Ezennel
konstatálhatjuk, hogy még az
ősi etikai kódexünkből, a tíz parancsolatból
is lehet életképes színdarabot
írni. Székely Csaba mindenesetre
abszolválta a feladatot, próbára téve
közönsége beidegződéseit, nem tekintve
tabunak Mózes sok ezer éves kőtábláit. A
darabot Sebestyén Aba rendezte két
részben, a felénél elvágva a
parancsolatokat.
A
színpad plexifallal keretezett,
mögötte közlekedő folyosó, a fal
ikonosztáznak is felfogható (díszlet: Bartha
József), a festőnő szereplő (Tóth
Ildikó) erre rajzolja stilizált
portréit. Hátsó fala előtt ül a tíz
szereplő, minden parancsolathoz tartozik
egy színész, növekvő sorrendben ülnek,
saját jelenetükre várnak. A tíz
történet
felfogható egy nagy sztorinak, mert egymáshoz
lazán kapcsolódó családtagok
történetei fonódnak egymásba, egyre dagadnak,
nőnek, csak a legvégén válik
teljessé, és áll össze a sok epizód. A
szakralitást szolgálja a latin nyelvű
gregorián hangzású zene, amely a parancsolatok
szövegét ismétli rendkívül
hatásos módon (zene: Cári Tibor).
Az egyes
epizódok elmesélhetetlenek,
de nem is önmagukban érdekesek, hanem az az
érzés fontos, ami elhatalmasodik a
nézőn, mialatt végignézi a tíz esetet a
tíz színésszel. Hogy miféle
érzésről
van szó? A szerencsétlenségről és a
tehetetlenségről. Mind a tíz szereplő a
maga kálváriáját járja, egy ideig
elfogulatlanok és bizakodónak tűnik
körülöttük
minden, majd egy ponthoz érkezve összedől mindaz, amit
eddig hittek, éltek,
amiben eddig bizakodtak. Úgy omlik össze az
életük, hogy sokszor tőlük
független erők, kapcsolatok, viszályok szólnak
közbe, ellene tenni nem tudnak,
a dolgok bekövetkeznek. Majdnem csak pesszimista, negatív
kicsengésű epizódokat
láthatunk. A darab sugallja a reménytelenséget.
Minden szereplő
a „Remény
lakótelepről” indul az életbe, a szót
cinikus értelemben használja a szerző,
hisz ezek az emberek, ha remélnek is, problémáik
nem oldódnak meg, inkább
újrateremtődnek. A
tíz történetben az éppen
monologizáló szereplő behív más
történet-szereplőket, akik szintén
megszólalnak
az ő epizódjában. A színészek
mindvégig a színpadon tartózkodnak,
szereplésük
után hátul ülnek vagy állnak. Vilmányi
Benett kezdi a sort, övé az első parancsolat. Az ő
sorsa nem tragikus,
amikor a végén összeköltöznek az
apjával, azt sugallja, hogy szeretet van
benne, nem haragszik szüleire, akik elhagyták. Talán
Lovas Rozi, a hetedik parancsolat főhőse még
az, aki kisebb
veszteséggel kerül ki saját
történetéből: ikreket szül
szexpartnerétől.
Nehéz
végigkövetni az
összes szereplő történetét, amelyek
ráadásul egymásba folynak. Az előadás egyik
hátránya, hogy a sokféle történet
és az a tény, hogy egy színésznek több
epizódban
is kell szerepelnie különböző figuraként,
összezavarja a nézőt, nehezen tudja
végigkövetni egy-egy szereplő valós sorsát.
Más baj is van. A parancsolatokhoz
tartozó cselekmény esetleges, több esetben nem
fedezhető fel az összefüggés. A
szerencsejátékossá lett fiúnak
(Vilmányi Benett) mi köze az I. parancsolathoz
(Imádd Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj!),
vagy a csúnyaságát
plasztikai műtéttel orvosló férfi (Pál
András) a II. parancsolathoz, ami itt másképp
hangzik, mint ahogy ismertük
(Ne legyenek néked idegen isteneid!). De elmondható ez a
prostivá lett lányra
is (Martinovics Dorina), aki a III.
parancsolat főhőse (Isten nevét szádra hiába ne
vedd!), érdemleges kapcsolat nála
sem érhető tetten.
Felmerül
a kérdés, mit
kezdjünk ezekkel a túlzottan a mi jelen időnkhöz
kötött részletekkel? Szerepel
az afganisztáni háború, a béranyaság
intézménye, a pénznyelő automaták gyilkos
világa, ezek részei mindennapjainknak, van-e
számunkra tanulsága? Vagy az igazi
szerelmet megismerő lány (Sodró Eliza)
orgazmus-beszámolója, amely felkelti a boldogtalan
feleség (Lovas Rozi) vágyát,
hogy ő is keresse a nemi kielégülés
házasságon kívüli útját, de
épp így
felvetődik a doktornő (Kováts Adél)
felelőssége
betegei halálában, a lelkész (László
Zsolt) mint az egyház pénzének ellopása
miatti vétkes, a megcsalt férj (Schneider
Zoltán), aki bosszút áll
felesége elcsábítóján. És a
legdöbbenetesebb és logikátlan sors: a
béranyától
született fiú (Márfi Márk
e.h.), aki
megöli igazi anyját és magát is, mikor
megcsömörlik a háborús
gyilkosságoktól.
Tanulság nincs, csak döbbenet.
A
színészek változó
intenzitással élik meg a figurákat. Martinovics
Dorina prostija és Sodró Eliza
orgazmus imitációja
lélegzet-elállító hatást
váltott ki, sokáig emlékezünk rá.
László Zsolt lelkésze, Pál András
visszataszító (időnként bizonyos határon
túlmenő) figurái szintén maradandó
hatású alakítások voltak. De
élveztük
Schneider Zoltán fájdalmas arcait, Lovas Rozi
hajlékony mozgását, Kováts Adél
karrierépítését, Tóth Ildikó
„ikonfestését”. Az egyetemi hallgató
Márfi Márknak
sikerült beilleszkedni a tízek közé.
Vilmányi Benett némi reminiszcenciákat
áthozott A játékos c.
Dosztojevszkij-darab főszerepéből. Az előadáson
végig Rozs Tamás és
Wágner-Puskás
Péter adta a kísérőzenét,
csellón és szintetizátoron játszottak.
A
jelmezeket nem
találtam beszédeseknek, napjaink hétköznapi
öltözete köszön vissza bennük, a
színösszeállításban a drapp
szín dominál, keverve fehérrel és
némi világosbarnával
(jelmez: Bianca Imelda Jeremias). Az
előadást végigvideózták a szereplők,
saját magukat filmezték, ami azonnal
megjelent a színpad hátsó
kivetítőjén. Az ötlet szórakoztatónak
tűnt, de ez el
is maradhatott volna. A világításért Baumgartner
Sándor felelt, a rendező munkatársa Hatvani
Monika volt.
Bemutató:
2018. december 22.
Megtekintett
előadás: 2019. január 28.
Budapest,
2019. január 31.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
