Ibsen kevés
szereplőt mozgat drámáiban, ez alól talán
csak a Peer Gynt kivétel. Szereplői
múltjában mindig van valami titok,
bűn, vagy olyan vésszel teli esemény, ami egykor
feledésbe merült, de évek
múlva – és épp a dráma
játszási idejében – napvilágra
kerül, és elsöpri a bűnt
elkövető egyént, vagy legalább is szembesíti
önmagával, s ez mindig rosszul
végződik.
Az 1896-ban
keletkezett John Gabriel Borkmant először
Jászai
Mari fordította magyarra, és ő játszotta benne
Ella szerepét a Nemzeti
Színházban (bemutató: 1898. december 9-én).
A mostani Pesti színházi előadás
szövegét Kúnos László
fordította.
A Pesti
Színház amúgy is szerény
méretű színpadát egy tarka-mintás
tapétával tovább kicsinyíti Valló
Péter rendezése. A sivár
szobabelső mindössze egy kanapéval és egy
székkel van berendezve, alkalom
szerint betolnak egy közepes fekete zongorát, majd
megjelenik egy Heating
kályha. Az utolsó jelenetre leomlik a tapéta,
mögötte feltűnik a pad, ami a
címszereplő számára jelenti majd a véget
(díszlet: Horváth Jenny). A
„minimál díszlet” éppúgy a
rendező által sugallt
mondanivalót közvetíti, mint a beszélő
jelmezek (tervezője: Benedek Mari), Saint Saens Haláltánc c. zeneművének
démoni
kísérőzenéje, és a szereplők közt
kialakított viszonyokat jól kifejező
hanghordozás is. Egy lepusztult érzelmi világot
látunk, amely csak a
látszatokra ad, a hírnév, illetve annak
visszaszerzése fontosabb a szeretet,
megértés, elfogadás
érzéseinél.
Borkman
története különös és egyedi,
ahogy a többi Ibsen-dráma is, ám valahogy
mégsem érezzük mesterkéltnek, sem
avíttnak. A bankár évekkel ezelőtt a befektetők
vagyonával hazardírozott,
jóhiszeműen kölcsönvette pénzüket, hogy
majd nagyobb hozamot tudjon elérni
számukra. Mielőtt ez a haszon realizálódott volna,
ügyvédje feljelentette. Hinkel
ügyvéd bosszúból cselekedett, mert
közös szerelmük – Ella – kikosarazta az
ügyvédet,
annak ellenére, hogy Borkman – Ella szerelme – nem
őt, hanem testvérét,
Gunhildot vette feleségül. Borkman börtönbe
került, felesége emiatt
meggyűlölte, hisz tönkretette a család
hírnevét, fiát pedig a nagynéni, Ella
vette magához. Ahogy Ella vette meg Borkmanék
házát is, azért, hogy ne idegenek
foglalják el az ingatlant. Ella pénzét nem
érintette a csőd, míg a többi
pénzbetétes ügyfél elvesztette
vagyonát. Borkmant évek múlva kiengedték a
börtönből, azóta saját házának
emeleti lakrészében vegetál, földszinten
élő
felesége még csak nem is szól hozzá. Fia,
Erhart, visszatért a szülői házba, de
a viszony anya és fia között nem ideális.
Gunhild azt szeretné, ha Erhart
szerezné vissza a család jó
hírnevét, a fiú viszont menekül ebből a
nyomasztó
környezetből, a nála idősebb Fanny Wiltonnal folytat
viszonyt titokban.
Megérkezik Ella is a házba, ő békülni
szeretne, valamint Erhart társaságát is
igényelné, mivel kevés ideje van hátra,
súlyos beteg. Ibsen még egy szálat
mozgat drámájában, Vilhelm Foldallal egy
párhuzamos sorsot mutat be. A
nyugdíjas tisztviselő egy szerényebb, de
emberségesebb világot teremtett maga
körül, amelyet Borkman nem tud értékelni,
lenézi, sőt elutasítja Foldal
barátságát.
A
cselekmény csak látszólag
bonyolult, valójában hamar megoldódik minden.
Erhart Fannyval együtt hagyja el
a házat, velük megy Frida Foldal is, Borkmannak már
nem sikerül visszatérni a
bankszakmába, hogy régi kudarcát kijavítsa,
a házuk előtti padon éri a „jeges
érchalál”. Ella és Gunhild
kibékülnek. Valló Péter rendezése
mindebben az
emberi folyamatot kíséri végig, magas hőfokon,
hatalmas szenvedéllyel éli meg
minden szereplő a maga boldogságát éppúgy,
mint csalódását. Eufórikus
kitörést
látunk Borkman újrakezdési tervében,
kíméletlen nyilatkozataiban, éppígy
döbbenten
állunk Gunhild gyűlöleténél, Erhart
lázadásánál, Wilton asszony kissé
gúnyos
búcsúzását hallva, ahogy Foldal
örömkitörése is szenvedélyesebb a
szokásosnál,
még azt is pozitívan könyveli el, hogy
hajszál híján elgázolta az autó,
amelyikben lánya is ült. Egyedül Ella beszél
visszafogottan, ő képes
szeretetből lemondani mindkét szeretett férfiról,
valamint megbocsátani is
hajlandó mindenkinek.
Ezzel a
lélektanilag logikusan
felépített folyamattal lesz élő, mai
előadás Ibsen több mint százhúsz évvel
ezelőtt megírt színdarabja. Mindehhez a
színészek remekül asszisztálnak. A
címszerepet játszó Hegedűs D.
Géza
megadja a szerep karakterét mind külsejével,
öltözékével, mind
hanghordozásával. Mellette az Ellát
játszó Börcsök
Enikő lágy, megbocsátó, megengedő
játékával ellenpontot képez mind Borkman,
mind a feleséget játszó Hegyi Barbara
között, aki egy embertelen, kőszívű figurát hoz
színre. Gyűlölete mindent
felülmúl. Vecsei H. Miklós
játssza
Erhart Borkmant, minden mozdulatára oda kell figyelni,
még a testtartása is
játszik, amikor bejelenti, hogy a saját
életét akarja élni, nem a szülei által
elképzeltet. Balázsovits Edit
tündököl ocelot (?) bundában és
estélyi ruhában, hogy legyőzött mindenkit,
Erhart az övé lett. Lukács Sándor
már-már komikus Foldal, amikor ujjong lánya
sikerén. Márkus Luca (e.h.)
Fridát, Tar
Renáta a szobalányt alakítja, utóbbi
szokatlanul lázadó, és
cselédségét
megkérdőjelező módon játszik.
Végig
figyelni kellett, egy
pillanatra sem engedhettünk föl, mert minden szó,
mozdulat fontos volt. Ez a
rendező, Valló Péter érdeme. A dramaturg Morcsányi
Géza és Balassa Eszter, a rendező
munkatársa Fenyvesi Lili volt.
Bemutató
előadás: 2018. december 14.
Megtekintett
előadás: 2019. január 13.
Budapest,
2019. január 15.
Megjelent a Kláris 19/4. számában.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
