Mrozek Mulatsága háromszereplős
darab. Három legény akar bejutni abba a
helyiségbe, ahol talán mulatság van, de
zárva találják. Betörik az ajtót, mert
sértőnek tekintik, hogy őket valakik ki
akarják hagyni a mulatságból. Tapasztalják,
hogy nincs mulatság, nincs bent
senki. Elkezdődik a mulatság várása. Keresik annak
az okát, hogy miért nincs
mulatság, és ha lenne mulatság, az milyen lenne,
vagy milyen volt, ha már
elmúlt. Az indítás világossá teszi,
hogy abszurd darabot fogunk látni.
A három
legény
különböző embertípust személyesít
meg, inkább jelenít meg, ugyanakkor a
tulajdonságaik összefolynak, érzékeltetve,
hogy itt inkább általában az
emberről van szó. B (Szikszai Rémusz)
az erőszakos, hangos, kockáztató, indulatai
irányítják. N (Scherer Péter)
félelmeiben, érzelmeiben problémázó,
könnyen
elkeseredő, szorongó, csalódottságra hajlamos. S (Mucsi Zoltán) a körülmények
között igyekszik racionálisnak lenni.
A legritkább
esetben
értenek egyet a vitáik során,
általában ketten állnak szembe a harmadikkal.
Vitáik arról szólnak, hogy miért nincs
mulatság, és ha nincs, akkor
valószínűleg lesz, vagy talán már
elmúlt, ha elmúlt, akkor milyen mulatság volt:
esküvői vagy halotti? Kik azok, akik nem hívták meg
őket és miért nem, ha ők
ugyanolyanok, mint azok, akik nem hívták meg őket, akik
nélkülük mulatoztak.
Mit csináltak, amikor volt a mulatság? Nyilván
zenéltek, hiszen a mulatságban
mindig zenélnek, a mulatság egyenlő a zenével. A
legfontosabb lenne a zene,
mert ez mutatná, hogy van mulatság, igazi
mulatság. Hogyan tudnának mulatni?
Hogyan tudnának maguknak mulatságot rendezni, de igazit,
fő, hogy igazi
mulatság legyen, ahol minden olyan, mint az igaziban,
zenével. Két esetben
merül fel a zene lehetősége, az egyik egy
tangóharmonika, a másik a nagybőgő
tokja. Mind a kettőről kiderül, hogy állehetőség,
mert a tangóharmonika törött,
a nagybőgő tokja pedig üres. Előfordul, hogy lelkesen
számítunk egy nem valódi
lehetőségre? Bizony, igaz.
Szeretnék birtokba
venni a teret, a szobát, a remélt mulatság
üres színhelyét. Először egy lámpa
ragadja meg a figyelmüket, amivel elkezdődik a tér
bevilágítása, amit azután a
tényleges bevilágítás követ. Mivel
nyilvánvalóvá válik, hogy nincs
mulatság, B
nagy rombolásba kezd, kipukkasztja a
díszítőlufikat, rugdos, dobál.
Rángatják
az asztalt és egy mozdulatnál S ujjai beszorulnak az
asztallap alá. B úgy akar
meggyőződni a bajról, hogy ráugrik az asztalra, mert
így közelebbről láthatja
S-t. Később, a kölcsönösség
alapján, amikor B lába a felborult szekrény
felállításakor történt baleset
során a szekrény alá kerül, akkor S
szintén
ráugrik a szekrényre, ezzel növelve a nyomást
B lábán, úgy, ahogy B tette,
meggondolatlanul, az előzőekben. Minél több mindent
észrevesznek a szobában,
annál inkább tanácstalanok lesznek a
mulatsággal kapcsolatban. Az egyre több
információ nem tisztázza a helyzetet, hanem egyre
jobban belesüllyednek a
probléma halmazba, lesz vagy volt mulatság, és
milyen? B erejével felállítja a
szekrényt, kirámolják, ruhákat,
könyvet, álarcokat találnak. Ezek voltak
talán,
vagy lesznek majd a mulatság kellékei. Úgy
vélik, ezekkel maguknak rendezhetnek
egy murit. B erőszakosan akarja a mulatságot, S
kételyeket fogalmaz meg, N
mindentől fél, de szeretne a mulatság
királyává lenni, mert akkor legalább neki
lenne igazi mulatság. A végletekig elmenne, fel is
akasztaná magát, csak buli
legyen a javából és ő legyen a főszereplő, a
másik kettő biztatja őt – itt a
határ. Megszólal a zene, és vége a darabnak.
A történet
során
hirtelen rohamos és jelentős hangulatváltozások
jellemzik a három ember
kapcsolatát, mindig más felállásban. Nagyon
ritkán fordul
elő, hogy mind a hárman ugyanazt érzik, vagy
ugyanattól félnek, esetleg más
intenzitással. Hármuk változó helye az
érzelem világban mutatja, hogy egységes
alakról, az emberről van szó, aki egy felesleges
és értelmetlen célt
hajkurászva sodorja magát rossz helyzetekbe.
A 90-es évek
másik
hármasának (Dörner-Gáspár-Bán)
felfogásában a vitának volt nagy szerepe az
előadásban, más kor volt, más igényekkel.
Ma Szikszai-Scherer-Mucsi a
látványosságra sokat bízott, indokoltan. Ma
a színháznak, az előadásnak fontos,
sőt nagyon fontos eleme a látvány és a
meghökkentés. A látványosság fontos
része volt a sok tárgynak a folyamatos feltűnése,
majd eldobálása, a lufik
durrangatása, ruhájuk rángatása, a hangos
veszekedések. A mostani hármas nem
adta át a darabot a látványnak, hanem
elősegítette az indokolatlanság, a
feleslegesség élményének
elfogadását. A racionalitást ritkán
megjelenítő darab
előadása, a hányódás, a
bizonytalanság látvánnyá
formálása hatalmas munkát
kívánt a színészektől.
Öltözetük a cirkuszi bohócok elfogadott
megjelenéséhez
volt közel, ezzel is fokozva a darab abszurd jellegét, a
mulatság problémájának
fedőjellegét. A ruha csak tovább nehezítette a
színészek munkáját az alatt a 90
perc alatt, amit végig folyamatosan, mind a hárman,
eltöltöttek a színen.
A három
színész így
együtt volt nagyon jó, egyiküket sem lehet jobbnak
kikiáltani a többiekhez
viszonyítva. Scherer, mint N, már szinte
skatulyázott totojasága, a befelé
forduló, magára figyelő viselkedése saját
érdekeinek megvalósítása
érdekében,
amiről úgy tűnik néha, mintha könnyedén
lemondana, de nem, ismétli és csak
ismétli a problémáit. Mucsi, mint S, az
óvatos gondolkodó, a rákérdező, az
ördög ügyvédje ügyesen, sokszor
megalkuvó módon változtatja a nézeteit a
többieket, de különösen B-t figyelve. Szikszai,
mint B, motorja volt a
darabnak, nála volt legtöbbször a labda, mint ahogy az
életben is az erős, az
erőszakos irányít. Hatalmas fizikai bravúrokkal
színezte a feladatát, az
asztalra helyből való felugrás és ehhez
hasonló attrakciók nagy jelentőséget
kaptak.
A rendező Bérczes
László, díszlettervező Sárkány
Sándor, jelmeztervező Kárpáti
Enikő, zenei munkatárs Cseh Tamás.
A darab 17 éve
vándorol egyik bemutató helyről a másikra,
vidékre és vissza Pestre. Ez
mutatja, hogy fontos előadás ez nem csak a nézőknek,
hanem a színészeknek és az
előadást szolgáló személyzetnek is. Vagy
fordítva, mivel nekik fontos, így
évtizedeken át fontossá vált a nézők
százainak.
Köszönjük!
Ördögkatlan
produkcióként bemutató: 2016. október 4.
Megtekintett
előadás: 2018. november 19.
Budapest, 2018. november
24.
Megjelent
a Kláris
19/3. számában.
Tóth
Attiláné
