy ez feltétlenül szükséges.) Mindig kiváló lehetőség idősebb színésznők számára, bár Egérke szerepe is emlékezetes, a bohém Viktor megjelenése pedig külön „csemege” lehet, nem beszélve például a csábító Pauláról.

Lássuk, most hogyan oldották meg a Nemzeti Színházban.

Kivételesen gondolatban előrehozzuk a legvégét. A gyászjelentést. Nem tudjuk meg „hivatalosan”, kinek a halála, de csak a Németországban élő, tolószékes Giza (Bánsági Ildikó) lehet. Erről Örkénynél nincsen szó, és természetesen, mint mindig, a halállal most is részben (vagy akár egészben) átértékelődik az egész addigi történet. Nem mintha nem tudnánk, hogy egyszer mindenki elmegy, Giza pedig beteg – de más elgondolni, hogy majd valamikor elérkezik a vég, és más konkrétan szembesülni vele.

Ebben az előadásban nagyon plasztikusan tárul elénk egy más féle tény: Orbánné (Udvaros Dorottya) akkor ébred rá szerelmére Viktor (Csermlényi Viktor – Blaskó Péter) iránt, amikor érzi, hogy elveszítheti. Nem új a jelenség, persze, de itt nagyon szembeötlő. Paula (Tóth Auguszta) szemével nézve másképpen kezdi látni önmagát is, Viktort is.

Jelentőséget kap Orbánné – itt Erzsi keresztnéven – zenei alapműveltsége; ha csak másfél évet is, de elvégzett a Zeneakadémián, oda mégsem vesznek fel bárkit. Ez kötötte össze részben Viktorral, nyilván, bár erről kevés szó esett.

Orbánné itt nem annyira elesett, és főleg nem túl közönséges. Megmutatkozik az a belső tartása, amiről később nővére beszél. Ezért Paula megjelenése a korabeli jellegzetes paradicsomkonttyal elsősorban alkatilag tér el az övétől, és természetesen (el)csábító magatartása. Bár nem annyira kontrasztos, egy férfi számára ez önmagában érdekes lehet. Mert igaz, hogy Orbánné nem veszi fel a nővére által küldött szolid fekete ruhát – no de az adjunktusnétől „kölcsönzött” ruha sem olyan csábító… (Jelmeztervező: Szakács Györgyi.)

Mégis, erről az Orbánnéról nehéz elképzelni, hogy a piacon (vagy hentesnél) „megfogdossa” az árut (a húst), és süt-főz mindennap az adjunktuséknak is – de végül is, miért ne?

Giza, nővére élete valóban egyhangú, beletörődő – mégis vállalja a műtétet. Rejtély maradhat, valóban ideutazott-e Giza, vagy ez csak álom…

Külön tragikus apjuk története, ahogyan halála kibontakozik a maga véres és elrettentő valóságában visszaemlékezéseik során.

Nem tudjuk, milyen élete lett volna Orbánnénak a világot járó énekművész mellett, aki a mindig 90 éves, őt még mindig kisfiaként pátyolgató anyjával (Bruckner Adelaida – Tímár Éva m. v.) él 71 évesen. A „fiatalok” – Viktor és Paula – említése csaknem komikus lenne, ha nem látnánk Orbánné kiborultságát a tervezett esküvőjüktől.

Kirí a „kultúrhodály” – művelődési ház nagyterme – Budapest egyik külső kerületében: valóban nagy esemény ilyen korban a fellépés. Az előadásban még Viktor szereplését (egy ária éneklése) is hallhatjuk. (Zenei vezető, zongora: Károly Katalin.) A Pamutipari kórus (gúnyos) hangsúlyozása, emlegetése ironikus, pedig voltak ilyen kórusok, és el is tudjuk képzelni, hogy számukra ez nagy dolog volt, beleértve az énekkart is. (Nem érdemes most belemenni az elit–tömeg vitába, Örkény sem teszi – de a jelzés ott van.) Érezni, hogy mekkora – tényleges – tragédia, amikor egy énekesnek lassan elmegy a hangja… Viktor pedig a nagy sáljaival egy felnőtt gyerek, valóban.

Szép, vagy inkább bensőséges lehetett az az egy este Orbánné és Viktor között, amikor nem volt vacsora – csak a 6 tojásból sütött rántotta –, és ők beszélgettek. De ez nem folytatódott, helyette Paula és Viktor románca következett be.

Orbánné élettel teli, szeles, érzelmek vezérelte. Elképzelt saját temetése a sok rózsával az ócska zongora tetején szintén hangsúlyos, de az is, ahogyan a rózsákat aztán lesöpri magáról.

Nővérével minden apró-cseprő dolgot megbeszélnek, a fél deci tejet, a macska bevitelét a tejboltba – de azt, hogy Orbánné 30 éve Viktort szereti, Giza előtt is titkolta.

Ez az Orbánné „úrinő”, még ha titkolná (?) is – (végtére Szkalla-lány!) – akkor is, hogy ő főz az adjunktuséknak, és csak „kellék” a vacsoránál. Nyomorog, de nővérétől semmit nem fogad el. Társbérletben lakik, és kevés pénzéből ad nagy vacsorákat hetente a férfinak! És persze nem akar külföldre költözni, ő „itt akar megdögleni”.

És szinte mellbevágó annak a bizonyos régi fotónak a története: ahogyan végül, többszöri tanakodás után Orbánné kikiáltja a világnak, hogy azon a régi képen – 1918-ban vagy 1919-ben – nem apjukat várták, nem apjuk elé szaladtak a domboldalon: ő szaladt Viktor elé, akit már akkor is szeretett, és azon az estén lett az övé!

A gyász-távirattal félbeszakad a történet, és ezzel mintha Orbánné élete is – holott ő feltehetően még le fog élni jó pár évet, és nem elszigetelten, még ha ő így látja is.

Egérke (Nagy Mari) – nagyon kisegér, jelenete pedig, ahogyan elmeséli férje brutalitását – ma is mellbevágó. Orbánné látszólag nem sokra becsüli, pedig minden idegszálával „hallja”, amikor hazaérkezik. A történet végi nyávogásuk most valamiért nem annyira hangsúlyos.

Orbánné lánya (Ilus – Katona Kinga) másféle életet él, anyja sem nagyon értékeli a lány ambícióit a folytonos nyelvtanulás terén. Túlhajszolt sebész férje pedig túlzottan is mellékszeplő Orbánné életében, úgy tűnik, nem sokra becsüli – kivéve, ha tervezett öngyilkosságához altatót kérhet tőle. Pedig a vő (Józsi – Mátyássy Bence) érti a dolgát más téren is: ha nem cseréli ki hirtelen az altatót, Orbánnénak talán sikerül is az öngyilkosság.

Játszik még Szeri Martin e.h. mint Pincér és tökéletes Schwester (Giza mellett).

És ne feledjük, 50 éve magasabb kornak számított a 62–65 év vagy 71, mint ma: legalább +5 évre gondolom a maihoz képest. 50 éve pedig még „szenzáció” volt az idősek érzelmeinek bemutatása, kifejezése, az idősebb korban kötött házasság, a szerelem. Megjegyzem, Orbánné fellángolásán csodálkozhatunk, a „fiatalok” szerelmén, tervezett esküvőjén pedig nem?

Ma már mindez sokkal elfogadottabb.

A ruhák, díszletek, bútorok is korabeliek, tárcsás telefon is, természetesen. Más korba helyezve sok minden értelmét vesztené, kezdve a társbérlettel. Fontosak a tologatható falak az itt-ott átlátszó berakásokkal, arckép fotókkal, megvakult tükör-betétekkel, melyekben elvben látják magukat; itt-ott pedig hiányzik a berakás, a szereplők fejmagasságban átbeszélnek a falon. A díszletek tehát jók, az előírt több helyszínt is kiszolgálják – Orbánné lakása, lánya lakása, a férfi anyjának lakása, a Nárcisz eszpresszó, Giza, pontosabban fia luxus-villája – mindez kis átrendezéssel megvalósul. A megviselt zongorát tologatják, egy-egy széket, asztalt kivisznek-behoznak, a falak tologatása pedig sokkal többet kifejez, elválaszt, megmutat. (Díszlettervező: Vereckei Rita).

Az „igazi” zongorát a színpad mellett találjuk égő gyertyával is – hangulatos. A színpadon fent pedig óriási csillár, a zongorán rengeteg gyertya gyertyatartókban, meg is gyújtják jó részét, az előadás alatt a színpad előterébe is kerül belőlük. Különös alaphangulatot sugallnak számunkra.

Rendezte: Szász János. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Dramaturg: Kulcsár Edit.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. december 14.

Budapest, 2019. december 17.

Györgypál Katalin