Ödön
von Horváth (1901--1938)
osztrák, de félig magyar drámaíró
legismertebb
színdarabjáról van szó. A mű 1930-ban
keletkezett, amelyben egy nyomasztó
politikai háttér, munkanélküliség
és gazdasági válság rajzolódik ki a
bécsi
keringők foszlányai mögül. A történet egy
fiatal lány szerelembe eséséről, majd
csalódásáról szól, de mindig ott
érezzük körülötte azt a szörnyű
sivár,
kispolgári világot, amelyben nem lehet szépen,
értelmesen, bizakodva élni,
inkább csak fulladozni, légszomjjal küzdeni az
életért. „A rettenetest meg kell
mutatni” – vallotta a szerző a kispolgári
életforma reménytelenségéről
szóló
történetéről.
Mit is
mesél a Monarchia
széthullásakor talaját vesztett szerző
arról, hogyan élik mindennapjaikat a
múltjukat nem értő és jövőjüket sem
látó polgárok a mesés Wachau
környékén,
vagy a bécsi polgárok házainak ablakai
mögött? Marianne egy bababoltos (varázskirály)
lánya, vőlegénye pedig a szomszéd
hentessegéd, Oszkár. De Mariann beleszeret
Alfrédba, a trafikosnő fiatal szeretőjébe, aki
lóverseny fogadásokból él.
Alfréd nem akar házasságot, gyereket, mégis
összeköltöznek, kisfiuk születik. A
lány boldogságra vágyik, a fiú
inkább menekülne ebből a kapcsolatból,
terhére
van. A trafikosnő egy fiatal joghallgatóval
vigasztalódik. A fiataloknak pénzük
nincs, fiukat Alfréd anyjához és
nagyanyjához viszik vidékre. Marianne táncosnő
lesz, hogy meg tudjon élni, Alfréd külföldre
készül menni, nagyanyjától kér
pénzt, de megadni sosem tudja, és végül nem
is utazik el. A fiatal pár útjai
elválnak egymástól, később Alfréd
visszatér régi szeretőjéhez. Marianne-t kitagadja
az apja, mikor kiderül, hogy testét mutogatja egy
lokálban. Még a pap sem
oldozza fel a gyónás alkalmával, mert nem
bánta meg, hogy gyermeke bűnben
fogant. Kisfiuk meghal, Oszkár, akinek Alfréd előtt
menyasszonya volt már
Marianne, megbocsát a lánynak, és ezzel
megoldódik a fiatalok problémája. Mint
a mesében. Minden jóra fordul, csak a gyerek halt meg.
Viszont így könnyebb
újra kezdeni – gondolja a régi-új
vőlegény.
Ödön
von Horváth gyűlöli a butaságot
és a közhelyeket. Épp ezért rakja tele a Mesél
a Bécsi Erdőt buta nyárspolgárokkal, akik
kizárólag közhelyekben beszélnek.
A kicsinyes érdekek, a sekélyes gondolkodás az,
ami megöli azoknak álmait, akik
egy szebb életre vágynak. Marianne hiába akar, nem
tud kitörni ebből az
életformából, körülményei, a kor
sötét figurái letaglózzák. Nincs
kiút.
Fehér
Balázs Benő rendező egy
lecsupaszított színpadon játszatja el a
történetet. Egy-két
kelléken kívül semmi nincs a kör alakú,
cirkuszi porondra emlékeztető színpadon
(díszlet: Zöldy Z. Gergely). Ez a
csupaszság már-már feltűnő, nem jelenthet
mást, mint az itt élők rettenetes
sivár lelkivilágát, sablonos, értelmetlen
mindennapjait. A sivár „porondot”
felül kiegészíti egy világoskék
festett égbolt, amelyen szabályos rendben
rajzolták fel a bárányfelhőket. Az idilli
égbolt erősen művi, nincs köze a
valósághoz, és ellentétben áll a
földszint sivárságával. A színpad
látványa
önmagában is elidegeníti a nézőt az itt
zajló eseményektől. Ehhez még járul a
jelmezek szedett-vedett volta (tervező: Szakos
Kriszta). Marianne jelmezei nem korhoz kötöttek,
inkább kislányosak,
öltözékével is kirí negatív
környezetéből, míg a trafikosnő
méregzöld öltözete
kissé közönséges. A gonosz nagymama
hosszú fekete ruhában fehér köténnyel
maga
a megtestesült állandóság. A férfiak
ruhája sem korhű, inkább lezser, vagy még
inkább slampos, a lokálbeli félmeztelen
lányoké ízléstelen. Elidegenítőek a
kellékek is, köztük a legriasztóbb az
aludttejes kanna, a kiöntésekor megjelenő
étel látványa elborzasztó.
Visszataszító a lokál stilizált
megjelenítése, komikus
a kis Zeppelin léghajó. A szerelmi jelenetben a
két főszereplő meztelen testtel
jelenik meg, ami kissé félhomályban zajlik, de nem
az örömet, inkább a
szomorúságot sugározza ez a meztelenség. Az
utolsó jelenet kétségbeejtő voltát
jelzi, hogy Marianne régi-új vőlegénye,
Oszkár ferde pózban, a levegőben tartja
a lányt, aki így sem a földön, sem más
szilárd talapzaton nem áll, nem ül,
inkább lebeg a bizonytalanságban. Az előadás
semmilyen feloldást nem ad a
cselekmény negatív végkimenetelét illetően.
Kilátástalan és komor hangulata nem
oldódik egy cseppet sem.
Józsa
Bettina
(m.v.) törékeny és bájos jelenség,
Marianne megformálójaként minden rokonszenv
az övé. A kislányos ruhák jól
állnak magas, vékony alakján.
Alakítása hiteles.
Alfrédot Szalay Bence (m.v.) játssza,
kevesebb energiával játszik, de ő is hozza a szerző
által ábrázolt nihilista
fiatalt, akit csak a saját gyerekének halála
döbbent rá, hogy felelőtlenül
cselekedett. A gonosz nagymamát Pregitzer
Fruzsina remekül alakította, tartása és
kemény hangja fenyegetően hatott, Szabó
Márta az anya szerepében
haloványabb alakítást nyújtott, a szerep is
kisebb és kevésbé jelentős volt.
Meg kell említeni Széles Zita
erőteljes trafikosnő (Valéria) figuráját, ez a
darab egyik kulcsfigurája.
Kellően ellenszenves a Varázskirály (Marianne apja)
szerepében Horváth László
Attila. Oszkárt, az
elhagyott, majd visszafogadott vőlegényt Martinkovics
Máté (m.v.) játszotta semleges
tónusban, mintha súlytalan lenne mind a
lemondás, mind a lány visszafogadása.
További szereplők: Rák Zoltán
(Ferdinánd), Tóth
Károly (Havlitschek hentes), Illyés
Ákos (lovaskapitány), Fehér
András
(m.v.) (Erich), Tóth Zolka
(gyóntató
pap), Kosik Anita, Kónya Merlin Renáta
(első és második tánti), Horváth
Margit
(nagysága), Urmai Gábor (Miszter), Nagyidai Gergő (konferanszié).
Fordította:
Parti Nagy Lajos, zeneszerző: Józsa
Tamás, dramaturg: Bíró Bence,
koreográfus: Molnár G. Nóra,
rendezőasszisztens: Fülöp Angéla. A
színház műsora és a szórólap is
jelzi, az előadás megtekintését csak 16
éven
felülieknek ajánlja. Joggal.
Bemutató:
2019. október 26.
Megtekintett
előadás: 2019. november 4.
Budapest,
2019. november 7.
Megjelent
a Kláris
20/1. számában.
Földesdy Gabriella
