Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

TARTUFFE

Nemzeti Színház

Ki és mikor képmutató? Képmutatás nélkül tudnánk-e élni? Csak Tartuffe képmutató-e? – és még sok-sok kérdést feltehetnénk, amelyekre igazából nincs megnyugtató válasz. Mert azt szeretnénk hinni, gondolni: le az álarccal! Csak teljes őszinteség!

Van, aki szerint ennek betartásával már régen kihalt volna az emberiség.

De mennyire lehetünk képmutatóak? Vagy szelídebben: nem teljesen őszinték…?

Egészen biztosan és többek között ezt is helyzete válogatja…

És még egy dolog szintén biztos: két ember kell hozzá, az egyik, aki képmutató, a másik, aki ezt sajnálatos módon készpénznek veszi.

Az előadás teljes komédiának indul, ezt jelzi a függönyön a felirat, nehogy egy percig is mást gondoljunk. A stílus, a ruhák, a mozgás, a történések mind ezt mutatják. A talpraesett, dinamikus mozgású „szolgálólány” (itt: Dorine, Mariane társalkodónőjeSzűcs Nelli) hangsúlyos, sőt felvillanyozó jelenléte, a nagy játékmajom Orgon lánya kezében (Mariane, Orgon lánya – Barta Ágnes) és persze maga Orgon (Horváth Lajos Ottó), akinek ruháját nem is tudom hova tenni – sem nem teljesen ágrólszakadt, sem nem úri, nagyon nem… ellentétben elsősorban a vőlegény (Valér, Marian szerelmese – Berettyán Sándor) cifra ruhájával, de még sógora (Cléante – Berettyán Nándor) szolid öltözékével szemben is. (Jelmeztervező: Bánki Róza). A második részben azonban szinte mindegyikük feketében jelenik meg, talán előre megérezve (jelezve) a bekövetkező tragédiákat. Szűcs Nelli bohókás? fantáziadús? félig tütűs? de még innen a komikuson! ruházata, mint ahogy egész játéka is külön figyelmet érdemel.

Orgon teljes belehabarodottságát Tartuffe-be már szinte földöntúlinak hihetnénk, ezt a vetített óriási háttérképek, videók kellően aláfestik. A videónak egyébként máskor is, az előadás egészében jelentős a szerepe.

Megtörténik sorjában minden, amit Moliére elgondol – az első négy felvonásban (!), így Tartuffe kísérletére is a kissé kimért és elegáns asszony (Elmira – Ács Eszter) elcsábítására. Szinte ennek következményeként Orgon egy pillanat alatt a már testvérének tekintett férfinak ajándékozza teljes vagyonát csakazértis, az általa dicsőített férfi ellen felhozott vádakkal szemben – eszébe sem jut kételkedni egy pillanatra sem, sőt. Miután az ajándékozásról már papír is készült, ellene nem tudnak semmit tenni, még Dorine-nak sem jut eszébe semmi, tehetetlen – de a lány, Mariane férjhez adása ellen Tartuffe-hoz talán még van kiút.

Orgon a fiát (Damis – Szabó Sebestyén László) kiátkozza persze, aki ráadásul itt kábítószeres…

És eljön a nagy leleplezés. nagyon-nagyon nehezen, igen sokat kell köhögnie az asszonynak, túl sokat is – miközben az asztal alól eltűnik a férj hosszú percekre, aztán mégis előkerül, de még akkor sem akar hinni a szemének. Érthető. És teljesen megtörik, amikor Tartuffe és felesége felemelkednek az óriási csillárban – hova is? Miért is? Mi is történik? – De aztán mindenki boldogan él egy másik világban, csodálatosan virágzó napraforgó táblában lepkéket, labdát kergetnek, csak a szegény, megcsalatkozott Orgont hagyja el mindenki – múlt időben beszélnek róla (apám volt stb…), és ő teljesen összetörve, elhagyatva, csendben – meghal. Felesége teríti rá azt a fekete ruha-leplet, amivel őt rejtette el szerelmi légyottja alatt Tartuffe-fel…

A függönyön pedig ez olvasható már: tragikomédia. Igen, ez lett belőle. Tragikomédia.

A javából.

Mert itt nemcsak Tartuffe a képmutató, ha nem is olyan mértékben és kiszámítottan, de valamennyien azok – vagy talán a társalkodónő-szolgálólányt kivételnek vehetjük. Mariane fél apjától, és nem tud nemet mondani, most kezdi tanulni nem nagy sikerrel (mint tudjuk, apja már odaígérte őt Valérnak), a fia egy másik világban él: jórészt a kábítószer bűvöletében, a feleség hűvös és kimért, ki tudja, mennyire igaz férje iránti szerelme… nem beszélve Orgon bősz anyjáról (Pernelle-né – Nagy Mari) a végeláthatatlan és megalapozatlan nagy prédikálásokkal.

Persze, Tartuffe a felkészült, tanult képmutató, nem vitás. Gonoszsággal, kapzsisággal társulva. Az lehet, hogy megkívánja más jószágát, jelen esetben az asszonyt, de nyilván nem szereti, mert – nem tud szeretni… (Tartuffe, szenteskedő – Trill Zsolt). Az is nyilvánvaló, hogy megtalálta megfelelő emberét Orgonban, akit képes az egész háznépe ellenében markában tartani. Trill Zsolt pedig semmit sem tesz, hogy szimpatikussá tegye számunkra… szintén sőt. Még akkor sem szeretjük meg Tartuffe-jét, ha ruhátlan jelenetén csak derülhetünk, nem felejtve jó darabig azt az óriási napraforgó-csokrot a kezében, ruházat gyanánt.

Mi jön át a lényegből…? Nagyon sok. Olykor szinte viharos mozgással, beszéddel, külsőségekkel egyaránt… Többen bejárják a nézőteret, különös tekintettel az elválasztó korlátra, az összesen 9 szereplő (merthogy nem találkozunk Lojális úrral, a Rendőrhadnaggyal és Flipote szolgálóval sem) teljesen „belakja” nemcsak a színpadot, de még a nézőtér egy részét is.

Különös előadás, tagadhatatlan. És mint utaltunk rá, csak az eredeti 4 felvonás – a Moliére által később hozzátoldott, „felmentő” ötödiket, melyben igazság adatik Orgonnak és Tartuffe-t lecsukják, elhagyták. Így ugyan nem világos, milyen iratokat rejtegetett Orgon, amit nem kellett volna, de az nyilvánvaló, hogy Tartuffe még ezt is ellene használja fel. Orgon számára így tényleg csak a halál marad.

Számunkra meg önkéntelenül is az állandó kérdés: hogyan lehet valaki ennyire hiszékeny…? No de hát lám, az anyja is…! („Van még kérdés?”)

A grúz rendező, David Doiasvili most sem végzett félmunkát. Tűnődhetünk saját életünkön is.

A darabot Vas István fordításában állították színre (mondjuk úgy: nagy vonalakban), dramaturg: Kozma András. Rendezőasszisztens: Herpai Rita.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. október 18.

Budapest, 2019. október 20.

Györgypál Katalin
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©