Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A MÉLYBEN

Örkény István Színház

Gorkij színdarabját Éjjeli menedékhely címmel tanultuk, láttuk, de kiderült most, hogy eredeti címe csak ennyi: A mélyben.

Nincs klasszikus értelemben vett főszereplője a darabnak, mégis, mindenki Luka nevét ismeri, mert a többiek hasonlítanak egymáshoz, Luka (Gálffi László) más, mint a nyomortanya többi lakója. Összesen 18-an jönnek, mennek a színpadon, viselik múltjukat és persze a jövőjüket is. A múltjuk különbözik, más és más okból kerültek a mélybe, de a jövőjük nagyon hasonlít, innen nincs menekvés, nincs kiemelkedés. Sőt még azokat is magukkal rántják, akik a környezetükben megjelennek, a Tatárt (Máthé Zsolt), a rendőrt, Medvegyevet (Ficza István) és a háziakat Vasziliszát (Hámori Gabriella), Kosztiljovot (Znamenák István) és Natasát (Zsigmondi Emőke), a tulajdonos családot. Mi az, ami lehetetlenné teszi a kiemelkedést? Sok minden, de talán a hit elvesztése leginkább, már nem hisznek magukban, sőt legtöbbjük tudja, hogy alkalmatlan a kiemelkedésre. Ilyen Bubnov (Vajda Milán), Szatyin (Csuja Imre). Akik szeretnének mások lenni, azoknak is a vágyuk egy elérhetetlen támogatás, valaki vagy valami, ami a segítségükre jön, tehát ők sem magukban bíznak, vagy remélik, hogy van egy olyan hely, ahol az újrakezdésnek lenne lehetősége. Felesége halála előtt Klescs (Dóra Béla) is reménykedik, hogy majd, ha egyedül lesz, akkor boldogulni fog, a Színész (Nagy Zsolt) szeretne nem inni, hiszen ő maga észrevette, hogy már elfelejtette azokat szövegeket, amiket elmondott annak idején a színpadon. Szeretne megint színpadon lenni. Egy napig bírja ital nélkül, de tovább nem. Vászka Pepel (Patkós Márton) abban reménykedik, hogy talán Natasa segítségével, vele együtt új életet tudnak kezdeni, ha innen elmennek, de rá kell jönnie, hogy Natasában sincs erő, felőrölte a családja, a nővére és a sógora.

Az Örkényben az előadás sajátossága volt Luka megformálása. Luka titokzatos és bölcs, lassú, csendes és emberséges – különleges tulajdonságok ezek egy ilyen társaságban. Luka váratlanul jelenik meg, de elfogadják, befogadják. Luka az, aki Annát (Kókai Tünde) haláláig biztatgatja, vigasztalja, mellette van. Felmossa a termet, mindenkit kikérdez a múltjáról, ezzel felidézteti a régi énjüket, kiderül, hogy honnan, hogyan és miért kerültek ide. Remek tulajdonsága, hogy mindenkit meghallgat, mindenkinek a története, akár igaz, akár kitaláció, érdekli, mert érdeklik az emberek. Az érdeklődés megbecsülés is. Mindenki, nemcsak lent a pincében, a mélyben, hanem máshol is, mindig vágyik arra, hogy valaki figyeljen rá, válaszoljon a kérdéseire, akivel együtt elgondolkozhat az életén, az életen, a problémáin, a vágyain. Igen, de ez nem elég, kell a tetterő, de az már nincs. Luka nem tud tetterőt adni, kölcsönözni, hiszen neki sincs, mert ha lenne, nem járná a vidéket, az éjjeli menedékhelyeket, ő is a vágyait meséli el. Mivel változtatni nem tud, így el kell mennie, el kell tűnnie, hátrahagyva mindenkiben a különösség élményét. Gorkij, ötletesen, Luka leghatásosabb „tanítását” nem vele mondatja el, hanem távozása után Szatyin idézi fel egykori beszélgetésüket, amikor megkérdezte Lukát, hogy miért élnek az emberek, és a válasz az, ami mindannyiunk fülében és szívében megmaradt: „Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam.”

Gálffi Lukája a misztikus vonalat erősítette, minden szavával, tettével érezhetően a földi lét felett lebeg kissé, a másság titokzatossága veszi körül. Így indokolt hirtelen megérkezni és hirtelen eltűnni. Több Lukát láttam már. Érdekes az összehasonlítás. Pécsi Sándor Lukája az együtt érző, veletek vagyok típus, Kállai a naivitás humorát tette hozzá az alakhoz, Garas az elkülönülő típust játszotta. Persze minden színész, Gorkijnak megfelelően, misztikus is volt, de nem annyira, mint Gálffi. Ezzel felelt meg – szerintem – a mai kornak leginkább Gálffi Lukája. Ma nem hiszünk az azonosságban, csak a különösségben.

Ez a darab nem a hajléktalanságról szól, hanem a lecsúszásról, a hajléktalanságba kerülésről. Éppen ezért – természetesen – nincs szó a megoldásokról mint konkrét lehetőségekről, csak mint álomról. A lecsúszásról, bizonyos esetekben, szinte elkerülhetetlen eseményről tájékoztat a darab, olyankor, amikor bármilyen okból felborul az egyén és a társadalom éppen aktuális elvárásokat közvetítő viszonya.

Az Örkény rendezői programjából (rendező: Ascher Tamás) érződik, hogy a csoportnak mint közösségnek az erejét nagyra becsüli. Igaz, csak hangsúlyozni kellett, mert Gorkij megalapozta ezt a szemléletet. Ebben az embertelen világban egymásra vannak utalva. Ha kilábolást nem is, de együtt élést (nem együttérzést) tudnak biztosítani egymásnak. Az empátia ebben a körben a feleslegességet jelenti, ezzel csak Luka rendelkezett. Anna halálát azzal a mondattal veszik tudomásul, hogy jobb neki és mindenkinek, mert legalább nem köhög. A Színész öngyilkosságán is gyorsan túlteszik magukat. Vidáman isznak együtt, énekelnek is, aki még nem szánta rá magát teljesen az italozásra, azt biztatják, társaságot ajánlanak neki, jókedvet. Ha valaki italhoz jut, meghívja a többieket, igyanak együtt valaminek vagy valakinek az egészségére.

A díszletek (Khell Zsolt) és a jelmezek (Szlávik Juli) remekül szolgálják az előadás sikerét. A lecsúszás, az élettelen élet a nézőktől távol áll, és azt is akarják, hogy ez minél távolabb legyen tőlük. Ilyen körülmények között a díszletnek és a jelmezeknek óriási jelentősége van, annak érdekében, hogy kényszerítsék a nézőt az előadás 2 órájára a tőlük idegen világ és elfogadhatatlan emberi sorsok iránti érdeklődésre. Remélhetően az érdeklődés morzsái a nézőkben, az előadás után is, megmaradnak.

Bemutató: 2019. április 13.

Budapest, 2019. május 1.


Tóth Attiláné dr.
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©