Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MACSKAJÁTÉK

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Terem

Örkény 1965-ben írt levélregényét az író 1969-ben átírta színpadra, majd az 1971-es ősbemutató sikere megalapozta a későbbieket is. A két Szkalla-lány öregkori vitatkozása, a főhős Orbánné életerős figurája már akkor melegében klasszikussá avatta ezt a tragikomédiát. Szeretjük ezt a kicsit vaskos, közönséges nőt, pedig sokszor nevetséges, hazudozó, slampos és nagyszájú, mégis közel áll hozzánk. A Nemzeti Színház most Szász János rendezésében állította színpadra.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a Macskajáték pusztán azért népszerű és sokat játszott darab, mert lehetőséget ad két idősebb színésznőnek főszerep eljátszására. Amolyan bravúrdarab, amiben lubickolni lehet a kiváló szerepek értelmezéseiben, és még a kisebb szerepek is nagy lehetőségeket rejtenek. Holott ennél többről van szó, hisz minden figura önálló elemzést érdemelne, plusz a családi fotó politikai háttere is fontos. Végül a történetre rányomja bélyegét az 1960-as évek sajátos életformája a társbérlettel, presszójárással, a nyugatról érkezett csomagok státusszimbólumával. Mindez belengi a darabot, amelynek helyszíne a szocialista tábor legvidámabb barakkja.

Nos, a szerzői utasítás írja elő, hogy egyetlen díszlet legyen, és minden jelenet ebben az egyetlen díszletben játszódjon. Ezt a feladatot Vereckei Rita oldotta meg, díszlete szobabelső, konyha, presszó, művelődési ház, Giza szobája, a sokfunkciós szobát egy válaszfal fogja le a nézőtér felé, a válaszfalat homályos üveg (vagy plexi) borítja, a falra akasztott tükrök is homályosak, foncsorosak. A színészek maguk húzzák ki- s be ezt a térelválasztót szükség szerint. A másik díszletelem a zongora, ami állandóan változtatja helyét, még a kidobott vacsora fánkjainak is ez ad helyet. Szakács Györgyi jelmezei az 1960-as évek divatját tükrözik, jól kirajzolódik benne Orbánné slampossága és Paula csinossága közti ellentét, utóbbinak kontya is korabeli divat szerint készült.

A darab kulcsfigurája Orbánné (Udvaros Dorottya), az ő érzelmi kilengései adják meg az alaphangot. Ő irányítja a többi szereplőt, érzelmi kitörései, féltékenysége tör, zúz, rombol, mindent és mindenkit maga alá gyűr. Özvegy Orbán Béláné – ha hihetünk neki – mindig is Csermlényi Viktort (Blaskó Péter) szerette, már azelőtt is, hogy hozzáment mára elhunyt férjéhez. A Csermlényihez fűződő érzelmei folytatódtak a házassága alatt, majd férje halála után is, a történet idején pedig kitör rajta a féltékenységi őrület, mert barátnője, Paula (Tóth Auguszta) elcsábította a férfit oly sikeresen, hogy nemsokára esküvő lesz. Orbánné zaklatottságát a München mellett élő nővérének, Gizának (Bánsági Ildikó) meséli el levélben, vagy telefonon. Giza higgadtabb, óvatosabb nő nála, ráadásul bénasága örökös tolószékhez láncolja. Kettejük vitatkozása képezi a színdarab jelentős részét. Erősen kötődnek egymáshoz, valójában semmiben nem értenek egyet, viselkedésük, temperamentumuk, a múlt megítélése merőben különbözik egymástól. Giza Németországban élő fiánál lakik, és minden kényelme megvan, kizárólag a tolószék akadályozza, hogy teljes életet éljen, ő is özvegy. Bizakodik egy műtétben, amitől talán visszanyeri járóképességét, ám feltehetően épp a műtét okozza halálát (az írott változat nem mondja ki, csak sejteti). Orbánné viszont még hatalmas csalódása után is fel tud állni, továbblép a történteken.

A két lánytestvér rendszeresen visszatér egy fiatalkori fotóhoz, ami 1918-ban, vagy 1919-ben készült, szaladnak lefelé a dombon, és várnak valakit, ezt mutatja az elsárgult fotó. Aztán kiderül, hogy apjuk visszatérését várták vidéki házukba, akit megaláztak a különítményesek, ezért a férfi főbe lőtte magát. Giza megszépíti az apa halálát, Orbánné keményen ítéli meg a történteket, szerinte közvetve megölték az apjukat, ami nem szép halál. Később azt mondja, hogy nem is az apjukat várták, ő már akkor is Viktort várta, akibe szerelmes volt.

Orbánné saját lányával, Ilussal (Katona Kinga) is rossz viszonyban van, veszekednek sűrűn, általában a lánynak van igaza, de érdekes módon mégis unalmasnak, sótlannak találjuk a fiatal nőt, mintha nem tudna élni felszabadultan, kizárólag a kötelezettségei foglalják le, hozzá képest a sokszor szipirtyónak tűnő anyja sokkal eredetibb figura.

Szász János rendezése – állítása szerint – nem koncepciózus, mivel hagyta a színészeket úgy játszani, ahogy maguk gondolják, ahogy jónak látják. Ők pedig nem csinálják rosszul. Udvaros Dorottya teljesen elengedi magát, smink és paróka nélkül, slamposan, előnytelen ruhában, felemás cipőben, kócos hajjal is képes játszani a nagyon szenvedélyes Orbánnét. Csak 1-2 alkalommal érezni, hogy hangja erőltetetten cseng. Bánsági Ildikó legszelídebb önmagát mutatja felénk, amikor haragos, vagy szomorú, akkor is szelíd és csendes. Nagy Mari (Egérke) találó választás volt erre a szerepre, szinte semmit sem kell csinálnia, annyira hiteles. A jellegzetes nyávogás a végén most kicsit rövidre sikerült. Blaskó Péter (Csermlényi Viktor) egy olyan jelenetben kiváló, ami nincs is benne az írott szövegben: a pesterzsébeti koncerten Gremin áriáját énekeli az Anyegin c. operából zongorakísérettel. Remekül játssza a ripacs énekest, aki mindent belead, mégsem kiváló az ária. A legjobb mellékszerep Tóth Augusztáé, női praktikái, jó külseje, affektálása révén nem csoda, hogy elcsábítja barátnője szerelmét. További szereplők: Mátyássy Bence (Józsi), Tímár Éva (m. v.) (Adelaida), Szeri Martin (e .h.) (pincér, Schwester).

Zongorán kísért Károly Katalin, dramaturg: Kulcsár Edit, rendezőasszisztens: Herpai Rita.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. december 14.

Budapest, 2019. december 17.

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©