Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

TARTUFFE

Nemzeti Színház

David Doiasvili grúz rendező neve már jól ismert nemzeti színházi körökben. Rendezte a Cyranot, a Szentivánéji álmot, a MITEM-en a Macbethet, és most a Tartuffe-öt, amit csak részben írt Moliére. A rendező ugyanis a szereplők megtartásával írt egy újabb történetet, ám a régi szerző neve fönt maradt a színlapon. Doiasvili nyugodt szívvel megírhatta volna ezt az új színdarabot a saját nevén. Ebben azt a sajátos igazságszolgáltatást meséli el, amit most beleszuszakolt Moliére vígjátékába.

Az előadás kezdetén a szereplők fele peckes járással, félig korhű jelmezben végigszánt a színpad elülső részén, miközben erőteljes hang hallatszik a háttérből: Pernelle asszony (Nagy Mari) ordít és átkozódik fiának erkölcstelen házáról, az átkokat többször is elismétli, egyre kiábrándítóbb hangon. Egy idő múlva meglátjuk a hátsó falon óriásira kivetítve, és csak mondja, mondja, amíg valaki le nem kapcsolja a masinát. Az előadás központi „szereplője” a színpad elejére helyezett állvány, rajta egy mikrofon. A szereplők ezzel (is) kommunikálnak egymás felé, időnként a közönség felé, kiszólva a játékból, vagy énekszámot előadva, néhányszor homlokukhoz érintve közvetíti felénk az agyvíz zubogását (!), vagy a szívükhöz tartva halljuk a szívdobogásukat.

De történnek más furcsaságok is. Tartuffe (Trill Zsolt) kezében egyszer csak megjelenik egy pisztoly, amit Orgon (Horváth Lajos Ottó) fejéhez szorít, ám ez a pisztoly nem sül el, Orgon mégis meghal a második rész vége felé, eltemetik nyílt színen, és mindenki megtagadja. Az első részben két szereplő is feljön a nézőtérre, hogy végigsétáljon vagy végigkússzon a padsorokat elválasztó keskeny emelvény tetején. Hatalmas a hangerő, mindenki erőteljes hanggal adja elő szövegét, a mikrofon erre még ráerősít.

A díszletet is David Doiasvili tervezte, ennek fő eleme a hosszú asztal, itt zajlik a legtöbb jelenet. A díszlet másik fontos eleme a hatalmas, kristályt imitáló csillár, ami szobányi nagyságú, kezdetben csak Tartuffe függeszkedik rajta, később Orgon is, de igazi funkcióját a második felvonás csúcspontján éri el, amikor szerelmi jelenet zajlik benne. A csillár résein belátni ugyan, de jótékony homály fedi, vajh, mi történik belül. A kellékek közt porszívó, elektromos habverő is feltűnik, Dorine (Szűcs Nelli) modern felmosó-fát használ padló tisztítására. Állandó kellékként szolgál egy 2-3 éves körüli gyerek nagyságával bíró játékmaci, ezt Mariane (Barta Ágnes) cipeli magával, mintha még nem nőtt volna fel, pedig nagyon is öntudatos módon védi saját állásait, vőlegényét, Valért (Berettyán Sándor), s kiharcolja, hogy a felesége legyen. Bánki Róza jelmeztervező tág teret kapott a színészek felöltöztetésére. Puritán fekete ruhát ad a két főszereplő férfira, de Cléante (Berettyán Nándor) öltözéke stilizált korhű és sötét tónusú, míg Valér ruhája majdnem fehér sima kabát, mintha szoknya lenne rajta alul, kerek kalap és napszemüvege olyan, mint egy vak koldusé. Mariane ruhája sárga zubbony, Dorine, a szobalány szoknyája kicsit emlékeztet a balettos tütüre.

Doiasvili rendezése azokat a látens tartalmakat próbálja felszínre hozni, amelyeket a gyilkos vígjáték mélyéről bányászik ki, még akkor is felhozza, ha az nincs ott. A helyét nem találó Damisból (Szabó Sebestyén László), Orgon fiából így lesz szerencsétlen drogos, a szöveg egyetlen sorára támaszkodva kerül színre Tartuffe meztelen hátsója. És Orgon végzetes ostobasága, vaksága, az a tény, hogy még a saját szemének sem hisz, viszi el a történetet addig, hogy a szeme előtt csalja meg Elmira Tartuffe-fel. A rendezés nem bocsájt meg az olyan hatökörnek, aki korlátoltsága, befolyásolhatósága miatt elnézi, hogy színről színre megcsalja asszonya. Ezért ítéli halálra Orgont, akit minden hozzátartozója megtagad, a sír (színpadi süllyesztő) fogadja magába, mindenki más megveti. Ezért kell a rendezésnek kihagyni a vígjáték eredeti befejezését, benne előbb Orgon letartóztatása, majd a később hozzá írt deus ex machina teljes egészében elmarad. Argasnak, Orgon lázadó barátjának ládikája megjelenik ugyan a színpadon, de értelemszerűen szerepe nincs, ezért logikus, hogy a Moliére írta befejezés teljes egészében hiányzik. Mondanivalónak pedig kikerekedik az az üzenet, hogy aki olyan kártékonyan hiszékeny, mint Orgon, az megérdemli sorsát, megcsúfolják és megtagadják, sorsát a halál megpecsételi.

A gyökeresen megváltozott Tartuffe és rendezője hatalmas feladatokat rótt a színészekre. Óriási energiák szabadulnak fel, a színpadi és színpadon túli mozgás (nézőtér emelvénye!) sokszorosa egy átlagos előadásnak. Az Orgont játszó Horváth Lajos Ottó intenzív fizikai igénybevétele már-már az egészségét veszélyezteti. Trill Zsolt könnyen teljesíti a negatív álszent szerepet, pláne, hogy a rendezői üzenet szerint ő csak másodlagosan felelős tetteiért, mivel azokért Orgon felelős elsősorban. A legvirtuózabb játékot Szűcs Nelli produkálja, megnövelve a társalkodónő szerepet, ami eredetileg csak komorna volt. A színésznő szinte röpdös a színpadon, szervez, takarít, kihallgat, énekel, táncol, a konfliktusokat próbálja megoldani, és ha ezeket nem is oldja meg, a közönséget megnyeri. Újdonságként éljük meg a két Berettyán fivér (Sándor és Nándor) játékát, ehhez kapcsolódik szervesen Barta Ágnes dacos és nagymacis Mariane-ja: óriáscsecsemő felnőtt arccal. Szabó Sebestyén László drogos fiatalembere már-már megszokott alakja a színre kerülő klasszikus műveknek. Ács Eszter (Elmira) és Nagy Mari a színpadi összjátékot erősítették.

A fordító Vas István szövegébe sok vendégszöveg került, dramaturg: Kozma András, rendezőasszisztens: Herpai Rita, a kísérőzenék válogatóját ezúttal sem ismerjük.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. október 18.

Budapest, 2019. október 24.

Földesdy Gabriella
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©