Gerhart Hauptmann (1862–1946)
német drámaíró kései műveként
tartjuk számon ezt a drámát.
Keletkezési ideje 1932, és egy korai
drámájának, a Napfölkelte előttnek (1889)
az ikerdarabja. A Vígszínház még ebben az
évben műsorra tűzte, Csortos Gyula
egyik nagy sikereként tartották számon Clausen
tanácsos alakítását. Ugyancsak
emlékezeteset nyújtott e szerepben Somlay Artúr
és Ajtai Andor is. A mostani
előadás szórólapján
„Jutalomjáték” megjelölés
áll a cím alatt. Információ
híján
csak sejthetjük, hogy talán Újréti
László
jutalomjátékáról van szó, aki
már bő tíz éve a színház
örökös tagja. A darabot Görgey
Gábor fordításában
játsszák.
Hauptmann
drámája a mű megírásának
idején játszódik, vagy az 1920-as évek
végén, az évtized fordulóján.
Clausen
tanácsos (Újréti László) és
négy gyermeke jómódban élnek,
életviszonyaikon nem
látszanak a németek számára vesztes I.
világháború utáni problémák,
sem a
gazdasági válság hatásai. Mindannyian a
sikeres üzleti vállalkozás kényelmét
élvezik, amit az apa teremtett meg korábban. Mathias
Clausen régi vágású
úriember, aki tiszteletnek örvend kisvárosi
lakóhelyén, és – első pillantásra
úgy tűnik – imádja két fia és
két lánya is. Feleségét a
közelmúltban veszítette el, és nehezen jutott
túl az asszony fölötti gyászon.
Az eredetileg öt felvonásos dráma akkor kezdődik,
amikor a tanácsos már egy éve
gyengéd érzelmeket táplál a fiatal
óvónő, Inken Peters (Kovalik Ágnes)
iránt, és készül a lányt elfogadtatni
gyerekeivel.
Kölcsönös értetlenség alakul ki a
hetvenéves apa-nagyapa és nemcsak a négy
gyerek, hanem a meny és a vő között elsősorban.
Clausen veje, Erich Klamroth (Zöld Csaba)
áll a családi vállalkozás
élén, valamiféle gazdasági
vezetőként. Ő a legellenszenvesebb családtag,
udvariatlan, kötekedik mindenkivel, és ő lesz az, aki
apósa ellen gyámsági
eljárást kezdeményez. Clausen menye, Paula
Rübsamen (Szabó Gabi) az
áskálódók élén áll, ő
küldözgeti a névtelen
leveleket Petersnének (Molnár Zsuzsanna),
tele rágalmakkal, fenyegetőzésekkel.
A
szülő-gyermek közti konfliktus
klasszikus története Shakespeare Lear királya. Lear
két gonosz és önző lánya
földönfutóvá teszi az apát és
királyt, a mellőzött jó lány pedig meghal.
Hauptmann a Lear király-történet egy polgári
konfliktusát viszi színre, ahol a
család nem hajlandó a vagyonból átengedni
semmit apjuk fiatal szerelmének,
holott a lány nem a pénzéért szereti
Clausent, és mellette áll, ápolja, vigaszt
nyújt neki. Egy nem életszerű, halálon
túlmutató hűséget kívánnak a felnőtt
gyerekek a meghalt anyjuk iránt, ezzel burkolják be
saját önző lényüket, közben
csak az öreg halálát várják, hogy az
örökség hiánytalanul az övék
legyen. Kicsit
árnyaltabb a helyzet a nem házas gyerekekkel. Bettina (Fehér Anna) nem ment férjhez, viszont
betegesen csüng apján, hogy
már-már terhére van. Hisztériás
sírás, pszichés betegségek jönnek ki
rajta az
ügy kapcsán, Egmont (Előd Álmos), a
legfiatalabb gyermek, aki a hobbyjainak él, és
Inkével is barátságot tart, nem
áll be a hiénák közé, nem írja
alá a gyámság alá helyezési
papírt.
A
válaszút előtt álló tanácsos a
ketrecbe zárt vadállat őrjöngésével
fogadja családja önzését és akarata
érvényesítésének
korlátozását. A szellemileg és fizikailag
friss öregember
beleroppan a hálátlan utódok
hajszájába, a kényszerzubbony elől megszökik,
és
abba az idilli gazdaságba menekül, ahol Inkent valamikor
megismerte. Szökése
Tolsztoj meneküléséhez hasonlatos. Az utolsó
pillanatban még megszökhetnének
Inkennel a svájci házukba, de a szerző ezt az
egérutat már elzárja, mert
tragikus véggel akarja befejezni művét. Clausen az
utolsó pillanatban halálos
mérget tölt magának, mert már képtelen
a kiállt megpróbáltatások után
talpra állni.
Hiába áll mellette most is a lány, akiben nem
csalódott, a világnak és
családjának aljassága öli meg
tulajdonképpen, és nem a halálos szer. Az
örökség
döntő részét Inken fogja örökölni, az
őt üldöző gyermekei megszeppenve veszik
tudomásul apjuk halálát, ez váratlanul
érte őket.
Verebes
István
rendezése két részben játszatja Hauptmann
drámáját, és a terjedelmet csökkentő
húzásokon kívül nem változtat meg
semmit benne. Mira János díszlete
egyszerű és praktikus. Sosem használja a teljes
színpadot, a családi összejövetelek egy
üvegkalitka-szerű elkülönített részben
zajlanak a hosszú asztal mellett, míg a többi
jelenet egy záró fal előtt, a
színpad elején. Az ebédlő falán
lógó „híres” festmény Clausen
feleségéről elég
vázlatosra sikerült, egy jellegtelen nő alakja néz
le a falról. Nem tudni,
szándékosan tették-e jelentéktelenné
a meghalt anya portréját. Tordai Hajnal
jelmezei mai ruhákba
öltözteti a szereplőket, decens, visszafogott ruhákat
látunk.
Újréti
László testhez álló szerepben
remek Clausen tanácsos, örülünk, hogy
megtalálta a szerep, a színész élt a
jól
játszható, látványos szerep
lehetőségeivel. Zöld Csaba vőként kellően
ellenszenves, utálatos alak, flegma, igazi negatív
figurát húzott magára. Fehér
Anna is kiválóan érzékeltette beteges
rajongását apja iránt, elhagyták az
eredetileg torz testalkatának
megjelenítését. Szabó Gabi felhívta
magára a
figyelmet pikírt megjegyzéseivel, nagyképű
kiszólásaival. Ömböli Pál, a
professzor-fiú muszájból játszott
visszafogottan, Kovalik Ágnes jól
alakította Inkent, mintha túlzottan puritán
voltát hangsúlyozta volna.
További
szereplők: Előd Álmos (Egmont), Fekete
Réka Thália (Ottilia), Fila Balázs
(Hanefeldt), Chajnóczki Balázs (doktor),
Blazsovszkí Ákos (Wuttke), Molnár
Zsuzsanna (Petersné), Botár Endre (kertész), Zubor Ágnes
(Geigerné), Láng József
(polgármester). Rendezőasszisztens: Németh
Dóra.
Bemutató:
2019. január 26.
Megtekintett
előadás: 2019. február 17.
Budapest,
2019. február 20.
Megjelent
a Kláris
19/5. számában
Földesdy Gabriella
