Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A DIKTÁTOR

Vígszínház

Charlie Chaplin filmje, A diktátor, lassan 80 éves lesz. A néma filmek és hangos filmek határán született. Bár hangos filmnek tekinthetjük, de még a néma filmek igényének megfelelően a szavakkal, a szöveggel való jellemzést a mozdulatok, a mimika, a képi hatás helyettesítette, segítette. Ettől a filmtől függetlenül Chaplin alkotott magának egy figurát, a csavargót, a naiv kisembert, aki elsősorban az érzelmeire hallgat, és aki legtöbb filmjének főszereplője lett. Az ellenségeskedést, a hatalmat, a gyűlöletet nem érti, és nem akar úgy élni, hogy ennek hatását figyelembe kellene vennie. Ennek a chaplini embernek sajátos arca van, kicsi bajusza az orra alatt, nagy naiv szemei, kusza, göndörkés haja, a nadrágja nagy és lóg rajta, de a mellénye feszes, szinte elegáns, fekete zakója szűk rá, fekete keménykalapja, sétapálcája van. A legemlékezetesebb a cipője, amelynek hosszú az orra. Minden részlet fontos a megjelenésével kapcsolatban, mert ezekkel összefüggésben sajátos mozgás jellemzi, amely burleszk jellegű, mégis néha öntudatosságot mutat, vicces, és tanácstalanná tesz, mégis harmonikus és egyedi. Ezt a mozgást csak ezzel a külsővel lehet eljátszani, megmásíthatatlanná vált az idők során. A diktátorban ez a chaplini figura a zsidó borbély és Talmánia diktátora.

A vígszínházi előadás követi a filmet, az eseményeket, a történetet, még a párbeszédeket is, és persze a mondanivalót szintén. Nem akar többet mondani, mint a film, de ha így követi azt, akkor nem is tehet sűrű és gyakori kitekintéseket a mai korra. Felesleges is. Chaplin már általánosította annyira a mondanivalót, hogy az most és máskor is érvényes legyen.

A maiasítás (ez jobb kifejezés most, még szokatlansága ellenére is, mint a modernizálás) a színház azon tagjainak, akik részt vesznek az előadás létrehozásában, közös terméke. Tudjuk, hogy a rendező Eszenyi Enikő, és hogy a színpadi változat elkészítésében is dolgozott Vécsei H. Miklós és Vörös Róbert mellett. Külön őt és a másik két szerzőt is ünnepelhetjük, mert az előadás sikeres. Remek ötlet volt a színrevitel. A hatásos, látványos megoldások és a jól szervezett játékfolyam őket dicséri. Nagyon kellemessé teszi a darabot az élő zene, időnként művészi zenei betétekkel, mindezekért Kovács Adrián a felelős. Tudjuk, hogy a néma filmek idejében az élőzene gyakori volt a vetítéseket kísérve. Számomra most itt az élőzene ezt a kort idézi, és erősíti a filmre való utalást.

Két jelenetet emelnék ki a darabból, amelyek véleményem szerint jobban sikerültek, mint a filmben. Az egyik a pudingevés. El kell dönteni, hogy ki legyen az, aki a hazáért feláldozza az életét. A chaplini ötlet kifejezi, hogy senki sem születik hősnek, mindenki a saját életét félti, de persze azért szereti a hazáját. A probléma súlyos etikai kérdés. A megoldás a filmben és a színpadon is, hogy annak az 5 embernek, akik közül az egyiknek hősnek kell lennie, készítenek egy-egy pudingot és az egyikbe egy pénzérmét helyeznek el. A jelenet vonzza a burleszkszerű megjelenítést. Cserélgetik az asztalnál a tányérokat, rajtuk a pudinggal, próbálják eldönteni, hogy melyik súlyosabb, mert nyilván abban van a fémpénz. A jelenet teljesen abszurditássá válik azzal, hogy mindenki megpróbálja óvatosan enni a pudingot, aggódik, lassan falatozik, közben egymást figyelik. Látjuk a mimikából, hogy a borbély találta meg a pénzdarabot, és megpróbálja lenyelni, amíg ezzel van elfoglalva, a szomszédja is megtalálja a pénzdarabot a saját pudingjában, és átcsempészi a borbély tányérjára, aki azt is lenyeli és így tovább. A végén kiderül, hogy aki készítette a pudingot, nem tartotta be a megállapodást, és mindegyik pudingba tett pénz, mert nem akarja, hogy valakinek fel kelljen magát áldozni, ha egyszer nem akarja. Senki se legyen kényszer hős. Bár a tét nem vicces, mégis az abszurditás átviszi a jelenetet a játékba, amit a nézők is nagy vidámsággal figyelnek.

A másik a világhírű és örök értékű jelenet a földgömbbel. Először is gyönyörű a hatalmas földgömb-lufi. Messziről látszanak a tengerek, a szárazföldek, a kékség még szebbé teszi. És elkezdődik a játék. A diktátor bármit megcsinálhat, feldobhatja, elhajíthatja, megrúghatja. Lökdösheti a kezével, a testével, a lábával, és közben ő maga is táncol, hiszen ő játszhat a világgal, neki a világ nem más, mint egy labda. Nincs más értéke számára, csak annyi, amit egy játékosnak a labdája jelent. Egyszercsak szétdurran a lufi, minden játéknak vége lesz egyszer.

A sok érdekes és fontos jelenet mellett a darab fő értéke a főszereplő, ifj. Vidnyánszky Attila. Ha a film a mérték, akkor borbélyabb volt a filmbéli borbélynál és diktátorabb volt a filmbéli diktátornál és ezt úgy valósította meg, hogy nem játszotta túl a figurákat, holott többször a jelenetek elmozdultak az abszurditás irányába. A mozgása egyenesen csodálatos volt, nagyon sajnálom, hogy Chaplin nem láthatja, nagyon örülne neki, hogy ma is van valaki, aki minden pillanatát érti, átéli az ő gondolatait, mondanivalóját, és azt meg tudja jeleníteni. A fent már említett föld-lufi jelenetben óriási volt. Eddig a számomra a diktátorokkal kapcsolatban mindig eszembe jutott a földgömb jelenet a filmből, de ezután már ifj. Vidnyánszkyt fogom magam előtt látni, amikor játszik a világ-lufival. Nem utánozta a filmet, hanem újra alkotta a figurákat, megőrizve és tisztelve az eredetit. Nagyon nehéz lehetett, de az eredmény ragyogó!

Két hosszú beszéd hangzik el a darabban. Ifj. Vidnyánszky mind a kettőben hiteles tud lenni. A nagy diktátori beszéd hangsúlyaival, semmit mondó tartalmával, erőszakos hangulatával, mindenki füléhez érve ugyanazt jelenti. Ezt a hangot szerencsére legtöbbünk csak olyan híradókból ismeri, amiket időnként vetítenek, de egyszeri hallás után is megjegyzi az ember. Ennek sohasem a tartalma volt elsősorban ijesztő, hanem a stílusa, jellege. Ifj. Vidnyánszky képes volt ezt a hangulatot úgy megteremteni, hogy némi ijedt hallgatás után elkezdődött a nevetgélés a nézőtéren. A második beszédet a diktátor ruhájába öltöztetett borbély mondja el, pátosz nélkül, a szeretetről, a segítségről, a békéről, a darab végén.

A szereplők közül talán még Szilágyi Csengét emelem ki, aki jó értelemben szinte másolata a filmbéli Hannának. Kiváló munka volt az egész társulattól, a díszleteket kigondoló és megalkotó Ánosi Gábortól, Pusztai Judittól, aki a jelmezekért felelt, és aki követte a film ruháit, de mégis, amikor szükségesnek tűnt, szerencsére, kiszínezte, jelentősebbé tette az öltözetet. Felsorolhatjuk azokat, akik szokatlan szereplői egy színlapnak, például a verekedéseket ellenőrizte, betanította, Balázs László, artista oktatók Kőműves Tibor és Vincze Tünde, reptetés technikus Mihály Gábor. A felsorolásból látható, hogy egy percig sem unatkoztunk a nézőtéren, volt mit figyelni.

Az előadás teljes színlapja itt olvasható:

http://vigszinhaz.hu/A_diktator

 

Bemutató: 2018. október 13.

Megtekintett előadás: 2018. december 7.

Budapest, 2018. december 9.


Tóth Attiláné
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©