Az újkori
történelem egyik
gyalázatos botránya, nevezetesen VIII. Henrik
király emlékezetes feleségcseréi,
egyházreformja, amelyben a pápa
„letaszításával” saját
magát emelte az egyház
fejévé, az ezt követő katolikusok
üldözése, kivégzése stb. mára
már csak az
irodalom berkeibe, a film látványvilágába
szorult vissza. Robert Bolt
filmforgatókönyvet írt a kivégzett Thomas
More-nak
(magyarosan egy kevert latinos névformát, a Morus
Tamást használjuk), az írónak
és a lordkancellárnak tragikus sorsáról (A
Man for All Seasons). Az 1966-ban forgatott filmet Fred Zinnemann
rendezte,
és 1967-ben négy Golden Globe-díjat és hat
Oscar-díjat nyert, és még négyszer
jelölték más díjakra.
Robert Bolt
művét most színpadon
láthatjuk Vas István
fordításában, a
színdarab dramaturgja Kulcsár Edit, a
rendező: Csiszár Imre. A rendezés
nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a néző ne csak a
történelmi helyzetet
értékelje, hanem a mindenkori egyén saját
hozzáállását korának zűrös
konfliktusaihoz. Vagyis, miként választunk a saját
korunk adta lehetőségek
közül, vajon a lelkiismeretünk szerint
cselekszünk-e mindig mindenkor?
Egyáltalán, mit jelent a lelkiismeret fogalma a 21.
század emberének? Öröm az,
hogy egy egész estét betöltő színdarabnak ez
lett a témája, mert rohanó szép
világunkban kezd eltűnni maga a jelenség.
Szlávik
István
díszlete egy szürke zsindelyekből
összeállított, hátrafelé szűkülő
„V” alakú,
emelkedő színpadtér, amelyet a színészek
töltenek meg élettel. Díszletként egy
asztal szolgál, amely jelenetenként változó
funkcióval bír: kocsma, kert,
fogadószoba. Ötletes a szűk börtöncella
mennyezetről leeresztett kalitkája, a
kivégzés tönkje. Sajátos rendezői
ötletként az utolsó jelenet
bírósága nem a
színpadon ítélkezik, hanem a színpaddal
szemben ül a nézők előtt, így Morus (Rátóti
Zoltán) kimagaslik a meredek
színpad közepén. Hasonló rendezői
ötletnek tartom a „Hétköznapi ember”
figurájának megteremtését (Bakos-Kiss
Gábor), az ő alakja jelenetről jelenetre változik,
igazából a narrátor
szerepét tölti be, átöltözik, a
kellékeket is ő helyezi el a megfelelő helyen.
Sőt, ő tölti be végül a bakó szerepét
is, levágva Morus fejét. Humoros része az
alakításnak, hogy egy-egy figura megjelenésekor
bemutatja a szereplőt a
közönségnek, és mellé bemondja a
figurát alakító színész nevét
is.
Szakács
Györgyi jelmezei a maguk
stilizált voltában szépek, egyszerűek,
letisztultak,
nincs bennük erőltetett korhűség, sem cicoma. A
színei beszédesek, Cromwell
sötétzöld bársony mentéje
pöffeszkedő lényét, Henrik okkerszínű ingje
extravagáns viselkedését szolgálja, Morus
szürke-barna ruha-együttese puritán
egyéniségét támasztja alá,
végül a legnagyobb változáson átmenő
Richard Rich
minden jelenetben más ruhát ölt: szürke
posztós diáköltözetét egyre
módosabb
ruhákra váltja, végül ügyészi
talárt ölt Wales főügyészi
pozícióját elnyerve. Esetében
a jellem változását a ruhákon
keresztül látjuk legjobban.
Morus
tragédiájának folyamata zajlik
előttünk a három órás játékban.
A vidám és eleven jogász, aki boldogan él
családjával, Utópiája
révén már
hírnevet is szerzett, hogyan akad fönn Henrik őrült
vallási és jogi
nonszenszeket produkáló államreformján.
Mindvégig abban reménykedik, hogy kívül
maradhat a képtelen
törvényváltoztatáson, majd rá kell
jönnie, hogy éppen
nyílt, konzekvens és igazságos lénye az,
ami miatt az ő szavazatára,
aláírására
is szükség van Henrik legitimitásához. Nem
maradhat ki, mert mindenki rá
figyel: ő miként vélekedik. És Morus, bár
nagyon szeretne élni még, és a
törvény minden lehetőségét
megpróbálja, hogy elkerülje a
kivégzést, nem tudja.
Vagy a beleegyezése, vagy a feje kell az önkényes
uralkodónak. Morusnak pedig a
lelkiismerete a legfontosabb, így legyőzi
halálfélelmét. Kimondja, hogy egy
önkényre épített, törvényeket
sutba dobó világban nem is akar élni. Oly
bátran
hajtja fejét a tönkre, hogy még a bakót is
biztatja, erőteljesen csapjon
bárdjával.
Szép
pillanatokat éltünk át Morus
lelki küzdelmének fázisait a magunk
számára is átélve. Rátóti
Zoltán alkatilag
ugyan nem hozza Morus egyéniségét, de
játéka erőteljes, meggyőző gondolkodót
közvetít felénk, minden szimpátiánk az
övé a nagyszerű három óra alatt. Fehér
Tibor szikrázott és vibrált
Henrikként, egy Néró-szerű őrült
önkényúr figurát csinált a
királyból, egy
jelenetre kellett összesűríteni mindent, amit a
királyról el lehet mondani. Schnell
Ádám a negatív figurák
specialistája, Cromwellje gonosz és
alávaló. Egyszerre volt bájos és
intelligens Barta Ágnes, Morus
lányának, Margaretnek szerepében, Berettyán
Nándor pedig karakán fiatalember, Margaret
vőlegénye, majd férjeként, aki
rajong apósáért. Söptei Andrea
a
sírig hű feleség hálás szerepét
játszotta, Nagy
Márk kulcsfiguraként nem használta ki a
köpönyegforgatás, megalkuvás adta
felemelkedés összes lehetőségeit, az ő sorsa
áll legközelebb mai életünkhöz,
élő típus, amely minden kort túlél,
virágzik. További szereplők voltak: Tóth
László (Norfolk), Bodrogi Gyula
(Wolsey bíboros), Rubold Ödön
(Chapuys), Csurka László (Cranmer
érsek), Tímár Éva (m.v.)
(egy asszony), Herczegh Péter (Chapuys
titkára), és a
már említett Bakos-Kiss Gábor
hétköznapi mindenesként.
Aláfestő
zeneként Mahler I. és V.
szimfóniájából hallottunk
részleteket (4. tétel mindkettő), hatásos
és jól
illik a témához, kár, hogy az I. szimfónia
hangereje elmosta a főszereplő egyik
mondatát (zenei szerkesztő: Nemessányi
Éva), rendezőasszisztens: Kernács
Péter.
Bemutató és
megtekintett előadás:
2019. február 16.
Budapest, 2019.
február 18.
Megjelent a Kláris 19/4. számában.
Földesdy Gabriella