Shakespeare e művét
ritkán láthatjuk itthon.
Most Kijevből érkezett, az Ivan
Franko Nemzeti Dráma
Színház kiváló
vendégjátékát
látva tűnődhetünk a kényes és
kiélezett kérdéseken: áruláson, a
minden áron
való harckészségen, a bosszúvágyon,
az érzelmek szabadjára engedésén, az
át nem
gondolt súlyos tetteken és következményein.
Shakespeare e művében különös
jelentőséggel
ruházta fel az anyát (Volumnia, Coriolanus anyja: Natalija
Szumszka),
aki
elsősorban harcra nevelte egyetlen fiát, Caius Marciust (Dmitro
Ribalevszkij/Olekszandr
Formancsuk) és későn ébred
rá, hogy talán mégsem mindig a
harciasság a megoldás, de fiát már ő sem
képes megváltoztatni, a szelídséget
ideig-óráig mímelheti csupán.
A harcos
férfi, Caius Marcius igazát is
átérezhetjük: ő az életét
kockáztatja a
harcmezőn, súlyos sebeket kap – sőt, keresi ezeket,
„vérben fürdik” szinte
kéjjel – de a békebeli hatalomhoz,
„konzulátussághoz” nem ért.
Szemében mindenki
más lenézett ember, különösen a
„nép”. Olyan mértékben veti meg őket,
amit már
azok sem viselnek el, hiszen megvetésének hangot is ad
nemegyszer.
Ugyanakkor
az előadás remekül kifigurázza a két
néptribunt (Sicinius Velutus, néptribun: Szerhij
Kalantaj/Osztap Sztupka és Junius
Brutus, néptribun: Nazar
Zadnyiprovszkij/Ivan Saran) sámlival,
ironikus mozgással és mozdulatokkal,
hanglejtéssel, egész lényükkel.
Kiválóan
szórakozunk rajtuk – miközben elsősorban ők a
felelősek a hadvezér
száműzéséért. Más
kérdés, hogy képzeletünkben Coriolanust
talán másképpen
jelenik meg… bár az izmok az előadásban is a
helyén vannak.
Az előadás
azt sugallja, hogy ez a „nép”nem érdemli meg,
hogy harcoljanak érte…
Ellenfelekből
(a római Caius Marcius és Tullus Aufidius, volszk
vezér: Olekszij Bogdanovics) milyen
mértékben válhatnak barátok?
Látszólag mélyen és könnyedén
– míg-más motivációk
vezérlik őket. Tullus Aufidius persze, hogy Rómát
akarja legyőzni, ehhez örömmel
felhasználja addigi hazáját elárulni
kész Coriolanust, ameddig teheti, utána pedig
túladna rajta…
Coriolanus
vesztét elsősorban és mindenek fölött
saját gőgje, fennhéjázó magatartása
és
gondolkodása okozza Rómában, az előadásban
nagy hangsúlyt kap ígéretének
megszegése is a volszkoknál: szerződést köt
Rómával, nem pedig elfoglalja a
várost. Mégis hatnak rá tehát anyja szavai,
mégsem „tántoríthatatlan” –
és újszülött
fia sem közömbös számára. Eredetileg a fia
már nagyobbacska, itt azonban még csak
várandós a felesége, amikor megismerjük,
és férje száműzetése idején
szüli meg
gyermeküket, pólyában viszi férje
után-elé, ő is könyörögve a
városnak, Rómának
és egyben saját életüknek a
megkegyelmezéséért.
Az már Shakespeare
„bűne”, hogy Caius Marcius semmit át nem gondolva
esküszik bosszút Róma ellen,
ahol sajátjai is élnek, amikor kiderül, hogy
hirtelen természete, szókimondása
miatt mégsem lesz konzul. Értékeinek
megváltozásában sem hisznek, és
valóban, újra
és újra ki tudják használni hirtelen
haragúságát, forrófejűségét,
gőgjét Ez
lesz részben a veszte az ellentáborban is, hiszen Tullus
hírnevét is
elhomályosítja.
Ragyogó
jeleneteket
látunk: a várandós feleség meséli el
nekünk az első részben Corioli város
bevételét, amikor férje egyedül berohan a
városba; vagy ilyenek a vívás
kidolgozott pillanatai, lelassítva: tálcául
szolgál a vörös pohár bor
átnyújtásához – előbb Coriolanus a
harc hevében Tullusnak, aztán a római
megjelenésekor
az addig ellenséges városban Tullus őneki.
Ugyanakkor
letaglózó is az elsőként említett jelenet:
Caius Marcius akkor még eredeti
nevén – nyilván az általa
lemészárolt – volszk harcosokkal egy
asztalnál de
persze egyedül iszik, ezeket a halott és véres
embereket is a székre ültetve az
asztalhoz. Mondhatnánk,
„vérfagyasztó”, ha nem lenne itt
vulgáris e jelző.
Sokszereplős
az előadás, itt van előttünk a „nép” is
mindkét oldalon, a plebs Rómában, és
kapuőrök, harcosok a volszkoknál.
A rendezés
nagyon jól jellemzi a „nép”
viselkedését, könnyű meggyőzhetőségét
– bármiről.
Olykor az ember eszébe jut akár még a XX.
század „tömege” is (José Ortega y
Gasset: „A tömegek lázadása” pl.).
Róma
vezérei,
konzuljai megfontolt „öregurak”, békére
törekvők, ami Coriolanusnál lehetetlen,
hiszen őt a harc élteti. Ezt ők is kénytelenek
belátni, hiába látják, hogy Róma
a vesztébe rohan – bár azt mégsem
gondolhatja előre egyikük sem, hogy Caius beáll
éppen ellenfeléhez Az azonban bizonyos, hogy „nem
álló jól neki” az alázatos
kérés,
a „szavazatok koldulása”, hogy konzul lehessen.
Felmerül óhatatlanul az emberben
a kérdés: miért akar konzul lenni éppen ő,
aki a harctéren győzedelmes, de nem kenyere
a szép szó? – de ember ő is, ráadásul
túlzott büszkeséggel. Az előadás ezt is
tökéletesen megmutatja.
Azt azonban
mindenképpen nehéz átéltünk,
elképzelnünk, hogy valaki, aki „nemes és
becsületes”, hazája (itt „városa”)
ellen forduljon. Vagy más téren azt is
mondhatnánk: józan ész nélkül harcolni
sem igazán lehet(ne).
Minden
esetre, ha valaki egy választható
funkcióról azt hiszi, hogy az neki
„jár”, ott
egyéb gondok vannak értékrendjében,
gondolkodásában. Ennek lehetünk tanúi:
micsoda
bukáshoz vezet mindez.
Szerelemről
sem nagyon beszélhetünk, a feleség nála
„sokadrangú”. Legalább anyjára
hallgat,
ami szintén nem mindig jó, hiszen anyja sem
mindentudó és mindenlátó. Kicsit
furcsa is: a „nagy” harcos, akit anyja meg tud győzni
– ráadásul hol a harcról,
hol a szép szavak hasznosságáról
(alázatosság a szavazatok
kéréséhez), vagy
éppen a kegyelemről.
A díszlet
jól
épített, érdekes a teljes
szélességben kettéválasztó
üvegfal, melybe széles
ajtókat vágtak. A díszlet fölött
óriási betűkkel kivetítik, mikor hol vagyunk:
Rómában, Corioliban vagy másutt.
Egyéb
díszlet kevés van, néhány
támlás szék, két sámli a
néptribunok „magánszámaihoz”,
egy kisebb medence oldalt, ami szolgálhat fürdőnek is, de
elégetni is lehet
benne például a sámlikat. Egy hosszú
asztalt betolnak időnként, szükség szerint.
Kifejező a háttérvetítés: tengerpart
hullámokkal, vagy viharos felhők.
A zene is
kiváló, hol gépi, hol az oldalt álló
pianínón játszanak többen is, nagyon
együtt van mozgás, beszéd és zene, ritmus,
koreográfia. Olykor még „lassított
felvételeket” is láthatunk.
A ruhák
igazából
nem korhűek, de a némi stilizálással elfogadjuk. A
tógák stb. talán nem is
hiányoznak, számunka már furcsa viselet, és
elvonná a figyelmünket is…
Sokféle olvasata
van/lehet a drámának, és talán
többféle az előadásnak is. Néma figyelemmel
követjük,
részben persze azért is, mert a feliratok –
kétoldalt az angol, felül, talán
túl kissé magasan is a magyar – olvasása
és a mozdulatok figyelemmel követése sem
könnyű, hiszen itt minden fontos, beszéd, mozgás
és zene együtt is.
További szereplők:
Menenius
Agrippa, Coriolanus barátja: Bohdan Benjuk
Cominius, konzul és a hadsereg főparancsnoka: Vaszil Basa /Oleg
Sztalcsuk
Titus Lartius, római tábornok: Olekszandr Begma
Szenátor: Volodimir
Koljada/Vaszil Mazur
Virgilia, Coriolanus felesége: Anasztaszija
Rula/Marina Koskin
Valeria, Virgilia barátnője: Szvitlana
Koszolapova/Hrisztina Fedorak
Első polgár: Oleksandr
Petcherytsia/Olekszandr Pecseritszja,
Oleksandr Rudyns`kyi/Olekszandr Rudinszkij
Második polgár, Első aedil, követ: Vitalij Azsnov,
Volodimir
Nikolajenko
Harmadik polgár, Második aedil: Vjacseszlav
Hosztyikojev, Pavlo
Spegun
Polgár, cselédlány: Kszenyija
Basa-Dovzsenko, Dana Kuz
Első katona, polgár: Roman Sepelj
Második katona, polgár: Dmitro Lukjanyenko
Harmadik katona, polgár: Olekszij Szanzsak
Negyedik katona, polgár: Jaroszlav Bondarenko
Ötödik katona, polgár: Vitalij Mahov
Aufidius alvezére: ifj. Volodimir
Abazopulo/Jaroszlav Gurevics
Szenátor: Arszen
Tyimosenko/Anatolij Csumacsenko
Kotus: Pavlo
Moszkalj/Dmitro Csernov
Őr: Dmitro
Zavadszkij/Ivan Zaluszkij
Lány: Kszenyija
Vertyinszka/Vira Zinevics
Első katona, római cselédlány: Nataliia
Neshva/Natalija Nesva
Második Katona: Anna Markovych/Anna
Markovics
Harmadik Katona: Volodymyr Zbaras`kyi
/Volodimir Zbaraszkij
A rendező
munkatársa:
Andrij Szaminyin
Díszlet-és
jelmeztervező: Petro Bogomazov
Zeneszerző:
Olekszandr Kohanovszkij
Hangtechnikusok:
Olekszandr Kristal, Pavlo Natalusko
Videótervező:
Olekszandr Rozskov
Rendezőasszisztens:
Maria Szavka
Rendezte: Dmitro Bogomazov
Budapesti
vendégjáték: 2019. április
24.
Budapest, 2019.
április 26.
Györgypál
Katalin